A Nemzeti Színházban

Hideg van az egész épületben, a széksorok most üresen sorakoznak, a páholyokból sem hajol ki az ünnepi ruhákba öltözött közönség, a színpadot a vasfüggöny zárja el. Nemzeti Színház 1956. november 26-án. Megborzongok a hidegtől. Nincsenek itt lecsüngő gerendák, kiégett falak, minden sértetlen innen belülről nézve. Mégis, ez a komor csönd, ez a csontot dermesztő hideg, az oszlopokon túl settenkedő árnyak, minden hatást keltő színházi díszletnél többet mondanak.

Legutoljára éppen akkor ültem itt a földszinten, amikor messzi földről jött vendégek szerepeltek a színpadon. Csehovot játszották. Azóta mennyi minden történt. Ahogy a porlepte széken eltűnődöm, egyszerre mintha simán és zajtalanul felemelkedne a vasfüggöny és harsány kürtszó kíséretében berobognának Dózsa vitézei, látni lehetne a boltíves termet, ahol Bánk bán gyűlöletre ébred. Milyen fájdalmasan csengene most Tiborc panasza, milyen emelt fővel térne Dózsa a tüzes máglyára. Fenn, a zsinórpadlásnál az ágyú ütötte nyíláson át a színházi épületből kilátni a megsebesült városra.

Lent didergő, kanyargó embersereg. Az áruház előtt állnak. Átellenben az élelmiszerüzlet előtt tolonganak. A kenyérre és a meleg öltözékre azonnal szükség van. A téren nyüzsgő bazár, kiabáló árusok, tarka embersereg.

De talán az a kopott kabátos férfi, aki most gondterhelten felnéz a Nemzeti Színház háborútól szaggatott épületére, arra gondol: mikor csendül fel a gyönyörű magyar szó a zászlódíszbe öltözött reflektorfényben úszó színpadon? (Katkó István)