240 éve született Berzsenyi

A soproni evangélikus líceum nyughatatlan lelkű diákja Ovidius nyomán mottóul jegyezte be oskolai évkönyvébe: „Video meliora proboque, deteriora sequor”, azaz: „Látom és helyeslem a jobbat, de a rosszabbat követem.”

A betűket, az írást és az olvasást csak tízéves kora körül, egy télen, alig néhány hét alatt apja segítségével elsajátító ifjú hirtelen került el falujából, a színmagyar Egyházashetyéről a javarészt német ajkú Sopronba, ahol vidékiként gyorsan kellett alkalmazkodnia a németes-polgárias világhoz, illetve a tanintézet vasszigorú szabályokat és fegyelmet követelő közegéhez.

Ha tehette, a soproni művelt, szép német lányok társaságát kereste, akiktől költeményeket, dalokat előszeretettel tanulhatott, s talán verselésének kezdetei is ide vezethetők vissza. Kiválóan megismerte a latin és a német nyelvet, alapító tagja lett az első magyar nyelvű diák-önképzőkörnek, a Nemes Magyar Társaságnak. De a soproni diákélet nem tarthatott sokáig. Megszökött, katonának állt. Apja rendesen meg is orrolt a tanulmányait félbe hagyó fiára, pedig az ekkorra már római és görög mitológiákat falt, Horatiusért lelkesedett. Végül aztán a "szabadság" felé menekült: feleségül vett egy tizennégy éves nemes-lányt, Dukai Takách Zsuzsannát, s ezzel hamar megteremtődtek az önállóság feltételei.

A kemenessömjéni birtokon példásan kezdett gazdálkodni, s közben titokban, íróasztalfiókjában verseit gyűjtötte. Huszonhét esztendős volt ekkortájt, s ha egy szép napon nem kapta volna véletlenül az íráson a nemesdömölkiek tudós lelkésze, Kis János, akkor ezek a fiókba dugott „kincsek” tán nem nemzetünk legnagyobb irodalomszervezőjének, Kazinczy Ferencnek kezei között, hanem egy búskomor pillanatban a papírkosár emésztőjében végezték volna. Köztük olyanokkal, mint A magyarokhoz, a Nagy Lajos, a Hunyadi Mátyás, és A reggel című költemény. „Ritka ragyogású barátom!” - így szólította meg Kazinczy válaszában, mire még csaknem egy kötetnyi másik művet küldött mentorának.

Termékeny idők ígérkeztek. Már nem titokban kellett papírt és tintát vennie; vágyott a közösségre, s vágyott az irodalmi közegben való ismertségre. Feljutva a hőn óhajtott Pestre, megpróbált "beleszagolni" az irodalmi életbe, de ott egykedvűen, barátságtalanul fogadta őt Szemere, Kölcsey, Vitkovics, és Horváth. Csalódottság, mélabú környékezte, de szerencsére akadtak azért szelíd támogatók is, köztük ódaköltészetünk első mestere, a fáradhatatlan Virág Benedek atya, nyelvkincseink lelkes „őre”; vagy a kellő befolyással bíró Helmeczy Mihály, a prédikátor-ősök neves ivadéka, az egykori pápai diák, aki "történelem" szavunkat alkotta. Hőgyészi Döbrentei Gábor, aki az 1810-re végső formáját kapó Berzsenyi-költeményt, legnagyobb hatású ódáját, A magyarokhoz-t „a magyar királyi birodalom minden vallású iskolája költélyi osztályában minden ifjonccal betéve” ajánlotta megtanultatni. S nem szabad elfeledkezni Széchenyi István grófról sem, aki a Hitelben való idézésekkel segítette a legjobban "A magyarokhoz" elhíresedését. Kedvenc verse volt; olyannyira, hogy neje számára németre is lefordította.

Megízlelte a sikert, verseskötete két kiadásban is napvilágot látott, és a tiszteletet egyaránt. Fogadásához az 1817-es Helikon kezdetén maga Festetich gróf gyalogszerrel sietett kocsija elé, mégsem lehetett felhőtlenül boldog, mert amikor Pesten járt, a vele szemben barátságtalanságot mutatók csoportjából Kölcsey Ferenc lett az, aki elmarasztó, lekicsinylő, igazságtalan kritikát mert megfogalmazni róla.

