Egy messzire tekintő frankofon

Könyvet, bármilyet is, ha kinyitok, gusztálni kezdem. Ha regény, semmi gond, bele kell merülni, időrendben követni az eseményt, ha novelláskötet, esszégyűjtemény, mód van a szubjektív válogatásra, aztán dönteni, mi volt rokonszenvesebb, csekélyebb érdeklődést ébresztő, mi első olvasásra megragadó. Márton László mindenképpen szívügy, mint régi jó barát, és mint frankofon sorstárs, a francia kultúra őrzője és imádója. Új kötete, „Zokogó Zarándokok” (L’Harmattan kiadó), már nekifutáskor szép élményt ígér, lelki gazdagodást. Aztán rádöbbentem, valamit mulasztottam.

Nem azzal kezdtem, hogy megnéztem az ajánlást, amely tárgyszerűen közölte, a kötet a MAZSIHISZ támogatásával jelent meg, tehát nincs abban semmi meglepő, sok szubjektív emlék, gondolat, töprengés a zsidó témához köti. Holokauszt, családi tragédia, barátok sorsa, politika, a hányatott Közel-Kelet ellentmondásainak követése, elemzése. A most nyolcvan esztendős Márton magyar földön született, életének nem többségét, de tekintélyes hányadát itthon töltötte, a többit Izraelben, Angliában, Franciaországban. Második „anyanyelve” a francia, családja, hitvese, gyermekei is azok. Nem meglepő tehát, hogy alkotása szép, sőt gyönyörű, elfogultságát nemhogy nem rejti el, de nem kérkedik vele, szívből szól.

Hogy legyek magam is szubjektív, a könyvnek nem minden eleme érintett meg azonos hatással. Magam mondhatni száz százalékban a magyar földhöz, a magyar kultúrához kötődöm, még szenvedélyemben, a muzsikában is, a nagy klasszikusok mellett, Bartók a mindenem. És mert hasonlóképpen kicsit én is frankofon volnék, de nem abban a mértékben, mint Márton, olvasmányaim zömében oda kötnek, testileg azonban úgyszólván jelentéktelen időt töltöttem francia földön. Jó barátságokat annál sokkal többet kötöttem, Lacin kívül azt is, akivel a kötete indul. Fejtő Ferenccel, mindkettőnknek szerencsére Ferivel. Aligha véletlen, hogy a gazdag témájú kötetből ezt éreztem magamhoz a legközelebb. Élmény volt Fejtővel megismerkednem, ugyanazokból az okokból, amelyeket Márton is fölsorakoztat. A magyar kultúra, a szellem őrizője, József Attila harcostársa, annak ellenére, hogy az országból nagyon hamar távoznia kellett, magyar maradt, íróként, tudósként, elemzőként, a honi közéletnek, (inkább ezt mondom, mint politikát), elfogult szemlélőjeként. Felejthetetlen élmény volt az a csekély néhány hónap, amelyet a Népszavánál írásainak a gondozásával tölthettem.

A másik élmény, ami Márton kötetéből megragadott, elég tekintélyes mennyiség. Azok az írások, tanulmányok, amelyeket a kusza közel-keleti kérdés analízisének szentel. Magam külpolitikusként, felületesen ismerem az ügyet, csekély mértékben kötötte le a kíváncsiságomat is, viszont lenyűgöző, ahogyan Márton kezeli. Nem csupán a tárgyi ismeret, a tudás, sokkal nagyobb mértékben a tapasztalat, mondhatnám az „elfogultság”. Olvasván a bölcs nyugati lapokat mindig sejtettem, hogy az indulat a megértésben itt nem segít, inkább tudatlanná tesz. Márton nem csupán meggyőzött, hívévé is tett annak, nem az úgynevezett semlegességnek, ami mindig gyanús kissé, hanem a széleskörű ismeretnek, amely támogat a józan eligazodásban. Sem a szubjektív Izrael „barátság”, sem a másik oldal gyűlölete nem közelebb hoz, éppen ellenkezőleg, messzire taszít az igazságtól. Márton mértékkel, de meggyőzően arra vezet el, hogy mind Jeruzsálem és Tel-Aviv mindenkori hivatalosainak, mind az Arafat fajta harci szellemeknek önmagukban és elszigetelten nincs meggyőző erejük. Értékelni kell mindkét oldal nem mindig könnyen elfogadható törekvését az egyezség kutatására, és ő ebben a néhai Arafat és a PFSZ érdemeit is igen nagyra tartja. E fölismerés bizonyítása a kötet egyik legnagyobb élménye, noha bizonyosan lesz olvasója, akit talán éppen ez bosszant majd föl.