Az egykori tévés - A Hét és a Stúdió műsoraiban meghatározó szereplővé vált - szerző olyan emberekkel készített interjúkat, akik tehetségesek, és megszerzett tudásukat jól kamatoztatták. Hitelesek voltak - és maradtak - a képernyőn. Szegvári Katalin nem is tagadja, hogy szereti őket, ám ez mindegyikük esetében annak elismerése, hogy sokat tettek a nézőkért és a korszerű médiáért. A könyvben megszólal Azurák Csaba, Erős Antónia, Hadas Krisztina, Hajós András, Kolosi Péter, Kotroczó Róbert, Máté Kriszta, Rábai Balázs, Sváby András, Szellő István, Till Attila, Vágó István, Vujity Tvtrko. Lényegében mindegyikük elmondhatná, amit Kotroczó Róbert fogalmaz meg az interjúban: "Hálás vagyok a sorsnak. Valóra vált a gyerekkori álmom. Kevés embernek adatik ez meg."
- Furcsán értelmezed a celeb kifejezést…..
- Természetesen pontosan tudom, mi az eredeti jelentése, ám ez manapság Magyarországon furcsa felhangot kapott. Nálunk az a celeb, aki a nyilvánosság előtt szerelmes, házasodik, szül, nyaral, telel, válik, plasztikáztat, mellimplantátumot cserél, csalódik, gyalázza a házastársát, rendezvényeken pózol éppen aktuális párjával. A hazai celebek külön kategóriája az olyanoké, akik teljesítmény nélkül, kizárólag állandó nyomulásukkal, jelenlétükkel, botrányaikkal, extrém szokásaikkal válnak ismertté. Az különösen felháborít, amikor egy celeb, akit ugyanúgy hívnak, mint egy olimpiai bajnokot, nem hajlandó módosítani a nevén. Ez a könyv azért született, mert nem szeretem az általánosítást, a megbélyegzést. Kifejezetten dühít, amikor azt hallom, olvasom, hogy a kereskedelmi tévék en bloc szóra sem érdemesek, a bennük szereplők pedig értéktelen celebek.
- Tehát nálad az értéket képviselők szerepelnek?
- Úgy döntöttem, hogy az érdeklődőknek bemutatom azokat a kereskedelmi tévéseket, akik értéket hoztak, hoznak létre, annak ellenére is, hogy tudomásul veszik, csatornáik üzleti vállalkozások. Ahogy a sarki butikban sem verjük az asztalt, hogy ne csíkos ruhákat, hanem pöttyösöket áruljanak, úgy a kereskedelmi tévéken sem kell számon kérni azt, ami a közszolgálati tévének lenne kötelessége, hiszen az a mi pénzünkből - az adófizetőkéből - működik. A könyvemben szereplőkről sokat megtudhat az olvasó anélkül, hogy beleselkedne a hálószobájukba. Ők azok, akik féltve őrzik a magánéletüket. A könyv talán legszórakoztatóbb részei azok, ahol a szereplők arról mesélnek, hogy milyen kalandok árán tudnak elbújni a nyilvánosság elől. Lesz majd nagy csodálkozás, hogy a hálószobatitkok nélkül is milyen értékes és érdekes az a 13 kolléga, akit bemutatok. Nem tagadom, szeretem őket, de nem ezért szerepelnek ebben a könyvben, hanem azért szeretem őket mert… A többi kiderül az interjúkból. Nagy fájdalmam, hogy páran közülük már nincsenek a képernyőn. De remélem, eljön az az idő, amikor viszontlátjuk őket.
- Kaptál már olvasóktól visszajelzést?
- Több olyan rendezvényen vettem részt, ahol a megjelentek szerették a könyv szereplőit. Nem igaz, hogy mindenkit csak az intimitásokra kíváncsi. Persze ez nem jelenti azt, hogy megvetem a bulvárt. Annak is megvan a maga funkciója, azt is lehet színvonalasan művelni. Több olyan újságíró kollégát ismerek, akik ízléssel, mértékkel írnak bulvárlapokban. Ez is egy szakma. Bevallom: ha bulvárból kellene megélnem, éhen halnék.
Ők ajánlják
Lássanak csodát: a Szerző – maga is a szó legteljesebb értelmében szaktárs – nem magáról ír, hanem a többieket mutatja be! Azokat, akiket – ahogy írja – szeret. Hoppá! – mondhatnám, ha ez illene egy emelkedett stílusúnak szánt előszóba. Hoppá! a mennyiségi és minőségi mutatók között nem szerepelt olyan összetevő, hogy szeretet! Mármint a mesterségbeli társak iránt… Pedig itt és most, Szerzőnk szeretettel közelít, e szerint is válogat. Akik ismerik őt, tudják, nincs jogunk kételkedni. (Vitray Tamás)
Szegvári Katalinnak valamennyien tartottak egy kis sztriptízt, mert alighanem szívesebben mutatkoznak a könyvében, mint a címlapokon. És többet is mutatnak meg magukból, mint eddig bármikor. Megéri kiegészíteni benyomásainkat róluk, mert mindegyikőjüket van miért számon tartanunk. (Rangos Katalin)
Olvasom ezeket az interjúkat a hozzám huszonöt évvel ezelőtt kötődő emberekkel, és valami furcsa melegség jár át. Annyira örülök, hogy ilyen sokra vitték… Úgy vagyok ezzel, mint egy tipikus szülő, aki azt szeretné, hogy a gyereke nagyobb karriert csináljon, mint ő. Ki gondolta volna huszonöt évvel ezelőtt, hogy így alakul majd a sorsuk? Hogy előrelépnek a szakmában, hogy ők is vezetők lesznek, hogy nagy nézettségű műsorok arcaivá válnak. Kevesen hihették közülük ezt akkor, amikor a „guillotine” először az Egyenlegre, majd később az Objektívre sújtott le. (Bánó András)
Olykor belenézek a két nagy kereskedelmi televízió műsorába, de ez rendszerint nem tart sokáig. Olykor csak unom, máskor csodálkozom, néha megrémülök. Most meg olvasom ezeket a beszélgetéseket, és nem találom a fogódzót. Ennyi izgalmas ember, ennyi értelem, érzelem és tehetség, micsoda sorsok, micsoda pályák és karrierek... Hogy is van ez? Aztán hátradőlök, becsukom a szemem és elképzelem: micsoda televíziót tudnának ezek csinálni a köz szolgálatában! Majd gyorsan kinyitom: nem olyan időket élünk… (Érdi Sándor)
Vágyakoznak mesterek és műhelyek után, melyekből akkortájt még több is volt. Aztán megjelentek a kereskedelmi tévék, volt, aki azonnal megtalálta bennük a helyét, és van, akinek ma sem igazán fűlik hozzá a foga, de más lehetőség e szakmában Magyarországon ma nem adatik, ha kötelező napi hazudozás nélkül akar valaki tévézni. Szegvári Kati sokszínű csapatot vonultat fel, s nemcsak a személyekről, de a mai televíziós helyzetről is pontos rajzot ad. Szinte egységes csapatba rendezi a sokféle sorsot, embert, karriert. Bár ilyen választásom nincs, de a könyvet olvasván elgondolkozom, vajon jó lenne-e ma közéjük tartoznom? (Horvát János)
