A Don Quijote című három felvonásos, száz körüli szereplőt is mozgató, igencsak grandiózus kiállítású balett a Magyar Állami Operaházban, kevéssé szól a címszereplőről. Még kevésbé arról az eszméről, amit Cervantes halhatatlan hőse megtestesít. Hogy mindig küzdeni kell a gyengékért, az elesettekért, harcolni az igazságért, vagy legalább a vélt igazságért, követni kell a magunk által megtalált vezércsillagot, és küzdeni meg küzdeni meg küzdeni kell akár mindhalálig. Ha jól belegondolunk a balett máig fénylő csillagának, Marius Petipának eredetileg 1869-ben, a moszkvai Bolsoj Színházban bemutatott, majd két évvel később még díszesebb kiállításban, már Péterváron is repertoárra kerülő, világkarriert befutó koreográfiájában igazából elesettek nincsenek. Tulajdonképpen olyanok se nagyon akadnak, akikkel úgy istenigazából bárki is kibabrált volna. Jó, jó, tudjuk, hogy Don Quijote képzeleg, rengetegszer lát ott is bajt, ahol nincs, de ettől még a fölemelni azt, aki lent van nemes eszméje elvileg végig kellene vonuljon a produkción.
Borzongatóan gyönyörűséges élményem gimnazista koromból a Búsképű lovag, Don Quijote De La Mancha szörnyűséges kalandjai és gyönyörűszép halála című előadás a Huszonötödik Színházban, Berek Kati szenvedélyes rendezésében. Ebben visszafoghatatlan energiájú fiatalok hihetetlen nekibuzdulással tettek tanúbizonyságot arról, hogy ők bizony, ha törik, ha szakad, megváltják a világot, nem tűrik a hazugságot, mellébeszélést, társadalmi igazságtalanságot, magasra emelik az elnyomottakat, és ennek érdekében még olyan településekre sem voltak restek nekilódulni a produkcióval, ahol színház azelőtt sohasem járt. Számomra ez az eddigi legemlékezetesebb Don Quijote produkció. De gondoljunk csak bele, hogy Dale Wasserman, Joe Darion, Mitch Leigh földkerekséget bejárt, La Mancha lovagja című musicalje bezárt, olyan fegyencek között történik, akik sanyarú sorsukon igyekeznek jobbítani azzal, hogy eljátsszák maguknak a sok tekintetben balfék, de mégis fölöttébb nemes eszmék megtestesítőjének históriáját, akire szinte felszabadítójukként néznek.
Petipát és az ő koreográfiáját tovább fejlesztő Alekszandr Gorszkijt meg az ő koreográfiájukat már több teátrumban, így most az Operaházban is, betanító, meghatározó módon valószínűleg nem módosító, patinás helyeken dolgozó, Michael Messerert úgy látszik, nem mozgatta, illetve mozgatja erős társadalmi töltet. Őket inkább a tánc önmagáért való szépsége és az ezzel együtt tobzódó dekorativitás izgatja. Kedvelik a bravúrt. Azt, amikor a szereplők megmutathatják, mennyit tudnak forogni-pörögni, mennyire égbe képesek emelni a lábukat, bizonyítják bámulatos hajlékonyságukat, mutatósan intenzív szólókat vagy kettősöket lejtenek. Közben a karban lévők, a statiszták, körbeülik, vagy állják az éppen magukat produkálókat, és bámulják őket, mint Bálám szamara, és a rövid számok után akár ugyanúgy tapsban törnek ki, mint a nézők. Mindennek a cselekményhez, a darab témájához szinte az ég egy adta világon semmi köze. Don Quijote és közismerten derék fegyverhordozója, a jó Sancho Panza megjelennek egy-egy helyen, lehet az piactér, fogadó vagy éppen díszes palota, helyet foglalnak, és nézik azokat, akik éppen mozgásba hozzák magukat. Egyik szám jön a másik után, majd azután a következő és a megint következő, mint ahogy a klasszikus cirkuszban csaknem egymástól függetlenül megérkeznek a porondra az újabb és újabb attrakciók. Tulajdonképpen nincs is ezzel semmi baj, mondhatjuk, hogy ez ilyen, de azért a színházban ritkán jó a múzeum, valami csak kellene, ami jobban kapcsolódik Cervantes regényéhez, és azon keresztül a mához.
A kiállítás azonban szemkápráztatóan látványos. Főszereplővé válik a jelmeztervező, Rományi Nóra, temérdek ezer színben és formában pompázó jelmezt láthatunk, ezek jól harmonizálnak Rózsa István mutatós díszleteivel, és persze igencsak kiemelik a táncosok gyakran irigylésre méltó alakját.
Négy szereposztásban került színre a Don Quijote, tavaly a Diótörő tán ennek is a duplájával, soha nem értem, ahhoz képest, hogy egy-egy produkció viszonylag milyen keveset megy évadonként, minek ennyi. Nyilvánvaló, hogy nem lehetnek egyenértékűek, és nem kaphatnak valamennyien azonos színvonalú, mennyiségű próbákat sem. Az általam látott előadáson Szirb György volt a címszereplő, nem láttam a tekintetén azt az elszánt fanatizmust, amit ez a szerep megkövetel, és azt a karizmát sem éreztem, amitől ez a figura legendás alakká vált. Amúgy korrekt, profi és megbízható, amit csinál, de a világ megrendszabályozásának, akár felfordításának szándéka hiányzik. Sancho Panzaként Katona Bálint kedvesen elbolondozik. Szerintem akár több harsányság, erőteljesebb nevettetés is beleférne, ami kicsit jobban megtörné az előadás gyakran szépelgő stílusát. A Kitrit és Basilt megformáló szerelmes párnak kőkemény táncosi feladataik vannak. Cheprasova Elisaveta és Lagunov Ievgen keményen állják a sarat, energiájuk, lendületük fogyhatatlannak tűnik. Megint csak a színészi teljesítménnyel van a baj, annyira figyelnek arra, hogy technikai szempontból mindent megcsináljanak, amit kell, hogy a táncuk gyakran mutatványnak tűnik, ahelyett, hogy azt érezném, valósággal elszállnak a szerelemtől.
A karaktertáncokban megjelenők bedobnak apait-anyait, hogy egy-két perces megjelenésük, sokszor igen nehéz feladatuk után tapssal távozhassanak, és rendszerint megérdemelten azzal is távoznak. Ludwig Minkus alapvetően könnyed, temperamentumos zenéjét Déri András könnyedén és temperamentumosan is vezényli. A tánckar, amikor kell, energikusan bedobja magát, amikor csak ácsorgásra van szükség, igyekszik úgy tenni, mintha fenemód figyelne. Messerer hatalmas színpadi gépezetet mozgat profi módon. Lényegében minden és mindenki a helyén van, tényleg pompázatos, olykor már-már lehengerlő a látvány, melyben sokszor a szereplők is dekorációs elemek. A produkció hasonlít a gazdag költségvetésű, monumentális tűzijátékra. Ami igencsak tetszetős, de azért elég üres, mély tartalmakat balgaság is lenne keresni benne.
