Új ember kovácsa

Szegény Makarenko. Amikor „Az új ember kovácsa” címmel írt pedagógiai regényt, valószínűleg nem tudta, hogy a gyerekközösség önigazgatására, autonómiájára épülő nevelési módszerei mennyire ellent mondanak a környező sztálini rendszer elvárásainak. Azt meg pláne nem, hogy sok évtizeddel később jön egy magyar kormány, amely ugyan életművéből maximum azzal a bizonyos egyetlen makarenkói pofonnal rokonszenvezhet, ám szintén új embert akar kovácsolni. Ha kell, hatalmas kalapácsütésekkel verve szét az iskolarendszert. Másmilyen ember kell: nem önálló, hanem engedelmes és jámbor. Valójában nem is új, inkább réges-régi, olyan, akit még nem ébresztett öntudatra a felvilágosodás, nem zavarta meg fejét a túl sok tudás, önálló gondolat. „Néhány évszázadot figyelmen kívül hagynak”, ahogy a PDSZ jellemezte az irányt. Nálunk nem az új, hanem az „ó ember kovácsa” veri a vasat.

Egyik-másik kalapácsütés kissé hangosra sikeredik, felkapjuk rá a fejünket. „A kormány meggyőződése szerint a legtöbb, amit egy diáknak adni lehet, hogy jó keresztényt, illetve keresztyént, és jó magyart nevelnek belőle. Ami ezen túl van, az vitatható, megkérdőjelezhető, és nem tudni, kiállja-e a következő évszázadok próbáját. A kabinet ennek rendeli alá az új alaptantervet és a magyar oktatáspolitika megszervezését is.” -mondta a kancelláriaminiszter.

A miniszter rutinos politikus, ráadásul polgármesterként sokat tett városában a szegény gyerekek, cigány gyerekek szegregációjának megszüntetéséért. Aligha saját ideáit kapta tehát elő. Ha így lenne, az illetékes minisztérium rég korrigált volna, ahogy erre a Pedagógus Szakszervezet fel is szólította. De nem. Már az is jellemző, hogy nálunk a propaganda érdemelt önálló tárcát az oktatás helyett, de utóbbinak a felelősei se szóltak egy nyikkot sem arról, hogy talán a tudás mégiscsak ér valamit. Vagy hogy világnézeti szabadság lévén, a kormány nem rendeli alá a tantervet és az oktatáspolitikát a mégoly tiszteletreméltó vallások terjesztésének. Mert vannak nem hívők és más hitűek, vagy egyszerűen olyanok, akik hívőként sem egyetlen világnézet sulykolását várják az állami iskolától.

Nem történt tehát más, mint kimondatott a hivatalos nevelési cél. Egyen-nebulók egyen-világnézetre idomítása, egyen-tanterv és egyen-tankönyvek segítségével. Az uniformizált alattvaló kiképzése, akit felesleges felvértezni a „vitatható” tudással, az önálló tájékozódás képességével. Minek? A végén még maga akarná értelmezni azt is, milyen a jó magyar vagy a jó keresztény. Csak az-e a jó magyar, akit a rezsim annak mond, az-e a jó keresztény, aki ha kell, a miniszterelnök intésére leszavazza a pápát is, tízparancsolatostul?

A kormányfő is jelezte: az agyakkal csak baj van. Például elszívják őket, mégpedig, mint az Akadémia közgyűlését felvilágosította, a „háttérhatalmak”. Ha pedig háttérhatalmakról van szó, a kormány mindig kivonja kardját. A legleleményesebb harcmodor az agyelszívással szemben az úgynevezett „agyelfújás”. Járjunk túl a háttérhatalmak eszén, és üresítsük ki úgy a fejeket, hogy a kiképzett agyakat elorozni akarók üres kézzel és lógó orral távozzanak. (Aki stikában mégis teletöltötte a fejét, azt űzzük el mi magunk rossz munkafeltételekkel, kontraszelekcióval.) Egyszerűbb eljárás volna mindjárt a fejeket amputálni, amputálásban úgyis jók vagyunk, országunkban más gyógymódok helyett háromszor olyan gyakran vágnak le rólunk ezt-azt, mint az uniós átlag. Sajnos, a tudomány még nem tart itt, na ugye, kár is olyan nagyra lenni a tudással meg a haladással! Így hát a kicsit lassabb technikát kell alkalmazni: egye fene, a fej marad, de az agy minél nagyobb részét ki kell fújni belőle. Ugyebár, a hímes tojást is kifújjuk üresre, aztán olyanra festjük, ami nekünk tetszik. A tojásfejekkel is ez a megoldás, legalább nem okoskodnak annyit.

Agyelfújásban elég jól haladunk. Kezdődött a tankötelezettség rövidítésével, folytatódott a továbbtanulásra felkészítő középiskolai helyek ritkításával, a szakképzés lebutításával, a közismereti tárgyak irtásával. A nemzeti jövedelemből az oktatásra szánt pénz arányával már 2010 előtt sem volt mit dicsekedni, de hiába múlt el a gazdasági válság, a pénzszivattyú továbbműködött. 2010 és 14 között minden egyes középiskolai diákon 200 ezer forintot spóroltak el. Pocsékul állunk (álltunk korábban is, de most pláne) abban is, hogy nálunk az iskola nem csökkenti, hanem tartósítja a hatévesek induló társadalmi különbségeit. A kormányzó elit mintha szándékosan bunkó magatartásmintát adna, csak titokban műveli, ha műveli a kultúrát, játssza a „nép egyszerű gyermekét”, nehogy mi többre vágyjunk.

Hányszor fotózták Orbánt színházban vagy könyvesboltban, és hányszor szotyolázva? Kérdezték-e, mit olvas, milyen filmet látott, vagy csak azt, melyik focicsapatnak drukkol?

Nem kell aggódni: azért nem hülyül el az egész ország. Vezetőinknek megmarad a magukhoz való eszük. Majd ők gondolkodnak helyettünk. Elvégre kell a profi tudás ahhoz, hogy az „új ember” kovácsolása közben ne csapjanak a saját ujjukra. Fáj is, meg az enyves kéz összekenheti a drága kalapácsot.