Elverték a Las Palmast a Primera División meccsén

A Betis 2-0-ra legyőzte a vendég Las Palmast a spanyol labdarúgó-bajnokság 12. fordulójának pénteki első mérkőzésén.

Primera División, 12. forduló:
Real Betis-Las Palmas 2-0 (2-0)

szombaton játsszák:
Deportivo La Coruna-Sevilla 13.00
FC Barcelona-Málaga 16.15
Eibar-Celta Vigo 18.30
Atlético Madrid-Real Madrid 20.45

vasárnap játsszák:
Alavés-Espanyol 12.00
Valencia-Granada 16.15
Sporting Gijón-Real Sociedad 18.30
Athletic Bilbao-Villarreal 20.45

hétfőn játsszák:
Leganés-Osasuna 20.45

Szerző

Az elit árulása

Van egy csodálatos álmom, miszerint Polt Péter legfőbb ügyész sorban letartóztatja a politikai, gazdasági, kulturális elit prominenseit, végül bemegy a saját irodájába és letartóztatja önmagát is.

Meggyőződésem, hogy a rendszerváltástól napjainkig a társadalom gazdasági, mentális és morális lecsúszásához (lezüllés?) az elit (és gondolok itt a politikai, pénzügyi, gazdasági, kulturális, tudományos elitre) döntő többségének mérhetetlen önzése, kapzsisága, gátlástalansága, szűk látókörűsége, felelőtlensége és lelkiismeretlensége járult hozzá. Természetesen, ha személyenként néznénk e réteg tagjait, esetenként nagy különbségeket találnánk.

Nem vitás, hogy az eredeti tőkefelhalmozás és a magyar nagytőkés csoportok kiemelkedése törvényszerű, sőt elkerülhetetlen módon vitt ebbe az irányba. Sajnos azonban egy ponton túl - államférfiak, de legalább széles látókörű politikusok hiányában - az egész folyamat fokozatosan félrecsúszott. Miközben szinte minden politikai csoport azt hangoztatta, hogy a nép nem hülye, valójában a nagy többséget annak nézték, és nézik ma is.

Véleményem szerint az ősbűnt Németh Miklós, hajdani miniszterelnök és csapata követte el. Elfelejtette ugyanis az 1948 és 1988 között létrehozott nemzeti vagyon mobilizálható részét társadalmasítani. Ez, mint kiindulási pont, már előrevetítette az igazságtalanságok sorozatát, amit a későbbiekben bőven megtoldottak. A tényleges rendszerváltás után ez a folyamat felgyorsult, de mivel az újsütetű politikai elit, amely tagjainak nagy része nincstelen volt, igazságtalannak tartotta, hogy másoknak kaparja ki a gesztenyét, ezért szépen lassan betagozódott a pénzügyi-gazdasági vezető rétegbe. Ebből az összefonódásból kerültek ki az 1990-es választás után a gátlástalanok főbb prominensei. Kivételes esetekben nagy vagyonokat (milliárdos nagyságrendben) akár törvényesen is össze lehetett gründolni, főleg egyénekre vagy csoportokra szabott törvényekkel és rendeletekkel. Az esetek többségében viszont a harácsolás mögött törvénytelenség, bűnözés, amoralitás és embertelenség húzódott.

Ezeket a folyamatokat a teljes politikai elit úgy támogatta, hogy közben tekintélyes részük maga is haszonélvezőjévé vált. Az áron aluli privatizáció, mint amin átesett a növényolajipar, a fémhulladék kereskedelem, az alumíniumipar, az üvegipar, a konzervipar, a közműcégek, a Magyar Kábel Művek, és még végtelenül sorolhatnánk, továbbá a bennfentes információval való visszaélés, a "csókos" banki hitelek, az ingatlanok átminősítése, az "olajgate", a Postabank-ügy, a Grippen-vásár(lás), a K&H-ügy, megannyi alkalmat teremtett egyesek vagyonosodására.

