Mézesmadzag

Kedves nyugdíjasok, örömmel jelentem, hogy találtunk egy felesleges madzagot, amire rákentünk egy kis mézet. Tessék nyugodtan lenyalni és cserébe egyetlen apróságot kérünk. Amikor majd választani kell, az édes ízekre emlékezzenek és ne a nehéz hétköznapokra, vagy a bajokra. Ezért tehát minket, az önök megmentőit, vagyis a Fideszt, ismétlem: a Fideszt jelöljék majd meg. Köszönöm!

Mondhatta volna ezt is a kedves vezető, amikor az Idősek Tanácsának tagjaival találkozott és akkor most az elégedetlen kisnyugdíjasok legalább az őszinteségét elismernék. Vagy beszélhetett volna arról is, hogy tisztában van vele, a több mint két és fél millió nyugdíjas nélkül itt nem lehet választást nyerni. Ami viszont tény és nagyon is számol vele Orbán Viktor. Ezért, és nem másért változtatták meg a jövő évi nyugdíjemelés mértékét. Az eddigi nevetséges 0,9 százalékról a még mindig mulatságos 1,6 százalékra. Ezeken a számokon persze nem nevetni, sokkal inkább sírni kellene. Ha ugyanis az átlagnyugdíjat nézzük, ez havonta alig több mint 1500 forintos emelkedés. Miközben a kiadások jóval nagyobb mértékben nőnek. És arról se feledkezzünk meg, milyen sokan kapnak kevesebbet, mint a 117 ezer forintos átlagnyugdíj.

Amire persze a kormányzat érvelhet a további jelentős ajándékkal, az ünnepek táján esedékes 10 ezer forintos Erzsébet-utalvánnyal. Amiből ugyan vásárolni valóban lehet, de gyógyszerre vagy rezsire már nem költhető. Az elégedetlenkedőket vigasztalja a kedves vezető szózata. Miszerint "ez egy gesztus, a nyugdíjasok iránti tisztelet kifejezése". Szó esett továbbá arról, most annyira jól megy a gazdaságnak, hogy kötelesség a nyugdíjasoknak is adni valamit, miáltal kialakulhat "az igazság, az egyensúly és a becsületesség állapota".

Ezúttal nem volt kézcsók - a miniszterelnök sem kapott, ő sem adott -, a hatalmas csokrokat pedig a már említett szóvirágok helyettesítették. Jelezve egyúttal azt is, hogy pártunk és kormányunk bizton számít rá, a kor előrehaladtával az emberek nagy többsége valóban elfelejt mindent. Leginkább azt, milyen gondok között, milyen országban él.

De jöhet még meglepetés. Például kiderülhet, nem volt elég méz a madzagon.

