Nem lesz szövetség

Attól tartok, Orbán Viktor jócskán túlértékeli a jövőre hivatalba lépő Donald Trump neki tett gesztusát. Pedig inkább csak lélektani jelentőséget tulajdoníthatunk a Washingtonból érkező ominózus telefonhívásnak. Mind a magyar kormányfő, mind a győztes amerikai elnökjelölt megtapasztalhatta a közelmúltban a pária-létet. Előbbit úgyszólván egyetlen nyugati fővárosban sem látják szívesen, utóbbi mögül pedig az elnökválasztási kampány időszakában még a Republikánus Párt számos meghatározó személyisége is kihátrált. A hazánkban autokráciát megvalósító Orbán természetszerűleg az elszigeteltségből való kitörést reméli Trump megválasztásától. A politikában járatlan populista milliárdos is kétségbeesetten keresi lehetséges szövetségeseit az őt körülvevő ellenséges környezetben. Több oknál fogva mégsem tartom valószínűnek, hogy tartós és masszív szövetség alakul ki a két „fekete bárány” között.

A kampány folyamán Trump ugyan azt vetítette előre, hogy elnökként a „befelé fordulás” híve lesz, vagyis az amerikai külpolitika legrosszabb, izolacionista hagyományaihoz nyúlik majd vissza. Ezzel összefüggésben kilátásba helyezte a kollektív védelem elvének hatályon kívül helyezését, amennyiben az európai NATO-szövetségesek nem növelik kellőképpen katonai kiadásaikat. Orbán Viktornak kétségtelenül jól jönne, ha az új washingtoni adminisztráció nem figyelne arra, mi történik Európában, s külön utas külpolitikai törekvéseit sem érnék bírálatok a szuperhatalom diplomáciája részéről. Bármilyen erősek azonban az elnöki jogkörök az Egyesült Államokban, a tengerentúlon szilárd a fékek és ellensúlyok rendszere, ergo Trump sem hozhat önkényes, egyszemélyi döntéseket. A szenátorok, illetve kongresszusi képviselők pedig a két világháború tanulságait levonva tisztában vannak vele, hogy az USA-nak csöppet sem mindegy, mi zajlik az öreg kontinensen. Washington nemzetbiztonsági érdekeit nagyban sérti, hogy egy közép-európai akarnok önnön hatalmának konszolidálása érdekében Putyinhoz közeledik, s az észak-atlanti szövetség kohézióját fellazítja.

Orbán Viktor azon reménye is hiú ábránd marad, hogy az ideológiák fogságából úgymond „kiszabadult” és pragmatikus Trump fütyül majd a jogállamiság kritériumaira egy idegen ország politikai vezetésének megítélésekor, s elődjével ellentétben skrupulusok nélkül együttműködik például a budapesti rezsimmel, szó nélkül hagyva annak jogtiprásait. A Trumpot jelölő republikánus establishment szilárdan elkötelezett a demokratikus értékek mellett, és még csak nem is tekinthető egy platformon lévőnek a hagymázas „szegedi gondolat” bűvöletében élő, horthysta magyar jobboldallal. Elég csak arra emlékeztetnem, hogy a szégyenletes magyar egyházügyi törvényt bíráló amerikai dokumentumot republikánus képviselők is aláírták.

A legfontosabb körülmény pedig: Trumpnak nincs erős legitimációja. Kizárólag az elektori rendszer sajátosságainak köszönheti győzelmét. Amúgy sem csekély elutasítottságát növelné azzal, ha a Washington által eddig következetesen mellőzött Orbán Viktorral barátkozna látványosan.

Szerző
Beck Tamás publicista

A közmunka foglya

Furcsa helyzetbe lavírozta magát a kormány. Miközben azt (is) várta, hogy konjunktúra esetén a kétszázezresre duzzasztott közmunkás réteg megfelelő munkaerő-tartalékként működik majd, kiderült, képzés nélkül ez csupán vágyálom. Alig van átjárás a köz- és a piaci foglalkoztatási forma között, miközben az utóbbiban egyre képzettebb dolgozókra van igény. Csupán a kétkezi munkásokkal versenyképesek a minimálbérnél is kevesebbet kereső közmunkások. Érzik is a hiányukat az agráriumban.