Érzésem szerint a Medgyessy-kormány bukása után a szocialista párt tagjai közül is egyre többen, egyre kisebb szégyenérzettel léptek ugyanerre az útra. Igazán 2002 után - sokat tanulva SZDSZ-es barátaiktól - egyre jobban megtetszett nekik is a lehetőség. Így csúszott a szocialista párt fokozatosan balközépről jobbközépre. A mértékadó baloldali értelmiség részben velük csúszott jobb felé a liberális zászló alatt, részben erőtlen jelzéseket küldve próbáltak figyelmeztetni a káros folyamatokra.

Sokakat megbénított a jobboldal és a szélső jobboldal durva térnyerése, amely 2010-ben tetőzött. Ennek az erőteljes jobboldali fordulatnak a bekövetkeztében igen nagy szerepet játszott a szocialisták jobbratolódása, amelynek folytán elvesztették egy-másfél millió ténylegesen baloldali szavazójukat.

Mire alapozom, hogy a szocialisták jobbra csúsztak? Leegyszerűsítve azt mondanám, hogy az a párt, amelyik oly mértékben szolgálja ki a nemzetközi és a hazai nagytőkét, mint azt a szocialista párt tette már 1994 óta, nem nevezhető baloldali pártnak, még akkor sem, ha a társadalom elesettjeivel szemben némi felelősséget érez. Nem ő értük politizált, hanem csak - amennyire a szükség engedte - megpróbálta óvni őket a teljes lecsúszástól.

A szocialista-szabaddemokrata kormányok tették lehetővé a bankok, a biztosítók, a közüzemek, a hírközlés, az áruházláncok oly mértékű extraprofitját, amely hihetetlen terheket rótt a lakosság jelentős tömegeire. Hogyan engedhették meg a bankoknak egy olyan embertelen kamatpolitika érvényesítését, amelyet a mai napig százezrek nyögnek? A pénzintézeti törvény és a hozzá kapcsolódó törvények és rendeletek ebben védhetetlenül ludasak. Hogyan lehetséges, hogy a közüzemi díjak, a mobiltelefonok (a vonalas is) díjai hasonlóak, vagy drágábbak, mint a fejlett nyugat-európai országokban, miközben az itthoni díjakat csak a jóval alacsonyabb hazai bérek terhelik?

Teljesen nyilvánvalóan ezt is a vonatkozó törvények és rendeletek teszik lehetővé, amit a politikai elit szavaztat meg az Országgyűlésben, esetenként az önkormányzatokban. Feltételezem, hogy a "mezei" képviselők nem is tudják (vagy nem akarják tudni?), hogy egy adott törvénynek, rendeletnek milyen következményei lesznek. Hiszen a végeredmény - a különböző fizetendő díjak, számlák az esetek többségében igen bonyolult számítási eljárásokkal, képletekkel alakulnak ki, azokat esetenként olyan átláthatatlan szerződésekbe csomagolják, hogy szinte lehetetlen előre kiszámítani a terheket.

Egy magát baloldalinak mondó párttól szégyen, hogy a munkavállalói és szakszervezeti jogokat tartalmazó törvények olyan "üresek" legyenek, mint amilyenek voltak a szocialisták regnálása idején. Persze lehet hivatkozni az eleve tőkepárti SZDSZ-re, de ez gyönge mentség.

Feltehetőleg mai áron több 10 ezer milliárd forint az az összeg, amit a honi privatizátorok részben extraprofitként törvényesen kivittek az országból; másrészt különböző külföldi bankokban betétként, részvényben, üzletrészként, illetve "jutalékként" (legtöbbször törvénytelenül) elrejtettek a számláikon.

Miközben az elit szépen megtollasodott, részben saját lelkiismeretük megnyugtatására, már a '90-es években kitalálták a bírálatok visszautasítására a "sárga irigység" fogalmát. Amennyiben az undor és az irigység szinonim fogalmak, akkor elfogadom, bár a társadalom tagjainak döntő többsége egyáltalán nem akar dúsgazdag lenni, de még gazdagságra sem vágyik. Bőven megelégedne olyan anyagi háttérrel és jövedelemmel, amely lehetővé tenné számára az európai mércével mért polgári életmódot, anélkül, hogy kiszolgáltatottnak érezné magát bárkinek. Ha ez így volna, szinte senki sem törődne az elit harácsolásával, belharcaival, élné a maga életét, jobb sorsú nyugati és észak-európai társaihoz hasonlóan.

