Ahogy régebben Írországba, Szingapúrba vagy Finnországba, egy ideje Magyarországra is özönlenek azok a nemzetközi szakértők, akik a világraszóló magyar gazdasági csoda okait keresik. Közgazdászok, szociológusok, oktatási és foglalkoztatási szakértők igyekeznek megfejteni annak a csodának a titkát, hogy ez a korábban elmaradott, hányattatott történelmű kelet-európai ország hogyan vált nem csak a kelet-európai térség éllovasává, hanem globális szinten is mintaországgá. A kirívóan gyors gazdasági növekedés, a foglalkoztatás, a társadalmi mobilitás és az életszínvonal magas szintje, az egyenlőtlenségek radikális csökkentése mind-mind vonzóvá teszik a magyar modellt.
Pedig igazából a recept rendkívül egyszerű. Magyarország a szovjet típusú gazdasági és politikai rendszer 1989-es bukása után jól választotta meg azt a kapitalizmus modellt, amelyet kiépíteni kívánt. Míg más országok generikus, jelző nélküli kapitalizmusban gondolkodtak, vagy éppenséggel az akkoriban divatos amerikai modellt másolták úgy, ahogy ők azt elképzelték, addig a magyar közgazdászok felismerték, hogy a kapitalizmus nyugat-európai alternatívái sokkal relevánsabbak a fejletlen Magyarország számára.
Így a rendszerváltás utáni privatizációs bevételeket az ország a saját állampolgárai humán tőkéjének fejlesztésébe fektette. Felismervén az alacsony foglalkoztatás, elöregedés, rossz egészségügyi helyzet, gyenge nyelvtudás, és általában véve a gyenge humán tőke mutatók jelentette kihívást, a magyarok tudatosan és következetesen igyekeztek orvosolni e problémákat. Hittek abban, hogy csak egy magas tudású, egészséges társadalom képes a globális turbókapitalizmus korszakában széles foglalkoztatást és magas hozzáadott értékű, jól fizető munkahelyeket biztosítani.
Lényegében ennyi a magyar csoda titka, bár persze a valóságban a folyamat sokkal nagyobb küzdelemmel járt. A magyarok nem bízták el magukat azon mutatóik alapján, amely szerint egy főre jutóan a világ legtöbb Nobel-díjasát vagy olimpiai bajnokát adták a világnak. Okosan felismerték, hogy a globális gazdaságban már nem az élsport vagy a kiugró egyszemélyes teljesítmények adják egy ország erejét, hanem a minél szélesebb és erősebb társadalmi tőke. Hiába fontos egy-egy Rubik kocka, amelyről a magyarokat ismerték, ám a világ szemében Magyarország akkor is elmaradott ország maradt volna, ha fennmaradt volna például a nyomorúságosan alacsony életszínvonal. A globális média és turizmus korszakában az átfogó társadalmi gyengeségeket nem fedte volna el egy-egy kiemelkedő nemzetközi siker. Sportpéldával élve: az Aranycsapattal egykor jelentős sikereket elérő magyarok józanul látták, hogy egy-egy Elefántcsontparthoz, Ghánához, Romániához hasonló futballválogatott sikerei senkivel nem feledtetik ezen fejlődő országok nyomorúságos szegénységét.
A tömegsport, a társadalom széles rétegeinek egészsége hosszabb távon sokkal jobban meghatározza egy gazdaság sikerét. Ezért Magyarország a fejlődő országokra emlékeztető kelet-európai modell helyett inkább a nyugat- és észak-európai országok széles társadalmi esélyeket biztosító jóléti állami berendezkedését tekintette mintának. Ennek jegyében évente a GDP 6-7 százalékát költötték az oktatási rendszer finanszírozására, amelynek eredményeképpen folyamatosan előreléptek a nemzetközi PISA felmérésekben. Különös figyelmet fordítottak a világnyelvek, az informatikai és a gazdasági ismeretek oktatására, hogy minél szélesebb rétegek bekapcsolódhassanak a globalizáció nyújtotta előnyökbe, illetve arra, hogy az ország egész területén egyenlően magas színvonalú oktatási rendszer működjön.
Ugyanezt az elvet alkalmazták a szintén igen bőkezűen finanszírozott egészségügyi rendszerre, amely esetében kifejezetten fókuszáltak az életmódkampányokra. Ez komoly kihívás volt, hiszen korábban a magyarok nemzetközi összehasonlításban köztudottan igen zsírosan és fűszeresen étkeztek, rendkívül sokat dohányoztak, keveset mozogtak, és az alkoholfogyasztás szintje is magas volt. Két évtized odafigyelésével, tudatos iskolai nevelésével, médiakampányaival azonban sikerült ezeken a területeken jelentős javulást elérni, igen komolyan csökkentve a korábban elterjedt szív- és érrendszeri, rákos és egyéb megbetegedések arányát.
