Quimby: Van esély a nagy pukkra!

A Quimby szombaton nagyszabású koncerttel ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Papp László Sportarénában. A zenekar két oszlopos tagja, Kiss Tibi és Varga Livius lapunknak azt mondta, sokáig nem tudtak megélni a zenélésből, és azért kellett dolgozniuk, hogy muzsikálhassanak. Nem vágytak világsztárságra, de szerintük a magyar kellően egzotikus nyelv ahhoz, hogy máshol is szeressék. Úgy látják, a magyaroknak érdemes lenne odafigyelniük a másodvonalra, ott több keresnivalójuk lehet.

- Szombaton nagyszabású koncertet adnak a Papp László Sportarénában, miután huszonöt éves a banda. Mivel készülnek?

V. L.: Amellett döntöttünk, hogy a legfontosabb korszakainkból, hangulatainkból állítunk össze egyfajta mesélést, utazást. Azt szeretnénk, ha a Quimby különböző zenei gondolkodásmódjai által festett szöveg és zene kelne életre a jubileumi koncerten. Persze, ebben a koncepcióban számtalan dolgot nagyon jó lenne elmondani, csakhogy nincs hozzá hangszerünk. Ezért lesznek vendégfellépőink.

K. T.: Komplex előadás lesz, vagy nem is tudom, minek nevezzem. Nem akarok csúnya szavakkal élni, de csak kimondom: már-már rockoperás felhangokat fogunk megpengetni. A vendégzenészek, a vizualitás, a díszlet, a táncok, a zajok-zörejek révén a thrash punktól a klasszikusig terjed a zenei skála. Szeretnénk, ha ez a két és félóra egyfajta álomszerű univerzumot nyitna. Ezt segíti az is, hogy a dalok néha egymásba folynak.

- Mit jelent önöknek a huszonötös szám?

V. L.: Nekem például azt, hogy összejött, sikerült! Az első tíz-tizenöt évben megfeszítve kellett dolgoznunk. Gyakran elkelt az erő ahhoz, hogy leküzdjük a partvonalról bekiabálók, a család bizalmatlanságát. Persze a „mi lesz veled, fiam?” kifakadások mindig jogosak a család részéről, hiszen az aggodalom a szeretetből fakad. Mindenesetre a huszonöt év bizonyítja, hogy jó gondolat volt mindig kitartani a Quimby mellett, azért dolgozni és küzdeni, hogy zenélhessünk. Nem titok, kezdetben igen-igen sokáig nem tudtunk megélni ebből. Az univerzum aztán egy idő után úgy döntött, nem kell többé alkalmi munkákból élnünk. Az első években én például a vendéglátóban pultoztam azért, hogy zenélhessek. A huszonötről ez a fajta élet-siker jut eszembe. Végre azt tehetem időm legnagyobb részében, amit szeretek. Elmondhatatlan, mekkora élmény az, hogy nem az unalmas munkából kell hazamennem a gyerekekhez, hanem egy vidám, jó közegből.

- Ha már kezdetek: a '90-es évek elején nemzetközi sikerre vágytak, első lemezeik angol nyelvű dalokat tartalmaztak. Könnyen letettek a külföldi befutásról?

V. L.: Mi nem elmenni akartunk, hanem megadni az esélyét annak, hogy külföldön is oldottan tudjunk játszani. Ezek a fiúk nem világsztárságra vágytak! Szerencsére már a '90-es évek közepére kialakult az, hogy ha elmentünk Európában valahová, ott a számaink által tudtunk kommunikálni az angol nyelvű közönséggel. Aztán rájöttünk: a magyar kellően egzotikus nyelv ahhoz, hogy szeressék más nyelvterületeken. Egyébként, ha idejön egy orosz vagy német zenekar, én személy szerint nagyon szeretem a hangjukat, szövegüket. Mindenesetre, mi a nyelvet tekintve viszonylag kompatibilissé váltunk, aztán idővel igényünk lett egy intimebb dologra. Amikor elkezdtünk magyarul énekelni, az feldöntött minket, mint egy mozdony. Mondhatni, magyarul közvetlenül tudjuk elérni a tudatalattit, más impulzusokat váltunk ki. Persze máig vannak szövegeink, amelyek angol nyelven kívánkoznak papírra. Sokszor tapasztalom külföldi koncerteken, hogy szinte el is felejtem, hogy nem otthon játszunk. Gyakori, hogy a közönség nagy része magyar Londonban is... Néha a konferálásba is keveredik egy-egy angol mondat, a kintiek mindig jót is nevetnek a kiejtésemen.

