– Amikor legutóbb találkoztunk, öt gyereke volt. Most hánynál tart?
– A fokozatos haladás híve vagyok, úgyhogy hatnál. A hatodik, Lilike tízéves és mielőtt azt is megkérdezné, hányszor nősültem, inkább elmondom, hogy az ötödik házasságomban élek, de ez már 23 éve tart, és három gyerek született belőle.
– Ezek szerint megtalálta az igazit?
– Úgy gondolom, az életen belül is léteznek új inkarnációk, és a Nórival való találkozás ilyen volt. Mivel a gyerekkorom egy ideig zűrösen zajlott – nem volt papa, de aztán lett –, én mindig kerek családra vágytam és ha beleszerettem valakibe, rögtön feleségül is vettem és jött a gyerek. Sokéves, fontos kapcsolatok voltak ezek, de a mostani feleségemmel úgy látszik, örökre szóló szövetség a miénk. Különben a sok gyerek veszélyt is jelenthet, megehetik az ember életét. Velem ez nem történt meg, én itthon élek, itthon alkotok, a család inspiráció és örömforrás számomra, miközben sokat utazgatok is.
– Tehát a magánélete sínen van. A közélettel viszont mintha nem lenne békében, ezt jelzi, hogy a lírai, személyes dalok mellett gyakran ír fanyar siratókat.
– Szerencsés módon költőnek születtem, ezért azt, hogy hogyan érzem magam, versekben vagy dalokban szoktam elmondani. Boldoggá tesz, hogy mostanában, bár mással is foglalkozom, leggyakrabban dalokat írok magamnak és másoknak is. Ritkán születik olyan dal, amelyik nem közhelyes, mégis közérdeklődésre tart számot. Például az utolsó, Kirschner Péterrel, az AndFriends gitárosával közösen írt dal, a Cukortükör látszólag a privát szférához kötődik, de azt érezzük a zenekarral, hogy telitalálat. A rendhagyó, fekete-fehér klipet a lányom, Müller Zsófi készítette hozzá, aki a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen végzett és nagyon tehetséges.
– A nyolcvanas évektől underground zenekarokban - URH, Kontroll Csoport - zenélt, Sziámi Zenekarból több is volt. Utána viszont évekig nem koncertezett. Miért?
– Amikor állandó társam és barátom, Gasner János zeneszerző, gitáros 2009-ben meghalt, megfogadtam, hogy Sziámi nevű zenekar, bármilyen népszerű, soha többet nem lesz. Abban sem voltam biztos, hogy lesz-e még egyáltalán zenekarom. Annak idején a Szigetfesztivál alapítói közé tartoztam, ebből 2007-ben tulajdonosként kiszálltam, de az megmaradt, hogy mindig mi játszottuk a szigetzáró bulit Müller Péter Sziámi és barátai néven. Ez a változó összetételű csapat zenész barátaimból állt, közülük néhánnyal állandósult az együttlét, és egy idő után elkezdtünk új dalokat írni. Örömteli meglepetés volt, milyen jó együtt alkotni, az AndFriendsnek kezdtek teltházas koncertjei lenni, utóbb már dupláznunk kellett az A 38-as hajón és a Gödör-klubban is. Szóval lett újra zenekar, amelyik aktív, sokfelé hívják és magas színvonalon zenél. Nagy erőt ad, ha fölfedezed, hogy valami odavonzza az embereket… A Cukortükör az új lemezünkre készült, aminek az lesz a címe, hogy Nevess magadra!
– Nevess magadra vagy Ne vess magadra?
– Jó kérdés, mi is sokáig gondolkoztunk rajta. De egybe lesz írva, mert a refrén úgy szól: „Cukortükör, nevess magadra vagy ha mégse, akkor magadra vess!” Én azokat a szövegeket szeretem, amik mindenkinek mást jelentenek. A Cukortükör is úgy indul, mintha egyszerű szerelmes vers lenne, de közben átépül a szöveg, és már arról az útról szól, amit élete során mindenkinek be kell járnia. Az utolsó versszak legjobb sorának az a pikantériája, hogy Lilike lányomtól ered. Az összes gyerekem nagyon jókat tud mondani, föl is jegyzem, és ha felhasználom valamelyiket, annak rendje és módja szerint jogdíjat kapnak érte. Szóval Lili még csak nyolcéves volt, amikor egy reggel, félálomban odajött hozzám, hogy kitalált valamit: „a türelem rozsdát terem”. Marhára tetszett, úgyhogy a Cukortükör így végződik: „A szerelem sötét jégverem lett, a magad kárán, az életed árán tanulod, a türelem rozsdát teremhet”.
– Ritka kincs manapság az önből sugárzó belső harmónia. Mintha valamiféle saját építésű burok védené.