A gazdasági és a politikai elitnek egyaránt minél előbb rá kellene ébrednie arra, hogy saját jól felfogott érdekében is változtatni kell a belső elosztás arányain. Ellenkező esetben - ha még tovább romlik a helyzet -, beláthatatlan következményei lesznek a társadalom egésze, de az elit kárára is.

Szerző
Témák
politikai elit

Az elit árulása

Van egy csodálatos álmom, miszerint Polt Péter legfőbb ügyész sorban letartóztatja a politikai, gazdasági, kulturális elit prominenseit, végül bemegy a saját irodájába és letartóztatja önmagát is.

Meggyőződésem, hogy a rendszerváltástól napjainkig a társadalom gazdasági, mentális és morális lecsúszásához (lezüllés?) az elit (és gondolok itt a politikai, pénzügyi, gazdasági, kulturális, tudományos elitre) döntő többségének mérhetetlen önzése, kapzsisága, gátlástalansága, szűk látókörűsége, felelőtlensége és lelkiismeretlensége járult hozzá. Természetesen, ha személyenként néznénk e réteg tagjait, esetenként nagy különbségeket találnánk.

Nem vitás, hogy az eredeti tőkefelhalmozás és a magyar nagytőkés csoportok kiemelkedése törvényszerű, sőt elkerülhetetlen módon vitt ebbe az irányba. Sajnos azonban egy ponton túl - államférfiak, de legalább széles látókörű politikusok hiányában - az egész folyamat fokozatosan félrecsúszott. Miközben szinte minden politikai csoport azt hangoztatta, hogy a nép nem hülye, valójában a nagy többséget annak nézték, és nézik ma is.

Véleményem szerint az ősbűnt Németh Miklós, hajdani miniszterelnök és csapata követte el. Elfelejtette ugyanis az 1948 és 1988 között létrehozott nemzeti vagyon mobilizálható részét társadalmasítani. Ez, mint kiindulási pont, már előrevetítette az igazságtalanságok sorozatát, amit a későbbiekben bőven megtoldottak. A tényleges rendszerváltás után ez a folyamat felgyorsult, de mivel az újsütetű politikai elit, amely tagjainak nagy része nincstelen volt, igazságtalannak tartotta, hogy másoknak kaparja ki a gesztenyét, ezért szépen lassan betagozódott a pénzügyi-gazdasági vezető rétegbe. Ebből az összefonódásból kerültek ki az 1990-es választás után a gátlástalanok főbb prominensei. Kivételes esetekben nagy vagyonokat (milliárdos nagyságrendben) akár törvényesen is össze lehetett gründolni, főleg egyénekre vagy csoportokra szabott törvényekkel és rendeletekkel. Az esetek többségében viszont a harácsolás mögött törvénytelenség, bűnözés, amoralitás és embertelenség húzódott.

Ezeket a folyamatokat a teljes politikai elit úgy támogatta, hogy közben tekintélyes részük maga is haszonélvezőjévé vált. Az áron aluli privatizáció, mint amin átesett a növényolajipar, a fémhulladék kereskedelem, az alumíniumipar, az üvegipar, a konzervipar, a közműcégek, a Magyar Kábel Művek, és még végtelenül sorolhatnánk, továbbá a bennfentes információval való visszaélés, a "csókos" banki hitelek, az ingatlanok átminősítése, az "olajgate", a Postabank-ügy, a Grippen-vásár(lás), a K&H-ügy, megannyi alkalmat teremtett egyesek vagyonosodására.

Érzésem szerint a Medgyessy-kormány bukása után a szocialista párt tagjai közül is egyre többen, egyre kisebb szégyenérzettel léptek ugyanerre az útra. Igazán 2002 után - sokat tanulva SZDSZ-es barátaiktól - egyre jobban megtetszett nekik is a lehetőség. Így csúszott a szocialista párt fokozatosan balközépről jobbközépre. A mértékadó baloldali értelmiség részben velük csúszott jobb felé a liberális zászló alatt, részben erőtlen jelzéseket küldve próbáltak figyelmeztetni a káros folyamatokra.

