Nem lesz szövetség

Attól tartok, Orbán Viktor jócskán túlértékeli a jövőre hivatalba lépő Donald Trump neki tett gesztusát. Pedig inkább csak lélektani jelentőséget tulajdoníthatunk a Washingtonból érkező ominózus telefonhívásnak. Mind a magyar kormányfő, mind a győztes amerikai elnökjelölt megtapasztalhatta a közelmúltban a pária-létet. Előbbit úgyszólván egyetlen nyugati fővárosban sem látják szívesen, utóbbi mögül pedig az elnökválasztási kampány időszakában még a Republikánus Párt számos meghatározó személyisége is kihátrált. A hazánkban autokráciát megvalósító Orbán természetszerűleg az elszigeteltségből való kitörést reméli Trump megválasztásától. A politikában járatlan populista milliárdos is kétségbeesetten keresi lehetséges szövetségeseit az őt körülvevő ellenséges környezetben. Több oknál fogva mégsem tartom valószínűnek, hogy tartós és masszív szövetség alakul ki a két „fekete bárány” között.

A kampány folyamán Trump ugyan azt vetítette előre, hogy elnökként a „befelé fordulás” híve lesz, vagyis az amerikai külpolitika legrosszabb, izolacionista hagyományaihoz nyúlik majd vissza. Ezzel összefüggésben kilátásba helyezte a kollektív védelem elvének hatályon kívül helyezését, amennyiben az európai NATO-szövetségesek nem növelik kellőképpen katonai kiadásaikat. Orbán Viktornak kétségtelenül jól jönne, ha az új washingtoni adminisztráció nem figyelne arra, mi történik Európában, s külön utas külpolitikai törekvéseit sem érnék bírálatok a szuperhatalom diplomáciája részéről. Bármilyen erősek azonban az elnöki jogkörök az Egyesült Államokban, a tengerentúlon szilárd a fékek és ellensúlyok rendszere, ergo Trump sem hozhat önkényes, egyszemélyi döntéseket. A szenátorok, illetve kongresszusi képviselők pedig a két világháború tanulságait levonva tisztában vannak vele, hogy az USA-nak csöppet sem mindegy, mi zajlik az öreg kontinensen. Washington nemzetbiztonsági érdekeit nagyban sérti, hogy egy közép-európai akarnok önnön hatalmának konszolidálása érdekében Putyinhoz közeledik, s az észak-atlanti szövetség kohézióját fellazítja.

Orbán Viktor azon reménye is hiú ábránd marad, hogy az ideológiák fogságából úgymond „kiszabadult” és pragmatikus Trump fütyül majd a jogállamiság kritériumaira egy idegen ország politikai vezetésének megítélésekor, s elődjével ellentétben skrupulusok nélkül együttműködik például a budapesti rezsimmel, szó nélkül hagyva annak jogtiprásait. A Trumpot jelölő republikánus establishment szilárdan elkötelezett a demokratikus értékek mellett, és még csak nem is tekinthető egy platformon lévőnek a hagymázas „szegedi gondolat” bűvöletében élő, horthysta magyar jobboldallal. Elég csak arra emlékeztetnem, hogy a szégyenletes magyar egyházügyi törvényt bíráló amerikai dokumentumot republikánus képviselők is aláírták.

A legfontosabb körülmény pedig: Trumpnak nincs erős legitimációja. Kizárólag az elektori rendszer sajátosságainak köszönheti győzelmét. Amúgy sem csekély elutasítottságát növelné azzal, ha a Washington által eddig következetesen mellőzött Orbán Viktorral barátkozna látványosan.