Az önfeledt orbánozás nem old meg semmit

„A nepotizmus, a korrupció békés virágzását a belénk kódolt viselkedési minták biztosítják: ezt csinálta apánk, meg az ő apja is, különben is lop a fél ország körülöttünk – hát akkor nekünk miért ne menne?” – mondja Litkai Gergely, a Dumaszínház társulatvezetője. A stand up comedy műfajának egyik hazai meghonosítójával a máig velünk élő móriczi világ mellett arról is beszélgettünk, mitől frusztrált ma a humorista, hová tűnt el a klasszikus pesti politikai kabaré, van-e tabutéma a humorban, és hogy irigyli-e amerikai kollégáit mostanában.

- „Új aranykor” köszönthet a társadalmi-politikai szempontból érzékeny művészetek, egyebek mellett a hiphop, a slam poetry vagy éppen a stand up comedy képviselőire most, hogy Donald Trump lesz amerikai elnök – állítják a kevés bátrak. A visszafogottak „aranykor” helyett már azzal is beérnék, ha a most előállt helyzet új szolidaritási, túlélési stratégiák kidolgozására ösztönözné a társadalmakat. Van miért irigyelni az amerikai humoristákat?

- Az irigység alapból sem túl produktív érzés – ráadásul azért irigyelni valakiket, mert most rossz lesz nekik egy ideig – az teljes öngól, nem? Elirigyelni a rosszat? Higgye el, nem igaz, hogy a humorista minden esetben a „minél rosszabb, annál jobb” logikája mentén működik. Ahogyan az sem, hogy csak a politika lehet a témája. Tele van a világ érdekes dolgokkal, még a politikánál is sokkal érdekesebbekkel, fontosabbakkal, súlyosabbakkal; lenne mit beszélni róluk. És talán lehetne is, de csak akkor, ha a valódi súlyukhoz képest messze túlértékelt aktuálpolitikai bohóckodások mellett másnak is jutna hely az emberi érdeklődés fókuszában. Egyelőre azonban úgy néz ki, az Egyesült Államokban mostantól egy jó darabig még az eddiginél is kevesebb figyelem jut majd a valódi problémafelvetésekre, megoldási javaslatokra – ezen pedig nincs mit irigyelni. Trump még csak nem is az új betegség maga – ő csak egy korábbi nyavalya pillanatnyilag újszerűnek ható tünete. De az igazán jó rapper, spoken word művész vagy éppen stand up előadó nem is a választás napján kezdett gondolkodni az új helyzetre adaptálható megoldási javaslatokon, s akinek a gyomra eddig nem vette be a kampánystábok által szándékosan eltorzított valóságmezők szabályait, ezután sem fogja. Elemzők szerint a most megválasztott elnök kampányállításainak és ígéreteinek kevesebb mint 5 százaléka áll bármilyen kapcsolatban a valósággal. Hillary Clinton esetében valamivel jobb ez az arány, úgy 55 százalék körüli. Ez azt is jelenti, hogy a fennmaradó 45 százalék bizony jó esetben is csak féligazság, jobbára viszont inkább konkrét hazugság, sőt teljes kreténség volt. Csak az baj, hogy minél több az abszurd kreténség, annál nehezebb a valóban fontosnak tűnő ügyeket napirenden tartani, a mélyükre ásni. A humor egyre többször hasonlít egy olyan kacsakőre, ami egy darabig szépen siklik a vízfelszínen, aztán egyszer csak elsüllyed, kisvártatva pedig már a korábbi útját jelző apró hullámok is elülnek. Az pedig, hogy eredetileg ki dobta el a követ, senki se látta.

- Innen úgy tűnik, a Trumpozás egyelőre sokaknak bejön odakinn. De mi a helyzet itthon? Van még igazi tétje a színpadi gyurcsányozásnak, működik még az orbánozás?