– Én nem építek semmit, de van valami, ami burkot épít körém. Amikor zenélni kezdtem, nem volt még se internet, se mobil, se szólásszabadság. Mi azt fedeztük föl anno, hogy a dalokban – mint Arany János a Walesi bárdokban – ravaszul, de őszintén ki lehet mondani, amit az ország érez. Nem kedvelem a direkt üzeneteket, de a dalaim jelentős része áttételesen a közérzetről szól. Mint például az, hogy „A magánéletem államosítani kéne, nem elég védtelen, államosítani kéne, nem kell a privát szféra, államosítani kéne, nem kell a komfort zóna, államosítani kéne engem is végre”. Talán ebből is kiderül, hogy bár vannak sötét gondolataim, a kedélyemet nem hagyom elrontani. Hiszem, hogy az embernek egyetlen, úgymond isteni természetű tulajdonsága van, mégpedig a derű. Én is érzem, hogy van valami félelmetes a világban, ezért nem vetem meg azt, aki fél, bár szerintem rosszul teszi. Ha valaki tudja, hogy odaát jobb, akkor itt nem majrézik annyira.
– Ön tudja?
– Hogyne tudnám! Én hároméves korom körül már verseket írtam, aztán elkezdtem azon tépelődni, miért csinálom ezt, és arra jutottam, hogy hál’ istennek nem születtem meg ide egészen. Nálam az Aranyfonál, ami édesapám (Müller Péter író – a szerk.) új könyvének címe, nem szakadt el teljesen.
– Irigylem a hitét. Én családilag ateista lettem, az is maradtam.
– Hitem nekem sincs. Nem kell hinnem, napi, érzékelhető tapasztalásaim vannak. Egy csomó embert ismerek, aki így van ezzel, és nem csak a templomjárókra gondolok, hanem azokra, akik pontosan tudják, hogy a világ nem annyi, amennyi látszódik belőle. Nem kell valamelyik vallás konkrét Istenében gondolkozni ahhoz, hogy rájöjj, a dolgok összefüggenek egymással. Az élet nem véletlenek sorozata, nem is végzet, létezik gondviselés és sors. A sors számomra olyan, mint egy társasjáték, állandóan kihív és vagy belemegyek vagy nem, vagy jól döntök vagy nem. Hogy mit engedsz be az életedbe, az a sorsod és akkor éled jól az életedet, ha a sorsodat éled. Egy gyerek nem üresen születik, nem itt tanulja meg mindazt, amiből majd élete során gazdálkodik. Mindenki magával hoz félmilliárd szónyi tudást, ennyi van a DNS-be kódolva. Minden ember egy könyv, és ha a születésed után gyorsolvasásban elkezdenéd kiolvasni, amit a sejtjeidben magaddal hoztál, három teljes emberi élet kellene ahhoz, hogy a végére érj. Tehát nem lehet önmagadat teljességedben megismerni, viszont azért születsz a Földre, hogy valamennyit megtudj magadról. Én azokat látom kiegyensúlyozottnak és derűsnek, akik erre koncentrálnak, és nem szaladnak bele téves utcákba, gyarapodásba, területszerzésbe, tízperces sikerekbe, hatalomba.
– Az emberek többsége nem néz befelé. Nem az a fontos, hogy milyen vagy, hanem hogy milyennek látszol. Ezért trendi a többmilliós óra, a puccos táska, a helikopter és a böhöm nagy dzsip, a kastély a zöldben, a sziget az Adrián.
– Azt szokták mondani, hogy a csecsemő megtanulja a fölébe hajló emberek arckifejezéseit, de ez tévedés. Minden gyerek mosolyogva születik. Szerintem meg kell maradni ebben a gyermeki állapotban, és nekem óriási mázlim van azzal, hogy már tíz éve vagyok színész a Baltazár Színházban. A 18 éve létesült színház társulatát értelmi sérült színészek alkotják – a szüleim után talán tőlük tanultam életemben a legtöbbet. Rengeteget változtam közöttük anélkül, hogy közben tudtam volna róla.
– Misztikus társaság. Ragadós a mosolyuk, és az a köszönés náluk, hogy szeretlek.
– Nem csak mondják, így is érzik. Amúgy zseniálisak, szóval nem „futottak még” színház, nem is „ahhoz képest”. Bejárták a világot, és mindenütt óriási sikerük van. Miért? Mert nekik a színház nem játék, önmagukat adják és úgy szólalnak meg a színpadon, ahogy egyetlen "ép" színész sem képes. Egyébként komoly szellemi teljesítményt is nyújtanak, és ezt nem idézőjelben mondom. Például az Erdős Balázs nevű kolléga tizedannyi idő alatt megtanulja a szöveget, mint én, és visszafelé is el tudja mondani.
