Előfizetés

Lehet más a politika

Igen, lehet más a politika, de nem biztos, hogy az jobb azoknál, mint amelyektől megszeretné különböztetni magát az LMP. Én ugyanis nem tartom más politikának azt, hogy egy párt ellenzékinek hirdeti magát és közben jelentős gesztusokat tesz a hatalmon lévőknek, mert ez már nem először fordul elő a történelemben. Mindezek a gondolatok a napjainkban történt alkotmánybírók választása kapcsán jutottak eszembe. A politikával egy kicsit is foglalkozok biztosan tudják, hogy az utóbbi fél évben 15 tag helyett 11-el működött az Alkotmánybíróság. Nem volt veszélyben az AB működése, hiszen 1989-től 2011-ig törvény szerint is 11 fővel működött a szervezet, mivel csak ekkor emelte fel a Fidesz 15-re az Alkotmánybíróság létszámát. Erre azért volt szükség, hogy - a bírák megválasztási szabályainak módosításával, és a parlamenti kétharmad megszerzésével - a hatalomhoz hű embereket ültethessenek az alkotmánybírói székekbe. Az, hogy az AB működése nem volt veszélyben, az is bizonyítja, hogy a Fidesz – parlamenti kétharmadának elvesztése tudatában – nem is törekedett a hiány pótlására, mivel az ellenzék úgy sem támogatta volna jelöltjeiket. Azonban jött egy párt - amely ellenzékinek vallja magát -, és több dologra hivatkozva mentőövet dob a hatalom számára. Az egyik hivatkozási szempont éppen az volt, hogy biztosítani kívánták az AB működő képességét, amely valójában nem volt veszélyben. A másik, hogy növekedhet azon bírák száma, akik a kormánytól függetlenül hozzák meg döntéseiket. Ezt nem tudom, mire alapozzák, mikor egyrészt kijelentették, hogy nem kértek pozíciót – tehát ők nem jelöltek ezek szerint senkit –, azaz mind a négy bírót a Fidesz jelölte. Amit biztosan elértek, hogy egy esetleges kormányváltás alkalmával sem lehet 12 évig ezek után a most megválasztott bírák helyet bizonyíthatóan elfogulatlan bírákat választani. Ha ezt jelenti a „más” politika, akkor talán mégsem kérünk belőle.

Nagyot mondók országa

Biztosan régen is volt ilyen jelenség, de mostanában mintha ez lenne a kormányzati kommunikációs stratégia. Talán Orbánnal kezdődött, amikor az olimpia után azt mondta: „nyolcszor vertük meg a világot”, aminek, ugye, semmi értelme sem volt, de akkor a miniszterelnök még elégedett volt azzal, amit Rióban elértünk, manapság pedig már hullanak a fejek az Olimpiai Bizottságban. Áder sem akart lemaradni, ő pedig azt mondta augusztus 20-i ünnep beszédében, hogy „egyetlen népet sem ért annyi balsors, mint bennünket”, és már akkor sem értettem, hogy ki állította fel neki a rangsort a legtöbb balsorsot ért népekről.

Erre tett fel Harrach Péter, a leglassúbb beszédű magyar politikus, az egyébként alig létező kereszténydemokrata párt frakcióvezetője, amikor azt állította, hogy Magyarország vízügyi nagyhatalom. Ezt nevezik a kommunikációban demagógiával vegyes tudatlanságnak.

Ha ő – vagy valamelyik munkatársa – elolvasta volna az Európai Környezetvédelmi Hivatal (EEA) 2009-ben kiadott tanulmányát az európai vízügyekről, akkor láthatná, hogy egyetlen mérhető rendszerben sem vagyunk vezetők, de jó ha a mezőny második felében említenek bennünket például az öntözött termőföld, a teljes társadalom számára elérhető ivóvíz és egyebek sorában. Statisztikával nem untatnám olvasóimat, aki nem hisz nekem elolvashatja a jelentést. A vízügynek ugyanis része a víztározás és az öntözés is, mindkettőben alaposan lemaradtunk, akárcsak a megfelelő színvonalú, jó minőségű ivóvízzel ellátott körzetek számában.

Akkor pedig miről is beszélünk? Hol a nagyhatalmi státusz? Egy helyütt azért szerepel Magyarország, mert mi vagyunk az az ország, ahol az elmúlt években csökkent a lakossági vízfogyasztás, elsősorban az árak emelkedése miatt. És hát a vizienergiával sem nagyon büszkélkedhetünk. A Vaskapunál épített dunai vízi erőmű például 3500 megawatt teljesítményt hoz (a kínai Három Szurdok, csak mellékesen 3,5 gigawattot), míg az 1959-ben épített Tiszalök 50 megawattot.

És van még más is: ma Magyarországon egy millió ember él a társadalom perifériáján, sok területen vezetékes ivóvíz nélkül. Persze, ez sem a kereszténydemokraták bűne, akárcsak a Sió- csatorna, ez a szánalmasan elöregedett vízmű, amit elődeink a mi nemzeti kincsünknek nevezett Balaton szabályozására építettek, bizonyára nagyhatalmi törekvéseik részeként.