- Eddig is sok olyan zenészünk volt, aki külföldön próbált érvényesülni, de ez a trend napjainkra is jellemző. Van komoly esély arra, hogy kint megvesse a lábát egy magyar énekes vagy teszem azt, gitáros?

V. L.: Ez a zeneipar kérdése, mintsem a tehetség mérője. Ez az ország mindig is dugig volt tehetségekkel, ez így is lesz. Ha valaki külföldre vágyik egzisztenciális okokból, vagy arról ábrándozik, hogy a tengerentúlon sztárrá váljék, akkor egészen másfajta lépéseket kell tennie, mint annak, aki itthon akar karriert építeni. Azt gondolom, ha valakiben egy külföldi producer lát lehetőséget, bármikor el tudja vinni innen. Most nyitott erre a világ.

K. T.: Hát, vannak olyan zenekarok, akik tökéletesen kopizva vannak. Mármint olyan a kinézetük, hangzásuk, pr-juk, hogy ugyanúgy lehetnének amerikai bandatagok, mint magyarok. Csakhogy, ha van egy menő zenekar, amely olyan, mintha nem is magyar lenne, az nem ért még el semmit. Nem magyar bandából millió akad. A gyökereinkből, a folkból, a klasszikus zenéből hamarabb lesz sztárunk, mint a hagyományosan vett popból. Nekünk magyaroknak amúgy érdemes odafigyelni a másodvonalra, ott több keresnivalónk lehet. Ha a másodosztályban ragadt zenekarok bekerülnének a klubhálózatba, az már jó lépés lenne a kitörésre. Az sem ártana, ha a médiában lenne törekvés arra, hogy a különböző országok zenei képviselőit megismertessék az eltérő kultúrák fogyasztóival. Itt vagyunk pár száz kilométerre egymástól, mégsem ismerünk egyetlen cseh vagy román zenekart, pedig garantálom, hogy ők is nagyon jó zenét nyomnak. De ismerünk mindenféle messzi országból jött zenészeket, mert a nemzetközi iparnak ez a terítési struktúrája.

- Igen, a helyzet eléggé összetett.

K. T.: Na, igen! Egyébként a zenei képzést is lehetne fejleszteni. Nagyon kevesen játszanak hangszeren a magyar sulikban, a skandináv országokban úgy negyven százalék az iskolában hangszeren tanulók aránya, nálunk meg valami nevetségesen alacsony a számuk. Bosszant, hogy nem is látom a szándékot arra, hogy változtassunk ezen a mutatón. Amúgy a külföldi befutásról még annyit, ma az is előfordulhat, hogy a leendő világsztár kihagyja a természetes utat és három hét alatt befut a YouTube-nak köszönhetően. Ma simán van esély a nagy pukkra! Igaz, körülbelül akkora, mint a lottó ötösre.

- Akár mondanának neveket is, akik esetleg külföldön érvényesülhetnének?

V. L.: Bármelyik zenésztársam, akikkel életemben együtt zenéltem, bárhol megállná a helyét. Az persze biztos, hogy az amerikai és angol popipar zárt, a saját neveltjeit próbálja tolni. A kitörés általában úgy szokott megtörténni, hogy valaki kiköltözik Amerikába, elkezdi építeni a karrierjét, aztán ha szerencsés, felfigyelnek rá.

- Mit szóltak Bob Dylan Nobel-díjához? Gondolom, nem háborodtak fel, mint az irodalmi élet óriásai közül sokan.