– Hogyan került a Baltazárba színésznek? Sokféle dologgal foglalkozik – például a Miskolci Nemzetközi Operafesztivál alapító igazgatója, s máig főtanácsadója –, de a színészkedés eddig nem szerepelt a palettán.
–Jó ideje barátkoztam már a társulattal, amikor Elek Dóra, a színház vezetője felkért, hogy vegyek részt színészként a következő darabban. Nem voltam színész, tehát nem lehettem biztos abban, hogy jó az ötlet, de az első perctől fogva nagyszerű volt velük a színpadon. Azóta volt már olyan darab is, amit Dóra és Vörös István kifejezetten rám írtak.
– Az utóbbi években hozott jogszabályok megnyomorították a kis színházakat. Ez a Baltazárt is érintette?
– Duplán, mert egyrészt a fogyatékosokat sújtották különféle rendelkezések, másrészt a nem kőszínházakat. A Baltazár nemcsak színház, oktatási központ is, és a végén annyira lecsökkent a költségvetés, hogy Dóra már nem tudta fizetni az oktatókat. Elvállaltam egy napot, ez lett a Dalműhely, ahol a gyerekek gondolataiból dalszövegeket gyúrtunk össze közösen. A Dalműhely első foglalkozásait nálam, a stúdióban tartottuk - utóbb Finta László fogadott be minket a Nyitott Műhelyben -, és olyan szerencsénk volt, hogy már az elsőn beesett Takáts Eszter énekes, dalszerző, akinek annyira tetszett a szöveg, hogy mindjárt megzenésítette. Másodjára Bródy János jött, ő szerzett zenét a következő dalhoz. Nekem meg eszembe jutott, akár meg is hívhatom a zenész barátaimat egy-egy foglalkozásra. És az a csoda történt, hogy aránylag rövid idő alatt 21 országos hírű zenész fordult meg nálunk Zorántól Bornai Tiboron, vagy épp Hobón át Kiss Tiborig és Bérczesi Robiig, hogy csak néhányukat említsem. A dalokból aztán CD-t csináltunk, szerepel rajta Cipő utolsó dala is, az Árad a szeretet – Koncz Zsuzsi énekli a baltazárosokkal. A színháznak sokáig nem volt állandó helye, befogadó színházakban játszottunk. 2013-ban dán alapítványi segítséggel elkészült Óbudán a Baltazár Ház, ahol az idén koncertsorozatot is indítottunk. Ennek keretében énekelt már velünk Szinetár Dóra, Tolcsvay László, Kováts Kriszta, Sasvári Sándor, november 24-én pedig Novák Péter. Decemberben már nem tartunk koncertet, mert bemutatókra készülünk, december 8-án lesz például az Örkény egypercesekből készült darab premierje, Nézz bizakodva a jövőbe! címmel.
– A Baltazár története nekem arról szól, hogy a végén minden jó elnyeri méltó jutalmát. Kár, hogy a valóságban nem így van.
– Nem véletlenül írtam egyik dalomban, hogy „valami hideg ideköltözött, sorra fogynak a dimenziók, valami ügyködik itt kicsiben-nagyban”. Mindenesetre remélem, hogy a végén valóban mindenki elnyeri azt, ami jár neki. Egyébként szerintem az az igazi varázslat, amikor egy pici dolog egyszer csak nagyra nő, ilyen a dal és ilyen a Baltazár is. Egyebek mellett ezért nem szeretem, ha óriási csinnadrattával, elképesztő összegből minősíthetetlen szar születik. Ide tartozik a tévéműsorok többsége is, amikkel nap mint nap tömik az emberek fejét. Irgalmatlan közhelyfesztivál van, borzalmas egyszerűsítés, a show biznisz mindent fölzabál – mondjuk, ez is közhely, de sebaj, attól még igaz… Alig várom, hogy erre mind többen ráébredjenek, és Bob Dylan Nobel díja efelé mutat. Szerintem Leonard Cohen is poszthumusz életműdíjat kap majd, mert megérdemli. Most fordítottam egy Cohen interjúkötetet Máté fiammal meg Domonkos Péter barátommal, ebben Cohen azt mondja, hogy nála egy dal általában tíz évig születik, egy füzetet teleír, végül négy versszak marad meg belőle. Vannak ilyen mély pasik, akik megtalálják a helyettesíthetetlen szavakat. Döbbenetes, hogy egy dal, ami voltaképpen a semmiből szövődik, mekkorát tud ütni a világon. Újra és újra megpróbálom kideríteni, hogyan lehetséges ez, de eddig még nem sikerült.