„Dani uraságnak” nevezték ellenfelei, szinte az egész nemzet színe előtt megaláztatást érzett. Lelki betegség támadta meg, magányba menekült, mind gyakrabban kezdett foglalkozni a múlandósággal, niklai háza csaknem remete-lakká alakult. „Már-már félreteszem lesbosi lantomat, Érzésim felesét s néhai biztosát. Nem pendíti meg azt már soha semmi tárgy, Sem nagyság ragyogó nimbusza...” – írta. Lírája csaknem teljesen elnémult. Igaz kedvtelenség, és gazdálkodási gond is nyomta, de egyszer csak erőt vett magán, s autodidakta módon esztétikai-kritikai tanulmányokba fogott. Lelkiismeretét és költészetét védve, magyarázva tett hitet a romantika új stílusa mellett.

1825-re – mintegy nyolcévnyi előkészítéssel – jelentette meg Észrevételek Kölcsey recensiójára címet viselő dolgozatát; 1833-ra pedig legigényesebb tanulmányát, a Poetai harmonisticát, amely székfoglalóul is szolgált a Magyar Tudományos Akadémián, ahol személyében az első vidéki rendes tagot választhatták meg. De említésre méltó „A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul” című műve is, s nem szabad eltitkolni azt sem, hogy barátja, Döbrentei kérésére népdalgyűjtést is végzett. Kedvét némileg visszanyerve, tervekkel teli, munkái új kiadását rendezve, hirtelen, nem egészen hatvanéves korában érte a halál Niklán.

Örömteli, hogy a két község - a szülőhely, Egyházashetye, valamint Nikla -, hűen őrzik az emlékeket, hogy mindig látni piros-fehér-zöld masnis koszorúkat az emlékjeleknél; hogy működik a kaposvári székhelyű Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság, aztán a hetyei-niklai kultuszt összekötő Bölcsőd-Sírod Egyesület, hogy évről-évre megrendezik a niklai Berzsenyi Mézes Napot, illetve idén immár 26. alkalommal a rangos, keszthelyi Berzsenyei Helikon Napokat, s természetesen nem szabad a szerény felsorolásból kifelejteni az Evangélikus Egyházat, amely mindig is büszkén, méltón őrizte, s őrzi ma is egykori nagy fiának kultuszát.

A múlt század költőcsillaga

Publikálás dátuma
2016.12.03. 08:25
Fotó: FORTEPAN/Hunyady József
Berda József a 20. századi irodalmunk egyik legérdekesebb költőjeként életformájával és működésével is a mélyszegénység képviselője volt. Mondanivalója ezért is napról napra időszerűbb. Személyét, működését idézi a Babits-kutatásai nyomán ugyancsak ismert irodalomtudós, Sipos Lajos.

Azt a címet is választhattam volna: Bőséges aratás. Sipos Lajosnak, Berda pályarajza írójának ugyanis nemcsak ez a műve jelent meg, hanem egy tanulmánykötete is (ismertetésére visszatérek). A Berda-pályarajz azért érdekelt különösen, mert erről a remek költőről elég ritkán írnak, utolsó komoly méltatását Vargha Kálmánnak köszönhettük jó néhány évvel ezelőtt.

Hagymaszag kísérte

Berdát különös körülmények között láttam először. Amikor az Új Embernél eldördült a szakács kiáltása: „Első asztal!”, a kiadóhivatal tagjai egymást taposva igyekeztek az ebédlő felé. Ilyenkor egyedül őriztem a házat: délidőben ritkán érkezett előfizető, egy-egy dilettáns író szédült be. Ekkor jelent meg egy egészen furcsa jelenség: viseltes ingben, cserkésznadrágban, bakancsban, éktelen hagymaszaggal körítve. Rónay Györgyöt kereste, akit kapásból letagadtam. „Mondja meg, hogy Berda József kereste.” Dadogtam valamit: lehet, hogy nem figyeltem, és közben megérkezett. „Berda József keres” – mondtam neki. Azonnal kijött, a legnagyobb udvariassággal leültette vendégét, aki koszos szütyőből kéziratokat pakolt elő: verseit hozta a Vigiliának.