De hát ezek a mi adottságaink, mostanában erre vagyunk képesek. Mindez nem baj, csak éppen nem kell nagyhatalmi ábrándokról beszélni, különösen nem a kereszténydemokratáknak, akik a Fidesz szárnyai alatt repültek be a parlamentbe, és különösebben nem sokat adtak hozzá Magyarország arculatának javításához. Hacsak nem a vasárnapi boltbezárási kezdeményezésüket említjük, amiből megtudtuk, hogy körülbelül milyen dolgok foglalkoztathatják ebben a pártban a vezetőséget, és amiért nálunk boldogabb országokban már legalább önkritikát gyakoroltak volna.

Lépjünk is túl mindezen, mert nem is a vízügyekről van szó, hanem arról a kormányzati gyakorlatról, miszerint a miniszterek és államtitkárok naponta árasztják el a médiát sikerekkel, rekordokkal, az állami televízióban és rádióban szinte csak olyan hírek szerepelnek, amelyek az ötvenes évek hangütésére emlékeztetnek.

"Európa védelme, benne hazánk védelme is, ilyen értelemben összefügg a természetvédelemmel, a vízkészlet megtartásával" – ezt is mondta Harrach. Mert a vége mindig: a migránsok.

Nagyot mondók országa

Biztosan régen is volt ilyen jelenség, de mostanában mintha ez lenne a kormányzati kommunikációs stratégia. Talán Orbánnal kezdődött, amikor az olimpia után azt mondta: „nyolcszor vertük meg a világot”, aminek, ugye, semmi értelme sem volt, de akkor a miniszterelnök még elégedett volt azzal, amit Rióban elértünk, manapság pedig már hullanak a fejek az Olimpiai Bizottságban. Áder sem akart lemaradni, ő pedig azt mondta augusztus 20-i ünnep beszédében, hogy „egyetlen népet sem ért annyi balsors, mint bennünket”, és már akkor sem értettem, hogy ki állította fel neki a rangsort a legtöbb balsorsot ért népekről.

Erre tett fel Harrach Péter, a leglassúbb beszédű magyar politikus, az egyébként alig létező kereszténydemokrata párt frakcióvezetője, amikor azt állította, hogy Magyarország vízügyi nagyhatalom. Ezt nevezik a kommunikációban demagógiával vegyes tudatlanságnak.

Ha ő – vagy valamelyik munkatársa – elolvasta volna az Európai Környezetvédelmi Hivatal (EEA) 2009-ben kiadott tanulmányát az európai vízügyekről, akkor láthatná, hogy egyetlen mérhető rendszerben sem vagyunk vezetők, de jó ha a mezőny második felében említenek bennünket például az öntözött termőföld, a teljes társadalom számára elérhető ivóvíz és egyebek sorában. Statisztikával nem untatnám olvasóimat, aki nem hisz nekem elolvashatja a jelentést. A vízügynek ugyanis része a víztározás és az öntözés is, mindkettőben alaposan lemaradtunk, akárcsak a megfelelő színvonalú, jó minőségű ivóvízzel ellátott körzetek számában.

Akkor pedig miről is beszélünk? Hol a nagyhatalmi státusz? Egy helyütt azért szerepel Magyarország, mert mi vagyunk az az ország, ahol az elmúlt években csökkent a lakossági vízfogyasztás, elsősorban az árak emelkedése miatt. És hát a vizienergiával sem nagyon büszkélkedhetünk. A Vaskapunál épített dunai vízi erőmű például 3500 megawatt teljesítményt hoz (a kínai Három Szurdok, csak mellékesen 3,5 gigawattot), míg az 1959-ben épített Tiszalök 50 megawattot.

És van még más is: ma Magyarországon egy millió ember él a társadalom perifériáján, sok területen vezetékes ivóvíz nélkül. Persze, ez sem a kereszténydemokraták bűne, akárcsak a Sió- csatorna, ez a szánalmasan elöregedett vízmű, amit elődeink a mi nemzeti kincsünknek nevezett Balaton szabályozására építettek, bizonyára nagyhatalmi törekvéseik részeként.

De hát ezek a mi adottságaink, mostanában erre vagyunk képesek. Mindez nem baj, csak éppen nem kell nagyhatalmi ábrándokról beszélni, különösen nem a kereszténydemokratáknak, akik a Fidesz szárnyai alatt repültek be a parlamentbe, és különösebben nem sokat adtak hozzá Magyarország arculatának javításához. Hacsak nem a vasárnapi boltbezárási kezdeményezésüket említjük, amiből megtudtuk, hogy körülbelül milyen dolgok foglalkoztathatják ebben a pártban a vezetőséget, és amiért nálunk boldogabb országokban már legalább önkritikát gyakoroltak volna.

Lépjünk is túl mindezen, mert nem is a vízügyekről van szó, hanem arról a kormányzati gyakorlatról, miszerint a miniszterek és államtitkárok naponta árasztják el a médiát sikerekkel, rekordokkal, az állami televízióban és rádióban szinte csak olyan hírek szerepelnek, amelyek az ötvenes évek hangütésére emlékeztetnek.

"Európa védelme, benne hazánk védelme is, ilyen értelemben összefügg a természetvédelemmel, a vízkészlet megtartásával" – ezt is mondta Harrach. Mert a vége mindig: a migránsok.