Az állam tenyeréből esznek

Egyházpolitikai értelemben is rendkívüli jelentőségűnek tekinthető Fabiny Tamás evangélikus püspöknek, a Lutheránus Világszövetség alelnökének a Németországi Egyesült Evangélikus-Lutheránus Egyház zsinati ülésén mondott „Szolidáris Európa – evangélikus impulzusok” című beszéde. Érdemes visszatérni erre a püspöki megnyilatkozásra, mert ritkán fordul elő, hogy a történelmi egyházak vezető személyiségei közül valaki nyíltan bírálni merje a magyar kormányzat egyházpolitikáját, sőt, a kvóta-referendummal kapcsolatos magatartását is.

Egyházi vezetőink többnyire úgy tesznek, mintha nem vennék észre, mi is történik valójában. A katolikus egyház leginkább hallgat vagy mellébeszél, a reformátusok pedig – mint a paternalista egyházpolitika kiváltságos haszonélvezői - kifejezetten egyetértettek a kormánynak a migránsokkal szemben tanúsított, a keresztény-keresztyén szellemiségtől idegen megnyilvánulásaival. Miként Bogárdi Szabó István református püspök a magyar kormány akaratától eltérő megoldási javaslatot - nemes egyszerűséggel - késleltetett öngyilkosságnak minősítette.

Fabiny püspök megnyilatkozása azonban eloszlathatja a hívő emberek kételyeit. Beszédének vonatkozó részletét érdemes szó szerint idéznünk: „Az indulatokat könnyen egy bizonyos csoport ellen lehet fordítani. Könnyen bűnbak lesz a romából, aki úgymond nem akar dolgozni, de menekültből is, aki el akarja venni a munkánkat és a hagyományainkat! A menekült-kvóta ügyében történt népszavazáshoz kapcsolódó kormányzati kampány egyoldalú, leegyszerűsítő üzeneteivel pontosan ilyen asszociációkat piszkált fel. Ha a migránsokról volt szó, a kormány mindig csak a terrorizmusról és az integráció lehetetlenségéről beszélt. Ez legitimálta a bevándorlókhoz való negatív hozzáállást. Az érvénytelen népszavazás eredménye reménységet kelt bennem, hogy a magyarok többsége nem idegengyűlölő és intoleráns.”

S hogy miért helyeselnek, sokszor elvtelenül is a hazai egyházak a kormányzat minden embert megillető személyi méltóságot sértő, a közjó szolgálata fölé helyezett egyéni érdekérvényesítést tanúsító magatartásával kapcsolatban? Arra is megtaláljuk az evangélikus püspök beszédében a választ: kritikával illette az úgynevezett politikai kereszténységet, „amelyben összefonódik a politikai és a vélt egyházi érdek. Amennyiben ez az erő hatalomra kerül, szinte természetessé válik a paternalista egyházpolitika. Ebben az esetben az egyházak – főleg, ha addig elnyomva vagy félreállítva érezték magukat - talán észre sem veszik, mennyire kokettálnak politikai pártokkal. Amikor ráadásul hiányzik egy átlátszó, és parlamenti ciklusokon átívelő egyház-finanszírozási rendszer, akkor még nagyobb a kísértés arra, hogy az egyház anyagi érdekeltségből is lepaktáljon a hatalommal, a politikai erő pedig tenyeréből etesse az egyházakat. Cserébe pedig azt várja el a keresztyénektől, hogy társadalmi, vagy akár politikai események kísérő liturgiáját szolgáltassa. Mondanom sem kell, mennyire méltatlan az egyházakhoz ez a biodíszlet szerep.”

Tegyük hozzá, ha máshonnan nem, akkor a történelemből meg kellett volna tanulni, hogy az egyházak direkt elnyomásánál sokkal nagyobb károkat tudnak okozni azok az állami kedvezmények, amelyekért az adományozó feltétlen lojalitást vár – és ezt többnyire meg is kapja. Mert semmi sem tud jobban ártani egy szellemi-lelki értékeket hirdető szervezetnek, mintha az anyagiak vonzásába kerül. Ez ugyanis a létük gyökerét, a hitelességet kezdi ki és az igehirdetést egy passzív jámborság szintjére szállítja. S akkor a vallás nem lesz egyéb, mint egy vitrinben őrzött emléktárgy, vagy egy kopottas porcelánfigura, amelyről néhanapján le kell törülgetni a port, aztán gondosan visszazárni az üvegajtót, hogy komoly sérülés ne érhesse. Ámde valójában ennek a becsesen őrzött tárgynak már semmi köze sincs a körülötte zajló élet eseményeihez. És nincs mondanivalója a világnak, amelyhez küldetése szól.

Fabiny Tamás nemcsak a mi régiónk egyházain kéri számon a jézusi radikalitást, hanem a nyugati kereszténységen is. Szavaiból világosan kitűnik, hogy a kereszténységet nem a külső hatásoktól - adott esetben az iszlámtól – kell megóvni, hanem a saját értékrendjének, hívő meggyőződésének hathatós és megalkuvás mentes szolgálata teheti vonzóvá. Egy penge-kerítés mögött lapító kereszténység, amely a politikai hatalom tenyeréből eszik, aligha lehet követendő példa a nyílt küzdelmeket tudatosan vállaló ifjúságnak, változó világunkban a helyét kereső, felnövekvő nemzedéknek.

Az evangélikus püspök véleménye a zsinati ülésen is vitákat váltott ki. Magyarországon aligha lesz erről érdemi vita, inkább elhallgatják. Ha mégis szó esne róla, legfeljebb leköszörülik az éleit, de a mondanivaló lelkiismeret-vizsgálatra és megújulásra késztető felhívásának a közéletünkben aligha lesz más sorsa, mint Ferenc pápa hasonló szellemiséget képviselő figyelmeztetéseinek.

Mégis vigasztaló, hogy ezek a szavak elhangzottak, mert újfent bizonyságot tesznek arról, hogy egyházainkban vannak és – reményeink szerint – lesznek is olyan személyiségek, akiknek keresztény-keresztyén hitük megélése nem a felszínes magamutogatásban merül ki, hanem lelkiismereti kötelességüknek érzik, hogy annak mélyebb értelmét is bátran feltárják a világ ellőtt.