- Sajnálom, de nem tudok magának olyan címszerű mondatokat adni, hogy „Orbán óta könnyebb a humoristák élete”. Persze, van, akié könnyebb, van, akié nehezebb – az mindenesetre biztos, hogy az önfeledt orbánozás önmagában nem old meg semmit. Viszont néha már egészen indirekt utalásokkal is sok feszültséget föl tudnak oldani a politikai témákat szívesen boncolgató stand uposok. Az is eredmény. Gondoljon csak bele: ott ül a nézőtéren 500 ember, és nincs köztük két teljesen egyforma hátterű, gondolkodású. Szóval, elég nehéz ügy ez, de néha vannak részsikerek. A céges bulikon viszont nemhogy oldódnának, inkább sűrűsödni tudnak a feszültségek a közéleti témáktól: a munkatársak, miközben fél szemmel egymás reakcióit figyelik, a végsőkig leplezni próbálják a sajátjaikat. Nehogy már meglássa a csoportvezető vagy a nagyfőnök, hogy milyen poénon nevetnek! Abból baj lehet.

- Vidám, értékalapú mulatságok lehetnek ezek.

- Hát, ha már a politika nem tud értékalapú lenni… Magyarországon abszolút efemer jelenségek határozzák meg, ki kivel van. Mondjuk, hogy adott héten ki mit gondol a migránsokról. A magyar pártpolitika annyira koncepciótlan, inkonzekvens, torz és értéksemleges, hogy egyre elképzelhetetlenebbnek tűnik a valódi szimpátián alapuló közösségszerveződés. Aki egy kicsit is józan és hajlandó gondolkodni, szerintem nem tudja nem látni, hogy időközben mennyire kiüresedtek a régi kategóriák. Meg hogy tényleg full kreténség ez az egész. Hogy nincs hova odaállni. Legalábbis én nem tudok.

- A Kétfarkú Kutyák mellé korábban odaállt azért. 2018-ban is számíthatnak magára, illetve a Dumaszinházasokra?

- Tudja, én a performansz-jelleget szerettem az egészben. Ha egy underground kezdeményezés egyszer csak megszűnik undergroundnak lenni, vagyis feljön a föld alól, és elkezd intézményesülni, valódi párttá alakulni, számomra megszűnik a vonzereje. Ha egyszer bekerül a rendszerbe, nemigen tud kibújni, távolabb lépni tőle – a politika erős belső logikája nem ereszti. Emlékszik a nagy olasz mókamesterre, Beppe Grillóra? Mára szépen betagozódott, és nagyjából ugyanolyan populista lett, mint a többiek. Ami nem csoda: az alapvető politikai rutinok csakúgy hiányoztak belőle, mint a vezetéshez szükséges szakpolitikai ismeretek, a könnyen átvihető, egyszerűen dekódolható üzenetek gyártása viszont jól ment neki.

- Míg az Egyesült Államokban magától értetődőnek tűnik, hogy vezető értelmiségiek, színészek, humoristák beállnak a nekik rokonszenves elnökaspiráns mögé, idehaza az ilyesminek egyből bukéja támad. Kicsit sem aggódtak anno, hogy - viccpárt ide, poénpolitika oda -: végül mégis magukon ragadhat a „na, hát ezek is besoroltak végül valahová” bélyege?

- Amerikában minden kicsit máshogy működik: az ember először ismertté válik, megalapozza a hitelességét, és csak ezt követően tűnik fel dísztribünökön. Nemigen van tehát miért kikezdeni, mutogatni rá, dörgölőzéssel vádolni. Gondolja, hogy Robert de Niro éttermének például gondja lehet a következő élelmiszerbiztonsági ellenőrzésnél pusztán azért, mert előzőleg nem a „jó”, nem a győztes oldal mellett tette le a voksát? Magyarországon sokan már eleve azért ülnek fel egy politikus mögé a színpadra, mert akarnak tőle valamit. Állást, színházat, közbeszerzést. És az esetek kilencven százalékában aztán meg is kapják ezt a valamit, vagyis a módszer működik. A móriczi világ továbbélését, a nepotizmus, a korrupció békés virágzását a belénk kódolt viselkedési minták biztosítják: ezt csinálta apánk, meg az ő apja is, különben is lop a fél ország körülöttünk – hát akkor nekünk miért ne menne? Ha mégis elkapnának, akkor sincs tragédia: elég csak visszaosztani, milyen „órabérért” telnek majd a börtönévek, és a pulzusunk máris csökkenni kezd.