Másodszor a „sóska”, "A magyar irodalom története 1945-1975" tartalomjegyzékének tervezésénél került elő a neve. Az lett volna a természetes, ha József Attila környékén helyezzük el, de az irodalomtörténet-írásban akkoriban a „dobozolás” divatozott: az írókat dobozokba csoportosítottuk, akár illettek egymás mellé, akár nem. Berda semmiképpen sem illett a neki és társainak szánt dobozba, melyben egyebek mellett Nadányi Zoltánnal és Török Sophieval szorongott. Babits kifinomult felesége és a hagymaszag… Ráadásul Török Sophienak érthető okokból rengeteg verse s prózája jelent meg a folyóiratban, Berdát pedig ott is csendes derűvel, idegenkedve szemlélték, sehogy sem illett a nyakkendős úriemberek társaságába, ráadásul nem kávét ivott, hanem – ha futotta – fröccsöket, s ezek bizony nyomot hagytak hatalmas orrán.

Társaságának tagja, barátja és monográfusa Vargha Kálmán sokszor beszélt róla, miközben az Intézet emeleti folyosóján fel-alá járkálva fejemet tágította. Kálmán szigorú kritikus, igényes irodalomtörténész volt, kicsit csodálkoztam, miért becsüli ilyen nagyra Berda működését. Egyike volt azoknak, akiket Berda rendszeresen pumpolt, s vendégeskedett az újpesti albérletben is, sőt elment a piacra is, melynek kincseiről a költő nyálcsorgató verseket írt. A Berda által összetrombitált társaság tagjaként sokszor vett részt közös együttléteiken. Nem irodalmárok gyülekezete volt, a legkülönfélébb foglalkozások űzői verődtek össze egy kocsmában vagy kerthelyiségben, s hallgatták a költő jóízű anekdotáit és hatalmas nevetéseit.

Az Innen és túl antológia összeállításakor újra rádöbbenhettünk, milyen sokoldalú, jelentős költő. Szebbnél szebb verseit tartalmazza a gyűjtemény, azt is bizonyítva, hogy lírájának egyik meghatározója a vallásos érzület, a költészetté transzformált hit. Ha emlékezetem nem csal, verseit szegény Dékány Bandi válogatta. A kézikönyvben viszont a róla írt fejezet kézen-közön eltűnt, rohanvást írtam meg, és döbbenten érzem Sipos Lajos elemzéseinek tükrében, milyen sok jellemzőjére nem volt módom figyelni.

„Titokban” bökverseket írt politikai célzattal. Titokban, mondom, bár jó néhány valamiképp közismert lett, széltében-hosszában ismételgették: „A nyílt cenzúra emberségesebb volt – mint emez, ami van. – A múltban nyíltan vertek kupán, – most agyonvernek titokban.” (Egy hosszú haldoklás elé) Ezekből utóbb csokornyit közölt Lőcsey Gabriella a Magyar Nemzetben.

Berda lírájának egyik uralkodó témája az eseményekre adott reflexiók sora. Nem azt a hagyományt követte, amely Csizmadia és társai körében bontakozott ki, s lett meglehetősen sematikus. Átlátta az események mozgatórugóit, s egyszerűen, de nagyon világosan fogalmazta meg bírálatát, amely egyként irányult a Horthy- és Rákosi-rendszer ellen, mint a humánumnak elkötelezett ember és író tanúságtétele. Sipos Lajos részletesen és meggyőzően fejti ki Berda maga által is legfontosabb írói tulajdonságának mondott humanizmusának lényegét. Természetesen más volt az ő emberközpontúsága, mint például Babitsé, s ez természetes, hiszen az ő emberi közege, melyre pontosan látott rá és tisztában volt értékeivel, merőben más volt, mint nyugatos kortársaié. Hiányzott belőle a fennköltség, annál pontosabban ábrázolta azokat az akadályokat, amelyek meggátolták kibontakoztatását. Társadalomrajza, verseinek érzelmi telítettsége bizonyos vonatkozásban teljesen hiteles, még ha szokatlan témákat választott is. Mintha azt hangsúlyozta volna: ez az ő világa, ide csak az léphet be, aki átélte az ember elesettségét, nyomorúságát. Mert bár vidámsággal átszőtt nyomorúságnak ábrázolta némi szerepjátékkal, súlyos nyomorúság volt, olykor az elesettség legmélyéről szólalt meg.

