Előfizetés

Tarsolynyitás

Otromba dolog valakinek a nevével viccelődni. De ez most nem vicc: szó szerint ez történt. Tarsoly Csaba, a Quaestor-vezér váratlanul megnyílt. Letartóztatása óta először hajlandó volt nyilatkozni. Pontosabban: kénytelenek voltak engedni, hogy beszéljen. Az ügyészség mindent megtett, hogy lakatot tegyen a szájára. Nem engedélyezett interjút, pláne a nem éppen mameluk Magyar Narancsnak. De a lap nem hagyta magát lerázni: a bírósághoz fordult. Ott úgy látták, semmiféle közérdekű oka nincs a Tarsolyra parancsolt szájzárnak. És Tarsoly beszélt, ha nem is, mint a vízfolyás. A legpikánsabb részeknél közölte: „ezt majd a bíróságon fogom elmondani”. Érthető: szándéka nem az olvasók szórakoztatása volt. Üzenni akart azoknak, akiknek a kezében van a sorsa.

Nem a rendőrségre vagy az ügyészségre gondolt. Még csak nem is a bíróságra, noha kétségtelen, hogy azok egy része tiszteletre méltóan őrzi autonómiáját. Tarsoly ahhoz szokott, hogy mindenről politikai cimborái döntenek, akiknek – mint mondja - „nagyon sokat segítettem”. Hihetetlen összegeket fektetett stadionépítésbe, nyakig benne volt a kormány „keleti nyitásában”, kezelte a külügyminisztérium intézményének milliárdjait. Volt is érte viszonzás: még a lebukás előtt pár hónappal is megkapta a hozzájárulást a „pilótajátékot” folytató kötvények kibocsátásához, sőt, bank vásárlásához is. Okkal reménykedhetett abban: kihúzzák a slamasztikából most is. Ha Farkas Flórián, Rogán, Mészáros mindent megúsznak, ő miért lenne rosszabb náluk?

Ám valami történt a háttérben. Tarsoly persze kisebb szabálytalanságoktól eltekintve ártatlannak vallja magát, de lehet, hogy a hiány pótolhatatlanul nagy volt. A vádirat 210 milliárdról beszél. Lehet azonban más, mélyebb ok is. Orbánék időnként megcsördítik az ostort a gazdasági klientúra fölött. No, nem azért, mert megelégelik a sok simlit. A főnök nem akarja, hogy bárki a fejére nőjön. Nem kíván még egy Simicskát. Nem akar másik hatalmat, csak a sajátját. Különösen nehezen tűri azokat, akik már előtte is kiépítették a maguk birodalmát. A legnagyobbakhoz nem mer nyúlni, azok túl erősek. Ott csak szájal, miközben éppen a multik nyereségadóját csökkenti, nem a szavakban pártolt kis- és középvállalkozókét. Azért elégedetten dörzsöli a kezét, ha egyik embere „leuzsorásozza” Csányit. Az jó, ha fúj rá, de a karmolástól már visszafogja.

Az eggyel kisebb hatalmasságok, a Spéder- vagy Tarsoly-méretűek azok, akik éppen megfelelnek a példa statuálására. Milliárdosok, de nem a legnagyobbak. Vagyonuk volt már a Fidesz-kormány előtt is, persze a jóvoltából szépen tovább gyarapították. Még a végén azt képzelik, „a saját lábukon állnak”, pedig azt csak a legközelebbieknek szabad. Egyet-egyet néha ki kell lőni a sorból. Tarsoly az interjúban „koncepciós pert” emleget. Nem koncepciós per ez az ötvenes évekbeli értelemben, hiszen valódi bűncselekmény történt. De ettől még illeszkedik egy politikai koncepcióba is, amely szerint a gazdasági hatalmat épp úgy centralizálni kell, mint a politikait. Az a biztos, ami a családi-baráti körben vagy a félig-meddig strómanoknál koncentrálódik. Spédernek, Tarsolynak vagy a vendégszereplő Pecinának el kell tűnniük.

Mészáros- és a Mészáros-félék maradhatnak, Rogán is, amíg majd pár hónap vagy év múlva nem válik kibírhatatlanul kínossá. Ők csakis Orbánnak köszönhetnek mindent, nélküle senkik volnának. Elfújhatók, akár a tollpihe, ezért nem is kell őket elfújni. Minek? Nincs saját súlyuk, még gazdasági értelemben sem képezhetnek ellensúlyt. Nem ad nekik autonómiát a Fidesz előtti időkből, ettől a kormánytól függetlenül szerzett pénz. Amijük van, arról a hívőkhöz hasonlóan kell vélekedniük: az Úr adta, az Úr elveszi. Csak az esetükben nagyon is evilági úrról van szó.