V. L.: Az emberek már csak ilyenek: vagy felkapják a vizet, vagy nagyon örülnek a dolgoknak. Nekem a díjakról egy kicsit fanyar a véleményen. Tibi szerint a „múzsa nem versenyló”. Megvallom, magam is értetlenül állok akkor, amikor művészetet versenyeztetnek. Persze egy-egy díjátadó néha jó kis ünnepség, és frankó kis banzáj lehet az a zenei fesztivál is, ahol verseny van. De ez a buzipuszi, műmosoly és az új ruha mutogatása nem hoz lázba. Ugyanakkor, ha díjat kapunk, annak nagyon örülünk.

K. T.: Én nyilván abban a tepsiben vagyok, mint amiben Bob Dylan. Másrészt én is nagyon szeretem Dylant. Nagyon nagy hatású lírikus, főleg azért, amit a nyelvvel csinált a ’60-as, ’70-es években. Kurva jó szövegei vannak, a folk műfajától lett borzasztó nagy sztár, de ő valódi művész, akire rengetegen hivatkoznak. A rock ’n’ roll szövegíró nemzedékei biztosan említést tesznek Dylanről valamilyen formában. A Nobelt nem tudom megítélni, de úgy látom, ezzel kiszélesítették a palettát. Az ókorban a líra és a zene még nem vált el egymástól, azt hiszem, ez csak a középkorban történt meg. Sokáig tudnám ezt az álláspontot védeni, támadni pedig nem akarom, mert egyetértek Bob Dylan Nobel-díjával.

- A közelmúltban hunyt el Leonard Cohen, aki szintén nagy költő és végtelenül fontos zenészember volt. Cohen mit jelentett önöknek?

V. L.: Óriási inspirációt. Többek között az ő végtelenül egyedi költészete inspirált minket arra, hogy még többet tanuljunk angolul. Ha valaki úgy teszi le a lantot ebben az árnyékvilágban, hogy ennyi értéket hagy maga után, akkor célt ért. Cohen kifogyhatatlan örömforrásul szolgáló muzsikát adott, millióknak nyújtott reményt a nehéz helyzetekben.

K.T.: Nagyon fontos ikon volt. Most az van, hogy elértük a kort, amikor elkezdenek hullani a "stepfathereink", akik mestereink voltak valamilyen értelemben. Ő a szép, emberileg kidomborított, kicsit patetikus énjét tolta előtérbe, de emellett ismerte a szennyet, a csatornák mélyét. Csodálatos, ahogyan ezt a színtiszta költészetet hótegyszerű módon kilihegi magából.

- Ha már költészet, önöknek van olyan dalszövege, amelyet sokan nem tudtak megfejteni. A Legyen vörösre gondolok. Miről szól ez a szám?

K. T.: Igen? A Most múlik pontosan szokott zavaros lenni sokaknak. De a Legyen vörösben leírtam mindent. Kérdezzen rá inkább sorokra, vagy tudja mit, vegyük végig szakaszról szakaszra!

- Rendben. "Hajnalban felkeltem, vécére indultam így volt. / Az előszobában kábultan hevert egy lány. / Néztem, hogy ruhája véres vagy csak vörös pezsgő. /Életem, látom te véletlen itt maradtál" - így kezdődik.

K. T.: Az a helyzet, hogy ebben a dalban két személyes sztorimat mostam egybe. Feküdt ott a lány, én meg vécére mentem ki. Az már költészet, emóció, egy drámai lehetőség bedobása, hogy itt történhetett valami durva éjjel.

- "Alányúltam, de most tényleg nem gondoltam rosszra. / Karomba vettem és a díványra fektettem őt. / Ő azt álmodta, hogy jó lenne, ha valaki hozna /Még egy kis vért vagy egy pohárka vörös pezsgőt."

K. T.: Az alányúlás vicces, de itt csak annyi: nem akartam, hogy a földön feküdjön. Mit tudom én, mit álmodik, de én ezt gondolom. Még mindig nem derül ki, hogy ez itt vörös pezsgő vagy vér a ruháján. Aztán jön a refrén arról, hogy tök mindegy, mi a válasz, csak az számít, hogy legyen vörös. Szenvedély, tűz, élni akarás – ezek kellenek. Ennek a kitöréséről van szó a depresszív hangulatú fekete keringőkben.