Különc ember volt

Ezért is kockáztatnám meg, hogy valamiképp József Attila és Gelléri Andor Endre rokonságába tartozik. Bár legtöbb kortársát megdöbbentette szokatlan témáival, a legrátermettebb kritikusok pontosan érzékelték újszerűségét, törekvéseinek hiteles voltát. Sajtóperében álltak ki mellette (Móricz Zsigmond kivételével) a költészet szabadságának ügyét képviselve. Bizonyos vonatkozásban nemcsak szabad, hanem szabados lírikus is volt. Villon hangját variálva. Abba a polgári környezetbe, amelyet Babits, Kosztolányi és még jó néhány nyugatos író teremtett magának, a hagymaszagú, zsírpecsétes öltözékű Berda legfeljebb a cselédlépcsőn juthatott volna be a konyhára (ahol remekül érezte volna magát, ha éppen nem franciás ételeket, hanem jó zsíros pörköltöt készít a szakácsnő), tovább semmiképp. Emlékszem édesanyám döbbenetére, amikor apám illő reverenciával a fogadószobába kalauzolta Berdát, aki fejedelmi gesztussal zsebelte be a megszokott apanázst. Hasonlóképp cselekedett rendtársai elképedésére Sík Sándor is, akinek egyik-másik verse, melyben a természetet Isten gyönyörű alkotásaként ábrázolta, mintha költőtársa ihletője lett volna.

Irodalmunkban nem volt ritka jelenség különc írók működése. Közéjük tartozott Tersánszky Józsi Jenő is. Udvartartása volt, akár Berdának. Az ebbe a kategóriába sorolható írónak nincs vesztenivalója, épp ezért kendőzés és szépítés nélkül mondja ki véleményét, mellyel túllépi a prüdéria pontosan kijelölt határait. Természetesen az élet mélyrétegeit ismerők más és más módon, helyen keresik és találják meg vigasztalásukat, azt a pontot, vagy személyt, amely (aki) vigasztalójuk lehet nyomorúságukban. Sipos Lajos joggal szentel bőséges elemzést Berda vallásos ihletésű verseinek. „Isten szegénykéje” volt ő is, akár Szent Ferenc. Az Irgalmas szegénység kötetcím 1931-ben voltaképp élethelyzetének mottója. „Előszó helyett” Kaposy József fordításában idézte a Fiorettinek azt a részletét, melyben Szent Ferenc a madaraknak prédikál.

„[…] Szőni-varrni nem tudtok, de Isten felruház bennetek és fiókáitokat. E jótétemények mutatják, hogy Teremtőtök mily mérhetetlen szeretettel viseltetik irántatok. Őrizkedjetek tehát húgocskáim a hálátlanság bűnétől, s iparkodjatok Istent szüntelenül dicsérni.”

Berda vallásos érzésének lényege az isteni kegyelemre való hagyatkozás. Ebben az érzésben értelmezi és foglalja össze „a teremtett természethez és az alkotáshoz fűződő kapcsolat” összefoglalását. Berda vallásossága mélyről fakadó, birtokolja a szent ferenci derűt, a ferences vallásos érzület legfontosabb jellemzőjét, amely válságokon, megpróbáltatásokon, kísértéseken át is győzelmesnek mutatja a Megváltó arcát, s a szenvedésekre is felrajzolja a remény távlatát.

Koldusként is királyként

A hit és alázatos ráhagyatkozás egyéni nyelvén szólalt meg, a keresztény líra egyedi misztikáját teremtve. Hiányzik kifejezésmódjából a túlcsorduló alázat, verseinek terében lüktet a teremtett világ szépsége és gazdagsága, amely emberi ésszel felfoghatatlan, de a költő, bármekkora mélységbe zuhanhat is, kifejezheti, érzékeltetheti, ahogy Szent Ferenc tette Naphimnuszában. Berda a modern ember naphimnuszait írta, mélységes, alázatos hittel, magában álló beleérzéssel a Megváltó művébe.

