Hátat hátnak vetve

Az Én, Daniel Blake című filmjével idén másodszor nyerte el az Arany Pálmát Cannes-ban Ken Loch. A veterán angol rendező 80 éves korára sem fogyott ki a társadalmi igazságtalanságok feletti felháborodásból, a margón kívül rekedt emberek iránti együttérzésből. Főhőse egy ács és egy kétgyermekes munkanélküli asszony, mindketten a fennmaradásért küzdenek s egymásnak nyújtanak segítő kezet a kedélytelen Newcastle városkában.

Reménykedjünk, hogy még mindig vannak elegen, akik a mozitól nem a feltétlen szórakoztatást várják, és tudnak örülni az egyszerű emberi történeteknek, amelyekben van szív és együttérzés. Mert nekik szól az Én, Daniel Blake című film, a most 80 éves világhírű angol rendező, Ken Loach indulattal és érzéssel telített mozija. Az azért reménykeltő, hogy Cannes-ban idén ez az egyszerű emberi történet kapta meg az Arany Pálmát. Így Ken Loach már két ilyen kivételes trófeával dicsekedhet, miután tíz éve a Felkavar a szél című, IRA-témájú filmjéért már kapott egyet. Cannes-ról mindig halljuk szerencsés kollégáinktól, akik személyesen tapasztalják, hogy micsoda egy csili-vili világ van ott a filmfesztivál idején.

De legalább most tegyük hozzá, hogy addig nincs baj, míg egy ilyen film az első helyen végez. És büszke lehet magára az a fesztivál, amely ilyen filmet emel a csúcsra, mint az Én, Daniel Blake. Az Én, Daniel Blake nem divatos, nem csillogó, nem kirobbanó film, csak maga az élet. Olyan emberekre figyel, akikre már régen nem figyel a filmek elsöprő többsége (nálunk sem), meg a világ sem figyel rájuk. Nem illenek bele a modern világ ember-képébe. (Kezd időszerű lenni Nagy László üzenete a 21. század emberének: „Csókolom őket, ha még lesz emberi arcuk.”)

Ken Loach szereplőinek még van emberi arcuk. Egy idősödő ácsmesterről, Daniel Blake-ről szól a történet, akit súlyos szívrohama után az orvosa eltanácsol a munkától, ha élve akar maradni. Közel a hatvanhoz Daniel Blake egyedül él, kényszerhelyzetben segélyért folyamodik, hogy talpon tudjon maradni a szaporodó kifizetendő számlái ellenére. Ezzel indul meg egy olyan kilátástalan küzdelme a kérvények és elutasítások között, amilyenről eddig azt hittük, csak a mi saját hazai tapasztalatainkban létezik. Furcsa, de létezik az angol szociális hálózatban is, amelyet olyan bürokratikusnak, lélektelennek mutat a film, hogy a kívül rekedtek sorsa eleve reménytelen. Az öreg kitartó küzdelme amilyen köznapi, olyan erős feszültséget teremt mindvégig.

Loch és főszereplője, Dave John fantasztikus finomsággal építi fel a rendkívüli karaktert. Rendkívüli, mert mindennapi és egyszerű, viszont csodálni valóan erős és kemény a belső tartása. Bár jönnek az elképesztő összegű számlái, de mégsem hajlandó elfogadni baráti segítséget a kollégáitól, vagy olyasmivel bizniszelni, amivel fiatal, vagány szomszédai ügyeskednek maguknak jövedelmet a szürke kereskedelemből. Daniel Blake rátarti: csak azt akarja megkapni, ami addigi munkája alapján járna neki a társadalmi elosztásban.

Ken Loach évtizedek óta együtt dolgozik Paul Laverty forgatókönyvíróval, rengeteg nagy nemzetközi elismerést zsebeltek már be igaz, tiszta, lélekkel teli történeteikkel, amelyek harcosan állnak ki az elesettek mellett, kőkemény életekre nyitják meg a szemet. Főhősük azért is szerethető ember, mert még olyan divatja múlt tulajdonságok élnek benne, mint az együttérzés és segíteni akarás a hozzá hasonló elesettekkel szemben. Loach megmutatja, mint jut egyre kilátástalanabb helyzetbe. A munkanélküli segélyt többször megtagadják tőle, különböző formai okokból. A telefonos kérdezőt az érdekli, fel tudja-e segítség nélkül tenni a kalapját, mert akkor alkalmas a munkára, viszont azonnal rendre utasítja, amikor Daniel a súlyos szívrohamát említi. Loach az ügyintézés nagyüzemi embertelenségét bicskanyitogató helyzetekkel érzékelteti.

Az igaza mellett kitartóan felszólaló ácsmestert arra kötelezik, hogy számítógépen töltse ki és adja be a kérelmét. Látjuk, ahogy küzd a számára ismeretlen technikával, mert azt sem tudja, hogy kell bekapcsolni egy laptopot és mit jelent a klikk. Szívszorító, mert tudható, milyen kőkeményen reális épp a munkanélküliek körében ez a technikai csapda. De Dave kitart, nem adja meg magát a megalázó rendreutasítások közben sem. Így ismerkedik meg Katie-vel, akik két kisgyerekét neveli egyedül. Őt azért dobják ki a munkaügyi központból, s terhelik meg súlyos büntetéssel, mert pár percet késett.

Katie-nek egyedül Dave kel a védelmére a hivatalban várakozó elcsigázott tömegben, s ebből a büszke gesztusból egy szép barátság virágzik ki. Leheletfinoman ott van a tény, hogy Dave férfi, Katie pedig nő, ahogy egymásnak segítenek, az valójában a családi munkamegosztásra hajaz. De ennek a kapcsolatnak semmi máshoz nincs köze, csak a tiszta barátsághoz, egymás bátorításához. A Danielt alakító Dave John gesztusok nélküli, természetes játékához gyönyörűen illeszkedik a Katie-t játszó Hayley Squires egyszerűsége, és a két hatalmas szemével Marion Cotillard átszellemültségét idéző tisztasága.

Az egyre kilátástalanabb helyzetükben szükségük van egymásra. Katie-nek a tényleges segítségre gyereknevelésben, kapcsolók és csapok javításában, Dave-nek pedig abban, hogy adhasson, segíthessen, támasz lehessen. Ahogy ezt Loach filmmé gazdagítja, finom részletekkel drámaivá tölti fel, az mesteri teljesítmény. A szomorú realitás ettől a barátságtól megtelik fénnyel, életörömmel. A végén egyikük nagy drámát robbant ki, másikukkal tragédiába torkollik a történet, mégis, az emberi méltóság igenlése csendül ki kettejük vereségéből. Két nincstelen ember együtt kicsiholja az életből a legtöbbet, az örülni tudást. Ettől szép ez a film, és ettől érdemes az Arany Pálmára.

(Én, Danie Blake *****)