A nagy temetés végbement. A kapucinus kápolna kriptája befogadta I. Ferenc Józsefet, a világ egyik leghatalmasabb urát. Császárt és királyt temettek Bécsben és a spanyol etikett, e nagy színházrendező, káprázatos gyászpompával tudta megmutatni, hogy ötvenhárom millió ember uralkodója távozik.
Gyászlobogók, polgárok és katonák hármas kordonja vette körül a menetet. Nyolc fekete paripa görgette a fekete posztójú halottas hintót. Mintha a tündérmese világa szállott volna a földre. Arany és ezüst volt a lakájok és testőrök ruhája. Magas lánggal lobogó viaszfáklyákkal haladtak a vörösfrakkos nemes apródok. Kápráztatta a szemet a tömérdek ezüstből vert sisak, nemesfémes lándzsa. Királyok, fejedelmek, trónörökösök, hercegek, püspökök, tábornokok, diplomaták végeláthatatlan kábító menete. Nehéz, komor határok, fantasztikusan festői lovasok, gyászlepellel borított paripák. A világ minden csillogó érdemrendje, parlamentek és fővárosok minden nagyura.. Szent István roppant temploma talpig gyászban. A temető pap: hercegérsek. Bécs minden harangja kong.
Soha nagyobb pompa nagyobb urat nem ki sért. De hiába arany, hiába drágakő, hiába minden egyházi és világi méltóságok tündöklése, végül mégis elérkezik az utolsó stáció — elérkezik a kripta. A spanyol etikett még itt is parancsol. Leemelik a gyászhintóról a hatalmas érckoporsót. Megáll a menet. A főszertartásmester kopog a kapun. Aranybottal kopog, de a kapu nem nyílik meg, csak belülről kérdezi a kapucinus barát:
— Ki az?
— Ferenc József őfelsége, — feleli a ceremóniák nagymestere.
— Ignosco, nem ismerem, — felel a szerzetes és nem nyitja meg a kripta kapuját.
Másodszor is kopognak és most még telibb gőggel jelentkezik a ceremónia:
— Őfelsége Ferenc József, Ausztria császára és Magyarország apostoli királya.
— Ignosco. Nem ismerem.
A kriptakapu nem nyílik meg és a ceremónia évszázados szavai most fejhajtó alázatosságot parancsolnak. A főszertartásmester újra kopog, a kapucinus barát újra kérdi:
— Ki kér bebocsáttatást?
— Egy szegény, bűnös ember, Ferenc József testvérünk kér bebocsáttatást.
Egy szegény, bűnös ember... íme itt az utolsó pillanatban a spanyol etikett is megengedi, de meg is parancsolja, hogy a királyról, a császárról is észrevegyük, hogy ember, nem több ő sem, csak szegény, bűnös ember. A halál nagy közösségében íme a spanyol ceremónia szerint is szegény, apró emberek vagyunk valamennyien, császárok és parasztok, princek és proletárok egyformán.
Népszava 1916. december 1.