Sokakat megbénított a jobboldal és a szélső jobboldal durva térnyerése, amely 2010-ben tetőzött. Ennek az erőteljes jobboldali fordulatnak a bekövetkeztében igen nagy szerepet játszott a szocialisták jobbratolódása, amelynek folytán elvesztették egy-másfél millió ténylegesen baloldali szavazójukat.

Mire alapozom, hogy a szocialisták jobbra csúsztak? Leegyszerűsítve azt mondanám, hogy az a párt, amelyik oly mértékben szolgálja ki a nemzetközi és a hazai nagytőkét, mint azt a szocialista párt tette már 1994 óta, nem nevezhető baloldali pártnak, még akkor sem, ha a társadalom elesettjeivel szemben némi felelősséget érez. Nem ő értük politizált, hanem csak - amennyire a szükség engedte - megpróbálta óvni őket a teljes lecsúszástól.

A szocialista-szabaddemokrata kormányok tették lehetővé a bankok, a biztosítók, a közüzemek, a hírközlés, az áruházláncok oly mértékű extraprofitját, amely hihetetlen terheket rótt a lakosság jelentős tömegeire. Hogyan engedhették meg a bankoknak egy olyan embertelen kamatpolitika érvényesítését, amelyet a mai napig százezrek nyögnek? A pénzintézeti törvény és a hozzá kapcsolódó törvények és rendeletek ebben védhetetlenül ludasak. Hogyan lehetséges, hogy a közüzemi díjak, a mobiltelefonok (a vonalas is) díjai hasonlóak, vagy drágábbak, mint a fejlett nyugat-európai országokban, miközben az itthoni díjakat csak a jóval alacsonyabb hazai bérek terhelik?

Teljesen nyilvánvalóan ezt is a vonatkozó törvények és rendeletek teszik lehetővé, amit a politikai elit szavaztat meg az Országgyűlésben, esetenként az önkormányzatokban. Feltételezem, hogy a "mezei" képviselők nem is tudják (vagy nem akarják tudni?), hogy egy adott törvénynek, rendeletnek milyen következményei lesznek. Hiszen a végeredmény - a különböző fizetendő díjak, számlák az esetek többségében igen bonyolult számítási eljárásokkal, képletekkel alakulnak ki, azokat esetenként olyan átláthatatlan szerződésekbe csomagolják, hogy szinte lehetetlen előre kiszámítani a terheket.

Egy magát baloldalinak mondó párttól szégyen, hogy a munkavállalói és szakszervezeti jogokat tartalmazó törvények olyan "üresek" legyenek, mint amilyenek voltak a szocialisták regnálása idején. Persze lehet hivatkozni az eleve tőkepárti SZDSZ-re, de ez gyönge mentség.

Feltehetőleg mai áron több 10 ezer milliárd forint az az összeg, amit a honi privatizátorok részben extraprofitként törvényesen kivittek az országból; másrészt különböző külföldi bankokban betétként, részvényben, üzletrészként, illetve "jutalékként" (legtöbbször törvénytelenül) elrejtettek a számláikon.

Miközben az elit szépen megtollasodott, részben saját lelkiismeretük megnyugtatására, már a '90-es években kitalálták a bírálatok visszautasítására a "sárga irigység" fogalmát. Amennyiben az undor és az irigység szinonim fogalmak, akkor elfogadom, bár a társadalom tagjainak döntő többsége egyáltalán nem akar dúsgazdag lenni, de még gazdagságra sem vágyik. Bőven megelégedne olyan anyagi háttérrel és jövedelemmel, amely lehetővé tenné számára az európai mércével mért polgári életmódot, anélkül, hogy kiszolgáltatottnak érezné magát bárkinek. Ha ez így volna, szinte senki sem törődne az elit harácsolásával, belharcaival, élné a maga életét, jobb sorsú nyugati és észak-európai társaihoz hasonlóan.

A gazdasági és a politikai elitnek egyaránt minél előbb rá kellene ébrednie arra, hogy saját jól felfogott érdekében is változtatni kell a belső elosztás arányain. Ellenkező esetben - ha még tovább romlik a helyzet -, beláthatatlan következményei lesznek a társadalom egésze, de az elit kárára is.

Szerző
Témák
politikai elit