Berda sokszor kényszerült arra, hogy koldusként tengesse életét, kisebb-nagyobb adományokat elfogadva, ezt azonban egy herceg méltóságával tette, annak gesztusával, akinek mindez jár, csak sorsa alakulása nem emeli a módosabbak közé. Ezért tudott felhőtlenül örülni az élet legapróbb ajándékainak is, kivált, ha gyomornedveit mozgatták meg. Krúdy felejthetetlen hőse, az öreg, végső nyughelye felé tartó Szindbád hiába kereste ezeket a felejthetetlen ízeket. Berda még rájuk lelt, talán mert a legegyszerűbb helyeken kereste őket, ahol még zsíros tepertőket, tokaszalonnákat árultak az ételek titkait és kuncsaftjaik ízlését jól ismerő hentesek.

Berda indulásának éveiben Márai Sándor könyvben iskoláztatta a szegényeket, nem kevés iróniával, a budai polgár magaslatáról tekintve rájuk. A költő kijárta ezt az iskolát, nem volt szüksége tanárra, s élete ajándékaként képes volt megfordítani a képletet: ő tekintett rájuk derűs fölénnyel, mert ismerte a gazdag ember üdvözülésének nehézségeiről szóló példabeszédet.

Sipos Lajos könyve alapos, meggyőző munka. Legnagyobb érdemeinek egyike, hogy Berda József életművének feltárásán túl, újra olvasására késztet. Nagy dolog irodalmunk elszegényítése idején (Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút kiadó)

Szerző
Témák
Berda József

Grandiózus tűzijáték

Publikálás dátuma
2016.12.03. 08:20
Don Quijote természetesen a szélmalommal is megharcol FOTÓ: PÁLYI ZSÓFIA

A Don Quijote című három felvonásos, száz körüli szereplőt is mozgató, igencsak grandiózus kiállítású balett a Magyar Állami Operaházban, kevéssé szól a címszereplőről. Még kevésbé arról az eszméről, amit Cervantes halhatatlan hőse megtestesít. Hogy mindig küzdeni kell a gyengékért, az elesettekért, harcolni az igazságért, vagy legalább a vélt igazságért, követni kell a magunk által megtalált vezércsillagot, és küzdeni meg küzdeni meg küzdeni kell akár mindhalálig. Ha jól belegondolunk a balett máig fénylő csillagának, Marius Petipának eredetileg 1869-ben, a moszkvai Bolsoj Színházban bemutatott, majd két évvel később még díszesebb kiállításban, már Péterváron is repertoárra kerülő, világkarriert befutó koreográfiájában igazából elesettek nincsenek. Tulajdonképpen olyanok se nagyon akadnak, akikkel úgy istenigazából bárki is kibabrált volna. Jó, jó, tudjuk, hogy Don Quijote képzeleg, rengetegszer lát ott is bajt, ahol nincs, de ettől még a fölemelni azt, aki lent van nemes eszméje elvileg végig kellene vonuljon a produkción.

Borzongatóan gyönyörűséges élményem gimnazista koromból a Búsképű lovag, Don Quijote De La Mancha szörnyűséges kalandjai és gyönyörűszép halála című előadás a Huszonötödik Színházban, Berek Kati szenvedélyes rendezésében. Ebben visszafoghatatlan energiájú fiatalok hihetetlen nekibuzdulással tettek tanúbizonyságot arról, hogy ők bizony, ha törik, ha szakad, megváltják a világot, nem tűrik a hazugságot, mellébeszélést, társadalmi igazságtalanságot, magasra emelik az elnyomottakat, és ennek érdekében még olyan településekre sem voltak restek nekilódulni a produkcióval, ahol színház azelőtt sohasem járt. Számomra ez az eddigi legemlékezetesebb Don Quijote produkció. De gondoljunk csak bele, hogy Dale Wasserman, Joe Darion, Mitch Leigh földkerekséget bejárt, La Mancha lovagja című musicalje bezárt, olyan fegyencek között történik, akik sanyarú sorsukon igyekeznek jobbítani azzal, hogy eljátsszák maguknak a sok tekintetben balfék, de mégis fölöttébb nemes eszmék megtestesítőjének históriáját, akire szinte felszabadítójukként néznek.