Szerző
2016.12.01 07:09

Gyakorlati multikulti

A csapatjátékokban az országos vagy nemzeti jelleg hordozói a válogatottak. Ezzel szemben a klubcsapatok a lokális és a globális megtestesítői. A klubok számára kiírt országos, európai vagy világszintű kupák és bajnokságok résztvevői nem nemzetek, hanem városok vagy városrészek. 
A nagy klassziscsapatok szurkolótábora is nemzetközi: az FC Barcelonának Magyarországon, Kenyában és Japánban is vannak hívei. A szurkolás ott is multikulturális, ahol a nézőközönség még nem az: Nyugatról kölcsönzött dallamok és rigmusok, lemásolt viselkedésminták, a rasszista szurkolói „kemény magok” internacionalizmusa jól jelzi ezt. Jellemző, hogy még a leginkább „nemzeti” klubcsapatunk, a Fradi szervezett szurkolói is „Green Monsters” vagy „Green Eagles” feliratokkal tüntetnek – így, angolul. 
A játékosállomány már a második és harmadik vonalban is multikulturális, akárcsak az edzői kar. A remek győri Audi ETO Bajnokok Ligáját nyert kézilabda csapatában, a pályán lévő hét játékos közül ritkán több a magyar, mint egy vagy kettő. Kosárlabdában vagy kézilabdában az időkérés során az edző angolul adja utasításait, tanácsait Magyarországon is. Olykor a tulajdonos is külföldi. Még „legnemzetibb” sportágunkban, a vízilabdában is szerb, román, ausztrál, horvát játékosok vannak - a magyarok mellett. Az európai színvonalúnak hitt falusi „akadémia” ellenére a felcsúti futballcsapat is telistele külföldivel. Az egykori legendás Wembley stadion helyén Londonban ma az Emirates, az Üllői úton az Albert stadion helyén a Groupama aréna áll. Az egyik jeles spanyol klubot azerbajdzsán olajcég, a londoni Arsenalt orosz milliárdos birtokolja. 
Nem azt állítom, hogy ez baj vagy jó – ilyen a világ –, csak azt, hogy ez a világ globalizált, nemzetek feletti. Mindenki tudja ezt, kivéve a magyar szurkolókat és sportvezetőket. Pedig nemzetközi összehasonlító, tudományos vizsgálatok szerint mi, magyarok, semmivel sem vagyunk nacionalistábbak, mint a legtöbb európai nép - és „nemzeti nihilisták” sem vagyunk. Beleillünk az európai átlagba. 
Az előbb említett győri csapat mezén nemzeti színű szalag látható. A debreceni kézilabdás lányokén rovásírásos felirat. Egy Fradi – Újpest focimeccs előtt a közönség elénekli a himnuszt, habár a játékosok kétharmada és mindkét edző külföldi, a másik csapat pedig szintén magyarországi, csak épp egy másik budapesti városrészből. A minap lépett pályára az EHF-kupáért a Siófok csapata. Tor Odvar Moen edző legénysége, azaz „leánysága” nagyjából a Solberg – Bőhme, Gonzalez, Kobetic, Khmyrova, Jezic, Nze Minko összeállításban játszott. Igaz, csereként játszott Perianu, sőt pár percre szóhoz jutott Geiger is – egy magyar lány. Ám mindegyik játékos mezén magyar nemzeti szín szalag, a közönségben egy lelkes szurkoló magyar zászlót lenget.
Nehogy félreértsen az olvasó! Nem a nemzeti jelképek fájnak nekem, hanem azok inflációja. Nze Minko tehetséges játékos, remek sportember. De piros–fehér–zöld szalagnak a mezén szerintem semmi keresnivalója nincs.
2019.01.15 09:10
Frissítve: 2019.01.15 09:14

És Mária mit tegyen?

