Imádom Sylvie-t, nem röstellem bevallani. Feleségem barátnője volt, nekem kolléganőm, (ma is az), bár ha jól számolom, évtizednél is régebben láttam utoljára. Illetve ez nem igaz, minden hétvégén olvasom a Le Monde-ban bölcs, remek publicisztikáit. El nem mulasztanám, a szombat reggeleket ezzel kezdem el.
Legutóbb, azt az alkalmat fölhasználva, hogy François Hollande kénytelen volt lemondani államelnökségének folytatásáról, arról írt cikket, hogy korunkban és világunkban - néhány kivétellel - csak az ostobáknak van módjuk és alkalmuk a politika csúcsain maradni. Az ő szemében ezek az ostobák többnyire jobboldali politikusok, akik Európában és a tengerentúlon most ragadják el a hatalmat a jó szándékú liberálisoktól. A példákat persze Trumppal kezdi, jóllehet az eredményt még nem ismerhette, de ide sorolta már azt is, hogy Ausztriában egy neonáci jelölt szóba jöhetett az elnöki tisztségre.
A magyarországi folyamatokat nem elemezte, jó ideje nem foglalkozik már e térség politikai elemzésével. Pedig annak idején ez volt a fő témája. Így ismerkedtünk meg. Fiatal hölgyként bízta rá a Le Monde ezt a vidéket, örökölte a témát idős, visszavonuló kolléganőjétől, Ambertől. Ez utóbbi mutatott be egymásnak minket. A Kádár-korszak fénykorában, illetve már a „jobbik Kádár” idején, a nyolcvanas évek végén, azt a feladatot kapta lapjától, hogy készítsen hosszabb interjút az akkor miniszterelnök Grósz Károllyal. Előtte eljött hozzánk, és úgy két óra hosszat reggeliztünk, élvezvén feleségem kolbászos rántottáját, közben beszélgettünk, alaposan fölkészült a parlamenti találkozóra. Később mesélték, Grószt meg is lepte, hogy ez a kedves újságírónő mennyire ismerte a magyar viszonyokat. Sylvie aztán esztendőkig a Le Monde főszerkesztője volt, a lap történetében az első és mindeddig egyetlen nő, amiről azért kellett lemondania, mert a férje diplomata, nagykövet, vele járta a világot.
De nem fecsegek tovább, amiről szólnom kell, az a legutóbbi publicisztikája a világot komolyan fenyegető ultrakonzervatív veszedelemről. Sylvie, mint a Le Monde egész szerkesztősége, nagyon nem szereti ezt az irányzatot, és ami szenvedélyét tovább szította, az Fillon diadala a mérsékelt Juppé fölött, de még inkább Hollande személyes tragédiája. A fő gondolata, ahogyan Sylvie fogalmazott, a "paranoiás politikusok tömeges elterjedése Washingtontól Varsón át Párizsig". Bennünket, magyarokat ezúttal is ismét kihagyott. Illetve nem mondok igazat, mert világpolitikai mondanivalóját Sylvie éppen egy magyarral kezdi. Egy magyar származású zsidó zsenivel, aki az idén márciusban halt meg a tengerentúlon. Meglehet Sylvie személyesen is ismerte Andy Grove-ot, a legendás Intel alapítóját és tulajdonosát, aki a Silicon völgyből diadalútra vitte a félvezetőket, de aztán a japán versenytársak földre teperték. Azért jutott eszébe Andy Grove, mert húsz éve ő írta meg nagy sikerű könyvét, azzal a nevezetes címmel, hogy „Csakis a paranoiások élik túl”. Sylvie részletesen leírja Grove-nak és magyar zsidó szüleinek az életútját is, akik a nácizmus, az antiszemitizmus elől menekülve igyekeztek innen minél távolabbra, beleértve az 1956-os szovjet megszállást is, és mindezek nyomán fejtette ki életrajzában, hogy az őrületet nem lehet elkerülni.
Valójában kár is volna vesztegetni a szót e részletekre, ha nem említeném meg: Grove szerint csupán két lehetőség van, alkalmazkodni vagy meghalni. És ettől kezdve a Le Monde-ban egyébről sincs szó, mint napjaink világáról. Az elzászi orvos családból származó újságírónő e bevezetés után kifejti: ez az „alkalmazkodni vagy meghalni” dilemma napjainkban szerinte magával ragadta a demokratikus világ valamennyi haladó pártját és mozgalmát. A populizmus ragályos terjedése, a választási őrületek egymást követték Lengyelországban, Nagy-Britanniában, az Egyesült Államokban, holnap – véli – talán követik Itáliában, Hollandiában, és már Franciaországban is „stratégiai hanyatlásra” ítéltetett a liberális demokrácia. Pontosabban, az angolszász világban inkább a liberalizmus, mert az európai kontinensen jobbára ezt szociáldemokráciának nevezik, kényesebben „balközépnek”, amely a Le Monde szerint hovatovább immár csak „rommezőn” vegetál.
Idéz a szóban forgó cikk egy német alapítvány szervezte berlini tanácskozást, amelyen „civilizált” orosz és európai kutatók harcias hangulatban ugyan, de azon sopánkodtak, hogy a Trumpok, Fillonok megkettőzték agresszivitásukat, miközben a „jó européerek” kétségek közt vergődnek. Varsóban, idézték föl, már a hajdani Szolidaritás demokrata örökösei is nyögnek a nacionalista Jog és Igazságosság ökölcsapásai alatt, egymást követik a letartóztatások, Párizsban meg tíz nap eltéréssel két politikus (Juppé és Hollande) a politikai végítélettel néz szembe.
Két amerikai kutató az ottani Journal of Demokracy oldalain azt írja, hogy az 1980-as években született nemzedékeknek demokráciában élni immár szédület. A haladókat kigúnyolják, kinevetik, értékeiket rágalmazzák, hovatovább minden paranoiába fullad. Nos, vonta le következtetéseit Sylvie Kaufmann a Le Monde-ban, kissé tiszteletlenül kiforgatva Marxot: „világ őrültjei egyesüljetek!”
