Búcsú Bernáth Lászlótól

Meghalt Bernáth László, az Aranytoll, a Rózsa Ferenc, a Szabad Sajtó Alapítvány és a Radnóti Miklós antirasszista díjjal kitüntetett újságíró, lapunk állandó szerzője. Életének 86. évében érte a halál.

Nagy tudású, türelmes, életigenlő, határozott morál szerint létező, segítőkész kollégánk ment el. Filmkritikus volt, publicista, riporter. Pályája az Esti Hírlapnál teljesedett ki, s mikor kiment a lap a lába alól, az utóbbi két évtizedben a Népszavánál találta meg a szakmai közösséget. Ahová mindig szívesen jött és ahol mindig szívesen láttuk. Jött hetenként a kulturális rovatba, mindig ugyanazon a napon, így a keddek Bernáth-napok lettek. Beült egy sarokba, végignézte az összes lapot. És beszélgetett. Mint régen, amikor a személyiségéből fakadó közösségi szellemben az Esti Hírlap kulturális rovatát műhellyé tette. A Népszava kulturális rovata ezekben az órákban Lacitól (vagy ahogy a szakmaszerte nevezték: Laci bácsitól) műhely lett.

Témákat dobott fel, sztorik keltek életre, a múlt is kivirágzott, ahogy sztorizott. Tele volt történetekkel. Imádott mesélni abból a rengeteg ismeretből és élményből, amit az évtizedek során összegyűjtött magában. Imádta elmesélni minden új kollégánknak például, hogy miként mentette meg azt a bizonyos nevezetes falat, amit Szűr- Szabó József, a híres karikaturista rajzolt tele velünk, a lap akkori munkatársainak egyiptomi freskókra hajazó portréival.Amikor a régi Népszabadság-házat lebontották, addig talpalt, míg végül valaki elvállta, hogy szakszerűen dobozolva megőrzi a freskót. Lacinak köszönhető, hogy valahol – de vajon hol?! – biztos helyen várja a feltámadást az azóta többnyire már mind eltávozott kollégánk képmása. Lacit a rajz lobogóhajú ifjúnak őrzi, és ezen nem fog a halál.

Ereje utolsó szikrájáig dolgozott. Mindig voltak témái, amiken addig gondolkodott vagy épp háborgott, míg cikk kerekedett belőlük. Rendszeresen küldte írásait a Népszavába, legtöbbször a kulturális rovatba. Amikor már csak levélre tellett az erejéből, ígérte, hamarosan meggyógyul, és írja tovább a véleményét tévéről, könyvekről, jelenségekről. Klasszikus értelemben volt hírlapíró: mindenre nyitott, odafigyelő és határozott véleményalkotó típus, aki fontosnak tartotta, hogy átadja az olvasónak mindazt, amit tud, amit gondol. Személyében szimbolizálta az újságírás felelősségét, fontosságát, tisztességét.

Huszonhét éven át volt a főnököm az Esti Hírlapnál. Az újság és az írás volt az élete. A lap kulturális rovatvezetőjeként igazi műhellyé tette a Blaha Lujza térre néző szerkesztőségi szobánkat. Más rovatokból is bejártak kollégáink beszélgetni, vitatkozni. Vezetőként sem változott, soha semmi rang vagy kitüntetés „nem vitte fel a dolgát”. Mellette dolgozva tanultam meg a szakma forszait, neki köszönhetem, hogy igazán megszerettem és megismertem a munkánk szépségét és felelősségét. Bernáth Lacinál felelősebb, türelmesebb, demokratikusabb módszerű főnököt nehezen tudok elképzelni. Irtózatos heves vitákat lehetett vele folytatni, ellent lehetett neki mondani, rossz következmények nélkül. Ritka nemes vezetői tulajdonság ez. Bár az is igaz, meggyőzni is nehéz volt, az elveihez, nézeteihez nagyon következetesen ragaszkodott.

Mindig baloldalt dobogott a szíve. Kiérdemelte a tiszteletet, mert soha nem lett elvtelen, bár a történelem fordulatai helyzeteket kínáltak rá neki is. Elvhű volt, de egy parancsokkal követelőző történelmi korban főnökként mégis pártatlan volt, az az, hogy soha sem tette kötelezővé, soha nem erőszakolta rá senkire azt, amit ő vallott. Világéletében imádott segíteni a fiatalabb pályatársaknak. Nemcsak számos könyvet írt az újságírói műfajokról, hanem évtizedekig tanított is az újságíró szövetség iskolájában. Bárhová ment, mikor előadásokra hívták, itthon is, meg a szomszédos országok magyarlakta területein is minduntalan egykori tanítványaiba botlott. Nem csak szerette a foglalkozását, megtanította tanítványainak is szeretni. És megbecsülni a választott szakmát, s benne magukat is. Hűséges volt. Nem csak a feleségéhez, a barátaihoz is.

Egy rövid időre főszerkesztője is lett az Esti Hírlapnak, a lapnak, amely az életét jelentette, Volt egyszer egy Esti Hírlap címmel könyvet írt róla, és a könyv tárháza lett egy sor újságírói ismeretnek, kordokumentum értékű információnak.

Még legközelebbi kollégáinak sem mesélt róla, hogy kamaszként megjárta Auschwitzot. Aztán ő is megírta a maga Auschwitzát a németül is megjelent Időmozaik című könyvében. Két éve méginkább a mélyére ásott a személyes történelemnek a Beszélgetés a halott apámmal című könyvében, melyben a haláltáborban elvesztett apjával folytat párbeszédet. Megrendítő, szíven ütő vallomás mindkettő. Amelyen mégis átsüt az a feledhetetlen életigenlés és derű, ami a mi Bernáth Lászlónkat jellemezte.

Azt írja Auschwitz-könyvében: „Nevetséges gyermeki elbizakodottsággal meg sem fordult a fejemben, hogy én is meghalhatok. Pedig láttam Auschwitzban a krematórium négyszögletű kéménye fölött a hőségtől vibrálni a levegőt, s láttam később magam körül ismerősöket és ismeretleneket csontsovány hullaként heverni a targoncán.” Most, hogy nem jön be többé a szerkesztőségünkbe, nehéz elfogadnunk, hogy ez a halál. De az emlékeinkben eleven, és addig igazán nem hal meg, míg emlékezünk rá. És mi emlékezünk.