Tarsoly azonban azelőtt is volt már valaki. Nem adja meg magát olyan könnyen. Most azt üzente: kitálalhatok. A csütörtöki tárgyaláson feltűnően az ölében tartotta a Narancs legújabb számát, az interjúnál kinyitva. Lássák csak, akiknek kell, az összes fotón. Az újságírónak azt mondta: „kaptam egy ígéretet a megfelelő helyről: amennyiben… bizonyos dolgoknak eleget teszünk, akkor az ügyfelek érdekében segíteni fognak, és a Quaestor-csoport megmarad.” Hogy mi a „megfelelő hely”, és minek „tett eleget”, majd a bíróságon tudatja. Amint azt is, hogyan sikerült a külügynek a roló lehúzása előtt több milliárdot kimentenie a kisbefektetők orra elől.

Hogy az üzenet világos legyen, szúr egyet a legfájdalmasabb ponton is: a külügy egy üzletben magával Pharaonnal boronálta össze. Na, püff neki! Lázár a kormányinfón nem túl kimerítő válaszként azt ajánlotta, igyon mindenki „egy nyugtató teát”, mielőtt felizgatná magát a „kémregényen”. Kormánykörökben sok tea fogyhat mostanában.

Tarsolyt megfenyegetik, hogy élete végéig börtönben rohadhat, vagy kiegyeznek vele egy enyhébb büntetésben, még nem tudni. De nem hinném, hogy hagyják kipakolni. A nemzeti hagyományokat oly gondosan ápoló kormányunk nyilván tudja, hogy a régi magyarok tarsolyában nemcsak pénzt tartottak. Lőszert is. Tarsoly leadta a figyelmeztető lövéseket.

Szombati 7-es - Black sheep

Orbán Viktor telefonon beszélt Donald Trump megválasztott amerikai elnökkel. Fogalmam sincs, hogy történik az ilyesmi, ki tárcsáz kit – huh, ki használ már ilyen múlt századi kifejezéseket -, szóval ki hívja a másikat, netán a Trump-csapat valamelyik tagjánál csörög a telefon, vagy csak egy üzenetet kap az elnök; hol éri utol a hívás, hogyan és ki dönt arról, hogy felveszi-e a telefont, beszél-e a hívóval, vagy visszacsörög… Lássák be izgalmas kérdések ezek, lehet – az ESS nemzetközi kutatását olvasva -, hogy izgalmasabbak, mint az, hogy mi történik a politikában. (Ez az a felmérés, amelyből kiderül, hogy a magyarok politikai érdeklődése és tudása a legalacsonyabb szinten van Európában.) Lehet, hogy tényleg nagyobb érdeklődést, több olvasót vonzana, ha arról írnánk, vajon megvan-e Orbán Viktornak Trump mobilszáma, hisz azt már tudhatjuk, hogy Sarka Katának a birtokában van az amerikai elnök névjegye, rajta a hivatkozott számokkal.

No de nagyon elvesztünk a részletekben, pedig a lényeg mégis csak az, hogy a magyar miniszterelnök – végre! – szót válthatott a világ legvédettebb emberével. Ezt egyébként magától Orbán Viktortól tudjuk; a Világgazdaság – immár kormánypárti napilap – interjújából derült ki, mintegy mellékes tényként, a beszélgetés legvégére illesztve. (Szerkesztőként persze az ember csodálkozik, hogy a legfontosabb információ nem az interjú elején csapja arcul az olvasót, de persze létezik ez az iskola is, amely úgy kezeli a cikkeket, mint a viccet; a poént a végére illeszti…)

De látom, én sem vagyok különb, csacsogok itt össze-vissza telefonhívásokról, meg viccekről, ahelyett, hogy a lényegről beszélnék. Vagyis arról, amit megtudhattunk a kormányfői-elnöki beszélgetésből. Az első és legfontosabb újdonság, mindannyiunk számára örömhír, hogy Donald Trump meghívta Washingtonba a magyar miniszterelnököt. Úgy vélem, ez elemi kötelessége volt, mondhatnám a minimum, azok után, hogy Európában, az Unió vezetői közül Orbán volt az egyetlen, aki kiállt a republikánus jelölt mellett, jelentős kockázatot és némi megvetést is kiváltva ezzel. És bár Magyarország nem tartozik a vezető hatalmak közé, a hír biztosan eljutott Trumphoz; végre van valaki, aki nem bolondnak, őrültnek, nemkívánatosnak, rasszistának, hímsovinisztának és persze esélytelennek tekinti, hanem esélyesnek és a magyar politika – az aktuális politika – szempontjából kívánatosnak. Egy ilyen gesztust még az immár a világ leghatalmasabb emberévé vált Trump sem tehet zárójelbe és lám, nem is tette.