- Több társadalmi jelenség mellett ugyanakkor éppen a mindent átfonó korrupció „segített” naggyá tenni a pesti (politikai) kabaréhagyományt. Korrupció ma is van. De beszélhetünk-e politikai kabaréról?

- Szerintem nem. A Rádiókabaréból, amely korábban a közéleti humor egyik bástyája volt, gyakorlatilag teljesen eltűnt ez a tematika. A TV2-n és az RTL Klubon egyáltalán nincs ilyesmi, és az ATV-n némelykor látható műsorok sem a pesti kabaréhagyományt viszik tovább. A Mikroszkóp sincs már. A pesti kabaré a maga korában friss volt, aktuális, exkluzív. Ma már nem tudna az lenni, hiszen reggeltől estig egyfolytában ömlenek ránk a vicces vagy annak vélt tartalmak, az egyszerű szöveges kommentektől a mémeken és az animgifeken át a humor eszközét egyre szabadabban használó újságcikkekig. Ráadásul a kabaré az összekacsintás műfaja is volt a szabadsághiányos időkben. Manapság erre már nincs semmi szükség. Azt mégsem lehet mondani, hogy el volnánk zárva a nyilvánosságtól, vagy hogy ne mondhatnánk ki a véleményünket. Esetleg ne ülhetnénk be valahová, meghallgatni mások véleményét. És egyebek mellett van még egy nagyon fontos oka, hogy visszaszorult a politikai humor a mainstream nyilvánosságból: egyszerűen nem alakultak ki azok a nagy műhelyek, amelyek rendszeresen, megbízható minőségben tudnák szállítani az ilyen jellegű műsorokat.

- A stand up viszont egyre erősebbnek és karakteresebbnek tűnik.

- Tizenhárom évvel ezelőtt raktuk az alapokat itthon, szóval még mindig nagyon fiatal a magyar műfaj. A szükséges készségek mindenkiben megvannak, most már csak a komoly tartalom hozzárendelése van soron. Szerencsére egyre több színvonalas stand up műhely működik az országban. Hogy ez így alakult, abban nagyon fontos szerepe volt annak, hogy az RTL Klub meg a Comedy Central meglátta a műfajban a potenciált és felületet biztosított a humoristáknak. Szerintünk ma is éppen ez, vagyis a lehetőség, a fórum megteremtése viszi leginkább előre a műfajt. Tehetségkutatókat, workshopokat szervezünk, hogy minél többen kipróbálhassák magukat. Sokszor évek telnek el, amíg valaki megtalálja a saját hangját és a saját közönségét. A humorhoz sok gyakorlás, munka, kitartás és tapasztalás kell. Meg szerencse. Aki figyeli a stand upot, láthatja, hogy a műfaj legnépszerűbb alakjai is egyre jobbak és jobbak akarnak lenni. Bödőcs Tibor pályaíve szerintem jó példa arra, hogy ez a szemlélet tud működni. Szívós munkával érte el, hogy ma ő az egyik legjobb a szakmában.

- És kik a többi legjobbak?

- Azt nem tudom, hogy ki a legjobb, csak azt, hogy ki az én kedvencem Vinnai András, a színházi szakágunk művészeti vezetője. Nagyon kevesen hoztak annyi újat és eredetit a hazai humorba, mint ő. Egyébként azokat szeretem a leginkább nézni és hallgatni, akik újra és újra meg tudnak lepni. Kőhalmi Zoltán vagy Hajdú Balázs például ilyen. De nemrég egy felolvasó-színházi projekt keretében újra találkoztunk Szabó Borival, aki még mindig nagyon vicces, és Znajkay Zsófival, aki nemkülönben. Őket csak ajánlani tudom.