Máriának, a kórházi ápolónak a 2018. évi CXVI. törvénynek, azaz a „rabszolgatörvény” rendelkezésének megfelelően az orra alá dugnak egy papírt, hogy írja alá, miszerint 150 óra önként vállalt túlmunkát kell végeznie. Ha már az évi 250 óra rendkívüli munkaidőt, meg persze a normál munkaidőt és az ügyeletet letöltötte. Az önkéntesség elvének szigorú betartásával persze.
A munkaadó és a menedzsment, ha törik, ha szakad, végre fogja hajtani a törvényt. Nem kérdez vissza, hogy megfelel-e a munkaidőre és a részmunkaidőre vonatkozó, 1993-ban és 1997-ben megfogalmazott uniós irányelveknek. A vezetés Máriával fogja megvívni a maga ketrecharcát, a betegek felett. Hogyan értelmezzék, mi minek minősül? Ha Máriának félórát ott kell maradni, mert nem érkezik a váltás, azért nem kap semmi kompenzációt. Nincs, aki megmondja, mi minősül túlmunkának, mert a kétkezi munkát soha nem látott képviselők csak pont a nemzetközi szakirodalom szókészletét felejtették el alkalmazni. 
Áder János köztársasági elnök pedig kijelentette: „összevetettem az új túlóra-szabályozás rendelkezéseit más európai országokéval. Megállapítottam, hogy számos országban (például Egyesült Királyság, Dánia, Írország, Csehország) a túlóra mértéke a magyarországival megegyező, vagy azt meghaladó mértékű.” Csakhogy a heti munkaidő Dániában 37, Franciaországban 35, Belgiumban 38 óra. Egy ápoló mindenhol 6 beteget lát el egy műszakban, a magyarországi 40 beteg helyett. Az 1000 lakosra jutó ápolók száma Dániában 16,9, Belgiumban 11,1 Franciaországban 10,5, Magyarországon 6,4. ( OECD 2016) Egy orvosra nálunk, 1,2 ápoló jut, Európában 5-9 fő ápoló teljesíti az utasításait ugyanolyan műszakban.
A törvény nem írja körül a "normális” órák pontos fogalmát. Nem tudni, percre pontosan mennyi a munkaidő, a norma, amely után a "túlóra" elnevezésű órák kezdődhetnek. Mária és a többiek nem tudják, mit vállalnak. Eszükbe sem jut, hogy felpanaszolják, hogy rengeteg "extra időt" töltenek a munkahelyükön. Olyan munkaórákat, amelyek a szokásos munkaidőt meghaladják ugyan, de egy küszöbérték alatt vannak, pl. 40 perc az időtartamuk. Nem tervezhetők, kiszámíthatatlanok. Ezek a „meghosszabbított” órák egyszerűen eltűnnek. 
Az a több tízezer egészségügyi dolgozó sem számít, akik részmunkaidőben dolgoznak. Róluk tökéletesen megfeledkeztek. De nem így az uniós direktívákban, melyek szerint a részmunkaidős munkavállalókat nem szabad kedvezőtlenebb módon kezelni, mint a teljes munkaidőseket.
Bár kötelező, hogy a dolgozó a kórházban bejelentse, hogy átmegy egy másik intézetbe dolgozni, a valóságban ez nincs így. Ha pedig a plázába megy pakolni, ugyan kit érdekel? A bérnővéreket alkalmazó emberkereskedőkről már nem is beszélek. Így azt sem tudjuk, hogy ha az ápoló az egészségügyben különböző munkahelyeken dolgozik, hány órát teljesíthet anélkül, hogy az a betegbiztonságot veszélyeztetné.
A dolgozók állítólag még örülnek is, hogy most a saját munkahelyükön túlórázhatnak. Az egészségügyben évek óta évi 416 óra a munkáltató oldaláról egyoldalúan elrendelhető ügyelet és túlmunka. Ezen felül lehet további 416 óra az önként vállalható túlmunka, vagy 832 ügyelet. Ez együtt 1248 óra a törvényes munkaidőn felül évente. De ápolásetikusként nem tudom elfogadni, hogy embereket kizsigerelje a politika, és végtelenül kiszolgáltatottá tegye őket. Ez a törvény nem szolgálja a betegek biztonságát, a dolgozók egészségét, a családok egybemaradását. Én azt akarom hallani, hogy a dolgozók a megélhetéshez szükséges jövedelmet a főmunkaidőben szerzik meg.
Annak meggondolása sem látszik, hogy ha hirtelen megnövekszik a munkateher, vagy folyamatossá válik a túlmunka - különösen a sürgősségin -, akkor emelkedne a túlmunka díjazása vagy kompenzálása. Közben azt sem tudják, hány szakdolgozó van az országban. Ha mindenki mindenhol minden papírt aláír a túlmunkáról, akkor a kórházigazgatók fogják egymás haját tépni; ha pedig nem engedik a magánellátásba maszekolni a dolgozókat, akkor az a rendszer fog összeomlani. 
Mária nem tudja, hogyan kérdezze meg a szakszervezetis Cser Ágnestől, milyen egyeztetési folyamatot harcoltak ki. Hogyan szabotálhatták el a kormányok az elmúlt 20 év alatt az ápolókra vonatkozó ILO nemzetközi ajánlások aláírását? A bérmegállapodásokat illetően eltérőek a nemzeti rendszerek. Munkabéke csak azokban az országokban van, ahol kollektív tárgyalásokon állapodtak meg, és nem kizárólag a jogszabályi rendszerek döntenek mindenről. Magyarországon viszont még odáig sem jutott el a hatalom, hogy a fogalmakat tisztességesen definiálja, azok tartalmában megegyezésre jussanak a felek, és ezek a közvélemény előtt is ismertté váljanak. 
A szabályozás szinte minden apró részlete a kétharmados felhatalmazású jogalkotó hatáskörében van. Költői hát a kérdés, hogy kinek a felelőssége, ha Mária nem tudja, mit írjon alá.
2019.01.15 09:09
Frissítve: 2019.01.15 09:13