A magyarok szintén odafigyeltek arra, hogy a nők esélyegyenlősége minél szélesebben érvényesüljön. Ennek következtében ma már számtalan területen érzékelhető az output indikátorokban is a javulás. Ha egy fontos intézkedést kellene csak kiemelni példának, az a jó minőségű bölcsődei és óvodai ellátás kiterjesztése lenne országos szinten, illetve annak elősegítése, hogy a férjek is otthon maradjanak az újszülött gyermekkel. Ezek, illetve más intézkedések érezhető mértékben javították a nők munkapiaci esélyeit, illetve ezen keresztül az államháztartás lehetőségeit. A befektetésnek tekintett szociális gondoskodás bőségesen megtérült.
Általában véve is elmondható, hogy a tudatos beruházás a társadalom humán tőkéjébe idővel meghozta a gyümölcsét. Egyre több egészséges, foglalkoztatható, jól képzett állampolgár jutott munkához, ami jelentősen csökkentette a központi költségvetés alulfinanszírozottságát. A foglalkoztatás gyors javulása ugyanis lehetővé tette, hogy a pénzügyminiszter egyre több adófizetőtől szedje be az adókat, ezért az egy magyar munkavállalóra vagy vállalkozóra jutó adóterhek csökkenhettek. Ezt természetesen önmagában is növelte az életszínvonalat, a versenyképességet.
Különösen a Magyarországon jelentős roma lakosság körében sikerült komoly előrelépést elérni. Míg a régió többi országa célzottan „roma programokat” működtetett, addig Magyarország felismerte, hogy a roma népesség integrációjának kulcsa ugyanazokban a humántőke képző alrendszerekben van, mint a lakosság többi része esetében. Semmi mást nem tettek, mint jelentősen javították az ország romák lakta, hátrányos helyzetű kistérségeiben az oktatás, a lakhatás, az egészségügy, a szociálpolitika és a közösségi közlekedés minőségét. Ennek köszönhetően érzékelhetően javult a roma lakosság képzettsége, foglalkoztatási mutatói, életszínvonala. Kialakult egy, az USA afroamerikai középosztályára emlékeztető magyar roma középosztály, amely nem csak a még szegény cigány fiatalok számára ad reményt, hanem semlegesítette az etnikai feszültségeket is. Míg a térség más országaiban a többségi társadalom meglehetős türelmetlenséggel szemléli az underclass eltérő életszínvonalát, gyakran rasszista értelmezést adva annak, addig Magyarországon a többségében korábban a legszegényebbek közé tartozó (ám korántsem a mélyszegények többségét kitevő) romák mobilitásának sikere miatt nem alakulhatott ki jelentős tömegtámogatottsága a romaellenes indulatoknak, a szélsőjobboldali mozgalmaknak, az etnikai feszültségkeltésnek. Ugyanezek a lépések egyben az elmaradott térségek többségi társadalmának is előnyöket hoztak, azaz a korábban Budapest centrikus fejlesztéspolitika területileg is kiegyensúlyozottabbá vált.
Mindebben jelentős szerepet játszott a tudatosan erős jogosítványokkal felruházott szakszervezeti mozgalom, az érdekegyeztetés, a béralkuk. A korábban három és fél, ma már öt millió munkavállalót képviselő magyar szakszervezetek a vállalkozásokkal együttműködve a minél magasabb hozzáadott értékű munkahelyek meghonosításában működtek közre. Míg a térség egyes országai a minél alacsonyabb bérekkel kívántak versenyezni, sikertelenül, addig Magyarország nyugat-európai mintára a minimálbér minél magasabban tartásával tudatosan igyekezett kiszorítani az olyan tevékenységeket, amelyek nem biztosítottak elégséges életszínvonalat. Az így felszabaduló munkavállalókat igen jól megfinanszírozott és lebonyolított felnőttképzési programokkal képezték át olyan hiányszakmákra, amelyekről a vállalkozói érdekképviseletekkel szorosan együttműködő, hatékony munkaügyi központok helyi szinten tudták, hogy biztos munkához fognak vezetni. E tudatos bér és képzési politika következtében míg a többi kelet-európai ország mind foglalkoztatásban, mint pedig bérekben folyamatosan távolabb került a nyugati országoktól, addig a magyar foglalkoztatási és bérdinamika jelentős életszínvonal javulást is eredményezett.