- Mélyebb többletjelentésre gondoltam...Mennyi idő alatt született a dalszöveg?

K. T.: Mivel ezerszer megtörtént velem a másnaposan ébredés egy lánnyal, csak a továbbgondolás volt idő. Aztán ha csiszolok rajta, már kész is. Ez halál egyszerű sztori, amit naponta megcsináltam vécére kislisszolással, boltba leugrással.

- Sokan csalódtak, amikor nyáron felléptek a Fideszhez köthető Bálványosi Szabadegyetemen, mások azt rónák fel önöknek, hogy reklámokban, vagy az Aranyélet című népszerű sorozat második évadában vállalnak munkát. Mit szólnak ehhez?

V. L.: A tusványosi zenei fesztivál azóta számít politikai állásfoglalásnak, amióta lejátszottuk ott a koncertünket. Hazafelé tartva a buszon ültünk, amikor szembesültünk az interneten kirobbant letámadással. Borzalmas még csak rágondolni is, jó lenne elfelejteni! Ja, hogy ez politikai állásfoglalásnak számít? Jó lett volna, ha tudunk erről. Azt hittük, világos, hogy külön van a koncertprogram a politikától. Sok rosszindulatú pletyka szövődött arról, hogy ez politikai elkötelezettség, mi több, udvari zenész státusz. Ilyenkor felesleges elutasítani a vádakat, mert úgyis magyarázkodásnak hat. Az Aranyélet is érdekes. Az, hogy egy általam minőségi sorozatnak tartott munkában önmagunkat adva megvillanunk, szerintem nem gond. Keresztszívesség, mert azért cserébe, hogy mi megjelenünk az egyik epizódban, ők a stábjukkal klipet készítenek nekünk. Ez művészi együttműködés. Az Aranyélet amúgy is komoly kvalitású művészek és szakemberek munkája, az HBO gyártja. Nem egy olcsó szappanopera. Az én felfogásomban az, aki eladja magát, az pénzért művel valamit, amiben nem leli örömét. Ilyet mi soha nem tettünk.

K.T.: Bármennyire is benne van az arany szó az Aranyéletben, ez egy barter megállapodás. Úgy pacsiztunk össze, ahogy Livius elmondta. Tusványosról pedig: Erdélyben eleve fél gázsi van az itthonihoz képest, szólva nem érte volna meg eladni magunkat. (Nevet.)

- Nem vállalnák politikai véleményüket?

V. L.: A Quimby alapjáraton apolitikus zenekar, de membránként rá kell, hogy rezegjünk a világ történéseire. Ráadásul lehetetlen lenne kijelölni azt a pártot, amelyben mind a hat ember hisz. Ha egyáltalán bármelyikünk is hisz bármelyik pártban…

- Melyik dalukat ítélik a közönség kedvencének?

K. T.: Ha egyet kellene megneveznem, akkor a Most múlik pontosan-t említeném. De néha akár egy év is eltelik úgy, hogy nem játsszuk ezt. Nagyon szeretik még a Magam adom-at, ez lehetne a második a listán. Sok dalunk van, amit nagyon jó elhallgatni. Meg sok olyan is, amit nem jó elhallgatni. (Nevet.)

- Igen?

K. T.: Igen, de ha már nekünk se jó, levesszük a műsorról.

- Azt tudják, hogy a bölcsészlányok például imádják magukat?

K. T.: Jaj, nagyon édesek, én is szeretem őket!

- Tibi évekkel ezelőtt vállalta, hogy drogproblémái vannak, elment elvonóra. De azt rebesgetik, hogy még mindig sok fű és kokain, meg miegymás fogy egy nyári turnén. Igaz ez?

K. T.: Azt kérdezi, hogy ismerek-e olyan zenekart, aminek a tagjai nem isznak, nem drogoznak? Hát, nem tudom...Találkoztam egy-két klasszikus zenekarral, ők viszonylag rendben voltak. Válaszolva a kérdésre, mi már a nyugdíjas rock 'n' roll fele mozdulunk ezen a téren is, de "lightosan" maradt még ez-az. De már nem hasítjuk a ködvágó cipőnkkel az éjszakát!