A lassan hat éve tartó program elsorvasztott szinte minden olyan civil kezdeményezést, amely ígéretes lehetett a hátrányos helyzetű vidékek lakóinak visszavezetésére a munka világába. Az erre szolgáló pénzt is elvonta. Azt nem tudni, hogy bevezetésekor hosszú távra milyen sorsot szánt a kormány a közmunkának, de a 2011-es induláskor egyértelmű volt, hogy leginkább a makacsul beragadt alacsony foglalkoztatási és magas munkanélküliségi adatokat akarták szépíteni vele. A kísérlet jól sikerült: 2012-től kezdve a munkanélküliségi ráta folyamatosan csökken, a miniszterelnök pedig rádióinterjúiban már a teljes foglalkoztatás jól hangzó kommunikációs fordulatát is használja.

Úgy tetszik azonban, hogy a kormány túl sokáig élt a szépülő számok bűvöletében, már több jel is arra mutat, hogy szabadulna a közmunkától. Sehol máshol az Unióban ilyen létszámmal nem működtetnek közmunkát, s valószínűleg az unió sem ilyen esetekre gondolva engedte, hogy a munkaügyi statisztikák ezeket a dolgozókat úgy vegyék számba, mintha piaci körülmények között foglalkoztatnák őket. A százmilliárdokba kerülő hazai program azonban már önálló életet él, a kitűzött létszámokat a munkaügyi központoknak ha törik, ha szakad fel kell tölteni, miközben haszna szinte semmi, csak viszi a pénzt.

A közmunkás-létszám hirtelen leépítése nem járható út, mert rontaná a munkanélkülieket már 5 százalék alatt mérő statisztikát. Amerikában, a mienknél kisebb létszámmal, 12 éve csináltak hasonlót, ám ott négy év alatt rájöttek, hogy ez zsákutca. Miközben ott még mindig tart a kivezetési szakasz, nálunk a kormány a felismerésig sem jutott el.

Szerző

Mindennapi kitiltásunkat add meg!

Ma kitiltották a Parlamentből Szigetvári Viktort, az Együtt elnökét. Kövér László tiltotta ki, ő szokott ilyesmit csinálni. Hol újságírókat, hol képviselők vendégeit, hol tévéstábokat, komplett szerkesztőségeket tilt ki, hol politikusokat, szóvivőket. (Csak Schiffert nem.) Csupa olyanokat, kiktől, melyektől a politika valamiféle élő szövet lehetne vitával, megismeréssel, meg más csacskaságokkal.

De Kövérnek még az a százméteres síkfutás is borzolja önnön szelíd mackó-mivoltának plüssét, amit a riporterek elől menekülő képviselők loholnak le két politikailag biztonságos pont között. (És még e rövid távon is képesek orbitális hülyeségeket nyilatkozni.)

Amikor meg nem a slapajok besúgásai alapján tiltogat kifelé, akkor a pulpitusról – afféle sátáni Ámorként – lődöz mérgezett nyilakat az „ellenségbe”. És büntet is, mert büntetni csak az erős tud. (Strasbourg persze visszaüzen, hogy nem szereti az ilyesféle megtorlásokat, de hát ki az a Strasbourg? Ki választotta meg? Na ugye!)

Most azért magához képest is szintet lépett a házelnök, hiszen egy parlamenti képviselettel rendelkező párt elnökét tiltotta ki egy középületből, ami az országgyűlési képviselők háza. Hiába adták le nevét az őrségnek a szokásos módon, ahogyan akár önök is beléphetnének, ha valakivel dolguk van, és ő fogadja önöket. (Már persze, ha nincsenek a vaskosodó listán, melynek színe fekete.)

Tűnődöm, milyen pályát futott volna be Kövér László, ha mondjuk 1949-ben kerül a hatalom sűrűjébe?

Szerző