Petipát és az ő koreográfiáját tovább fejlesztő Alekszandr Gorszkijt meg az ő koreográfiájukat már több teátrumban, így most az Operaházban is, betanító, meghatározó módon valószínűleg nem módosító, patinás helyeken dolgozó, Michael Messerert úgy látszik, nem mozgatta, illetve mozgatja erős társadalmi töltet. Őket inkább a tánc önmagáért való szépsége és az ezzel együtt tobzódó dekorativitás izgatja. Kedvelik a bravúrt. Azt, amikor a szereplők megmutathatják, mennyit tudnak forogni-pörögni, mennyire égbe képesek emelni a lábukat, bizonyítják bámulatos hajlékonyságukat, mutatósan intenzív szólókat vagy kettősöket lejtenek. Közben a karban lévők, a statiszták, körbeülik, vagy állják az éppen magukat produkálókat, és bámulják őket, mint Bálám szamara, és a rövid számok után akár ugyanúgy tapsban törnek ki, mint a nézők. Mindennek a cselekményhez, a darab témájához szinte az ég egy adta világon semmi köze. Don Quijote és közismerten derék fegyverhordozója, a jó Sancho Panza megjelennek egy-egy helyen, lehet az piactér, fogadó vagy éppen díszes palota, helyet foglalnak, és nézik azokat, akik éppen mozgásba hozzák magukat. Egyik szám jön a másik után, majd azután a következő és a megint következő, mint ahogy a klasszikus cirkuszban csaknem egymástól függetlenül megérkeznek a porondra az újabb és újabb attrakciók. Tulajdonképpen nincs is ezzel semmi baj, mondhatjuk, hogy ez ilyen, de azért a színházban ritkán jó a múzeum, valami csak kellene, ami jobban kapcsolódik Cervantes regényéhez, és azon keresztül a mához.

A kiállítás azonban szemkápráztatóan látványos. Főszereplővé válik a jelmeztervező, Rományi Nóra, temérdek ezer színben és formában pompázó jelmezt láthatunk, ezek jól harmonizálnak Rózsa István mutatós díszleteivel, és persze igencsak kiemelik a táncosok gyakran irigylésre méltó alakját.

Négy szereposztásban került színre a Don Quijote, tavaly a Diótörő tán ennek is a duplájával, soha nem értem, ahhoz képest, hogy egy-egy produkció viszonylag milyen keveset megy évadonként, minek ennyi. Nyilvánvaló, hogy nem lehetnek egyenértékűek, és nem kaphatnak valamennyien azonos színvonalú, mennyiségű próbákat sem. Az általam látott előadáson Szirb György volt a címszereplő, nem láttam a tekintetén azt az elszánt fanatizmust, amit ez a szerep megkövetel, és azt a karizmát sem éreztem, amitől ez a figura legendás alakká vált. Amúgy korrekt, profi és megbízható, amit csinál, de a világ megrendszabályozásának, akár felfordításának szándéka hiányzik. Sancho Panzaként Katona Bálint kedvesen elbolondozik. Szerintem akár több harsányság, erőteljesebb nevettetés is beleférne, ami kicsit jobban megtörné az előadás gyakran szépelgő stílusát. A Kitrit és Basilt megformáló szerelmes párnak kőkemény táncosi feladataik vannak. Cheprasova Elisaveta és Lagunov Ievgen keményen állják a sarat, energiájuk, lendületük fogyhatatlannak tűnik. Megint csak a színészi teljesítménnyel van a baj, annyira figyelnek arra, hogy technikai szempontból mindent megcsináljanak, amit kell, hogy a táncuk gyakran mutatványnak tűnik, ahelyett, hogy azt érezném, valósággal elszállnak a szerelemtől.

A karaktertáncokban megjelenők bedobnak apait-anyait, hogy egy-két perces megjelenésük, sokszor igen nehéz feladatuk után tapssal távozhassanak, és rendszerint megérdemelten azzal is távoznak. Ludwig Minkus alapvetően könnyed, temperamentumos zenéjét Déri András könnyedén és temperamentumosan is vezényli. A tánckar, amikor kell, energikusan bedobja magát, amikor csak ácsorgásra van szükség, igyekszik úgy tenni, mintha fenemód figyelne. Messerer hatalmas színpadi gépezetet mozgat profi módon. Lényegében minden és mindenki a helyén van, tényleg pompázatos, olykor már-már lehengerlő a látvány, melyben sokszor a szereplők is dekorációs elemek. A produkció hasonlít a gazdag költségvetésű, monumentális tűzijátékra. Ami igencsak tetszetős, de azért elég üres, mély tartalmakat balgaság is lenne keresni benne.

Szerző