- Azt mondják, a jó humor olyan, mint a jó újságírás: alapértelmezetten ellenzéki, szókimondó és bátor. Mégis: van olyan, amivel elvből nem viccelünk?

- Nincs érinthetetlen téma, legfeljebb félresikerült feldolgozás. Rendre az derül ki, hogy a tabunak tűnő témák nagyon is érdeklik az embereket, sőt, hogy támaszra van szükségük, mert nem tudják, mit kezdhetnének egy korábban még sosem tapasztalt, újszerű állapottal, esetleg egy érzéssel, ami évtizedes elfojtás után valahogyan mégis a felszínre tör. Vagy egy komoly betegséggel. Pedig azzal is viccelhetünk ám. A lényeg, hogy empatikusan, ízléssel tegyük. A felszabadító humorral semmi baj nincs. A tilalomfák, tabuk állandó kerülgetésével viszont annál több.

- Mi az, amivel sokkal többet kéne viccelnünk? Mitől vagyunk frusztráltak?

- Azt gondolom, többet kéne foglalkoznunk az elmúlás kérdésével – mennyivel könnyebb lenne, ha a vonatkozó pillanatokban nem a félelem érzése dominálna bennünk, illetve, ha nem a halállal kapcsolatos frusztrációnkkal lennénk elfoglalva. Mondok mást: a magyarokra, amennyire érzem, úgy általában szerencsére nem jellemző a prüdéria – ennek fényében viszont különösen furcsának tűnik, mennyire nehezen viseljük a trágár szavakat, ha nem hétköznapi helyzetekben, hanem a színházban találkozunk velük. Az intézményes lopásra és hazugságra már csaknem immúnisak vagyunk – de ha valaki elereszt egy bazmeget a színpadról, rögtön kiakadunk. Pedig az a bazmeg jóval kisebb kárt okoz, mint az álszentség, a hazudozás, a gyűlöletkeltés. Ráadásul egészen pontosan tudom, hogyan beszélnek a magyarok – a kissrácoktól a nyolcvanasokig mindenki odakáromkodik néha. A kultúránk része ez. Mint az Unicum. Engem az frusztrál, hogy minden napom diszkomfortérzésben telik. És nem azért, mert Mészáros Lőrinc jachttal jár. Sag schon? Rogán Antal félmillióért helikopterezik egyet? Na, tényleg, most komolyan: sag schon? Ezek nem valós problémák, és mégis ezekről folyik a szó ahelyett, hogy arról beszélnénk, hányan vannak közöttünk, akik egyszerűen nem találnak kiutat a hétköznapjaikból. Hogy hány alkoholista van ebben az országban. Hogy mennyien élnek az utcán. Hogy hány százezer emberről mondunk le, csak úgy. Hogy miért kellett tönkretenni a többé-kevésbé jól működő oktatási rendszert. Azt sem értem, hová tűnt a szolidaritás a szerencsétlenebbekkel. Pedig itt volt valahol. Most nincs. Van helyette gyakorlatilag átugorhatatlan és megkerülhetetlen gátrendszer a társadalmi rétegek között. Korábban komoly dilemmát okozott, hogyan beszéljek, illetve beszéljek-e egyáltalán ilyen kérdésekről azoknak a nézőknek, akik alapvetően ugye mégiscsak nevetni jönnek el egy estre. A prédikáció meg különben sem fér össze a stand uppal. Nemrég rövidre zártam a problémát: csináltam egy előadást, amiben éppen ezekkel a kérdésekkel foglalkozhatom. Ez a Számok. Eljön rá havonta nyolcvan ember, én meg azt remélem közben, hogy egyszerre nevettetek és gondolkodtatok. Néha talán sikerül. Mindenesetre az biztos, hogy a siránkozásnak nincs semmi értelme – ekképpen talán ennek a cikknek se sok van. De mindennap, amikor jön ez a diszkomfort, az jár a fejemben: mit csináljak, merre menjek, ha tehetetlennek érzem magamat? Hogyan szüntethetnénk meg a bennünk élő nyomorultságérzést? Erre kéne egy módszertan. Az nagyon kéne.