A beszélgetés ugyanis – ahogy ez az említett interjúból kiderül – kifejezetten jó hangulatú, kedélyes hangvételű volt –, azt is meg lehet kockáztatni, hogy már-már baráti. Ezt meg onnan lehet kikövetkeztetni, hogy amikor elhangzott az Egyesült Államok fővárosába – és nyilván a Fehér Házba – szóló meghívás, akkor Orbán erre egy szellemes bon mot-val reagált; örömének adva hangot kijelentette: már régen járt ott, mert bizony fekete bárányként (black sheep) kezelték. Amiből természetesen nem azt kell kiolvasni, hogy a volt elnök bőrszínére utalt, hanem a politikájára, amely nem praktikus és valóságos szempontok, hanem ideológiai megfontolások alapján bírálta és bíráltatta olyan sokszor a magyar kormányt. Most azonban a két politikus, így a telefonon keresztül, azonnal megtalálta a közös hangot; Orbán poénjára Trump is poénnal válaszolt; ő maga is fekete báránynak (black sheep) számított az amerikai politikában. Kell-e vajon ennél több, hogy két ember barátsága szárba szökkenjen, mint hogy megtalálják azonnal a közös nevezőt és azt a pontot, ahonnan képesek voltak, lesznek kitörni. Trump győzelme mindkettőjük számára elhozta a változást, maguk mögött hagyhatják a „feketebárányságot”, és persze ezzel együtt a politikai korrektséget. Az amerikai nép is felzárkózott a magyar mögé; olyan elnököt választott magának, amelynél a nemzeti büszkeség, az állampolgárainak védelme, a siker és a hatékonyság játssza a főszerepet. Ezt is az ominózus interjúból tudjuk; Orbán beszél arról, hogy Trumppal – végre, teszem hozzá én - olyan elnöke lesz Amerikának, aki ideológiailag nem korlátozott, tehát nyitott ember, az eredmény érdekli inkább, nem pedig a politikai elméletek. Ez nekünk kedvez, teszi hozzá Orbán, hiszen a tények mellettünk szólnak.

Amely tényekkel az új elnök máris tisztában van, hiszen a telefonbeszélgetésben azt is világossá tette, hogy nagyra tartja Magyarországot, olyan bátor és szabadságharcos népként tartja számon, amelynek az elmúlt hat évben elért gazdasági eredményei kiemelkedőek. Amiből persze - indirekt módon - az is következik, hogy Trump világosan látja azt a bizonyos „elmúltnyócévet” is, amikor Magyarország ugyan még a pc útját járta, de amit csak lehetett, tönkretett, főként az emberek életét, és bár lehet, hogy vezetői eljutottak az ovális irodáig, de ez mit sem változtat azon, hogy annak tekintsük őket, akik: az igazi fekete bárányoknak.

Szex és munka

Ha nem vigyázunk, előbb-utóbb úgy járhatunk, mint egykor a mamutok: hiába csábítgatták szexre a mamut fiúk a mamut lányokat, azok csak csóválták a fejüket. Ki is haltak. A megfontolt szavú Harrach Péter néhány éve arról papolt, hogy a nemzet fennmaradásának érdekében párkereső ötórai teadélutánokon kellene összehozni fiainkat és lányainkat. Próbálkoztak is, de épp az érintettek a fejüket csóválták.

Olvasom a neten, hogy panaszkodnak a megkérdezett fiatal nők és férfiak, hogy ebben a rohanó világban magányosságra vannak kárhoztatva. Aki esetleg azzal próbálkozik, hogy valamelyik szórakozóhelyen találjon partnert magának, egy-két randevú után ráébred, hogy csupa érzelmileg kiüresedett, a hajtásban kiégett pasival, vagy nővel akadhat csak össze.

Ezután két út között lehet választani: az egyik a kolostor vagy a zárda, a másik a munkahelyi szex. Látszólag ez utóbbi az, amire leginkább hajlana korunk ifjúsága. Persze ezzel szemben is lehetnek fenntartások. Mindenki tudja a vadászati főszabályt: házinyúlra nem lövünk. Igaz, senki nem állítja, hogy a megsimogatásával ne lehetne próbálkozni…. Pihent agyú kutatók ezt a kérdést is megvizsgálták, és tízezer nő megkérdezése után arra jutottak, hogy a válaszadók kétharmada nem zárja ki a munkahelyi kapcsolatokat sem.

Az általános tapasztalat az, hogy az ilyen intim kapcsolatokból az egyik fél mindig vesztesen kerül ki, különösen igaz ez a "háromszög" helyzetekre, ahol vagy az egyik, vagy mindkét félnek van egy stabil kapcsolata is.

Bonyodalmak, látjuk, mindig vannak, de emiatt mégsem juthatunk a mamutok sorsára...