Újságot olvasni veszélyes

Halász Judit II. Erzsébetként, az Audiencia című darabban, a Pesti Színházban, maga az állandóság. Miniszterelnökök jönnek, mennek, tizenkettővel is volt dolga uralkodása alatt, de a királynő marad. És hétről-hétre fogadja a palotában közülük azt, amelyik hatalmon van, egy húsz perces beszélgetésre, hogy számoljanak be arról, mi történt a múlt héten, mit terveznek a következőre. A leginkább forgatókönyvíróként ismert Peter Morgan darabja, a 2013-as londoni premier után, melyben nem kisebb személyiség, mint Helen Miller uralkodott, Budapesten is kiadós a siker, a produkció pótszékes házakat vonz. A nézők mindig imádják kilesni nagy emberek kulisszatitkait. Szeretik látszólag magabiztosaknak meglátni a szorongásait, kifigyelni gyengeségeiket, elesettségüket, látni azt, hogy ők is mennyire félszegül bizonytalanok. És persze ugyanúgy útilapu köthető a lábukra, mint nekünk.

No, kivéve az angol királynőt, mert ő 1952 óta ott ül a trónján. Hogy van-e értelme és mi is, hogy váltig ott van, többek között ezt is pedzegeti a produkció. Meg még sok mindent. Különösebben mélyre nem ás, Valló Péter mind több olyan darabot rendez, amiben fajsúlyos problémákat, akár gyomorszorító kérdéseket feszegetnek, de a mégsem elég fajsúlyos szövegekkel harmonizálva, azért gondosan figyel arra, hogy senki gyomra ne szoruljon össze valójában. A néző lapvetően töltse kellemesen az estét a színházban, de egy kicsit azért mozogjanak az agysejtjei, netán érezze azt, hogy nagyon is rálát valamire, miközben inkább csak belekukkant.

Ezúttal megleshetjük a királynőt az ő rezidenciáján. Nincs körülötte különösebb ceremónia. És amúgy is, az a szoba, ahol a rendszeres audienciák zajlanak, kicsit olyan, mint a pszichológusok rendelője. Nem muszáj benne nagyon körülményeskedni, lehetőség van a szándékos őszinteségre, de persze adódnak árulkodó gesztusok, hangsúlyok, vagy olyan kimondott szavak, amelyek csak elővigyázatlanságból csúsznak ki óvatlan szájakon.

Ez lényegében modernizált társalgási darab, alapvetően könnyed, általában még elegáns is, humor is szorult bele.

Időnként olyan profánnak tűnő beszélgetés zajlik, hogy azt gondolhatnánk, a királynő utána nyugodtan lemehetne nejlon szatyorral a kezében bevásárolni, máskor meg filozofikusan emelkedett kérdések is szóba kerülnek és élet-halál ügyek szintén, például háborúk, vagy az országot-világot érintő témák. A deszkákon mindenbe belecsipegetnek kicsit. Halász a szerepben akár egyszerre fenséges és hétköznapi. Alapjáraton halk szavú, de azért fel tud csattanni. Érezteti, hogy ő egyszemélyes intézmény. Bár közben tudja, hogy azért valós hatalma a miniszterelnöknek van, ő inkább csak dísz a kalapon, ami azért kicsit módosíthat az összbenyomáson, de ennél sokkal több funkciója nem lehet.

Morgan nem lineárisan játszatja a történéseket, nem a koronázással kezd, és az eddigi utolsó miniszterelnökkel zár, szabadon összekeveri a különböző időket. Az első jelenetben John Major jelenik meg, Fesztbaum Béla megszemélyesítésében, aki arról panaszkodik, hogy totális a káosz a hatalomban, és ezt még bizony az újságok is tovább fokozzák. A királynő anyai együttérzéssel bólogat, és megjegyzi, hogy újságot olvasni veszélyes. Ellamentálnak még a sajtóról, arról, hogyan kezelte Majort, vagy éppen hogy nem vett róla tudomást. És aztán visszaugrunk az időben, 1952-be, a királynő legelső audienciájára, amikor Winston Churchillel találkozik, és még élénken tesz fel neki olyan kérdéseket, amelyekből nyilvánvalóvá válik, hogy tettvággyal befolyásolni is szeretné a dolgokat, de aztán csaknem kiokításban van része, hogy hát bizony, neki nem feltétlenül ez a feladata. Lukács Sándort Churchill-ként kitömték igencsak kövérnek, a maszkmester is remekelt, így egészen karikaturisztikus alakot sikerült teremtenie, akin joviálisan mosolygunk. És ez a joviális mosoly gyakori. Az előadás kevéssé tudatosítja, hogy azért itt olyan nagyvadakról van szó, akik mégiscsak ország-világgal játszanak. Jobbára kedvesen esendő, általában némiképp bogaras embereket látunk, akik kicsit feszengenek is, vagy éppen nagyzolnak a királynő előtt, de közel sem tűnnek olyan veszélyesnek, mint amilyennek az újságok tituláltatnak. És amikor éppen Anthony Edentől azt tudakolja a királynő, az elkerülhetetlennek nyilvánított háború kapcsán, hogy az legalább jogszerű-e, azt a választ kapja a Gados Béla által alakított miniszterelnöktől, hogy a jogászokat távol tartja ettől, ez politikai kérdés. És erre a királynő nem kell ki magából, nem veszi ezt nagyon a szívére, kicsit rosszallóan ingatja a fejét, és ezzel el van a dolog intézve.

Az a bajom a darabbal, és azért kezdem el bizonyos pontokon unni, mert nem megy bele semmibe igazán. Adottak a színészek által megteremtett jó figurák, van Halász jelentős alakítása, de félbemaradnak fontos témák, és valahogy minden megmarad a könnyen fogyaszthatóság, a kellemesség szintjén. És ettől kicsit attrakcióvá válik az, amikor bejön egy újabb és újabb miniszterelnök, hogy na melyik színész milyen remek, markáns figurát teremt. Kicsit olyan az egész mint Molnár Ferenc Egy, kettő, három című vígjátékában – ami azért a maga nemében remekmű – hogy van egy központi alak, aki színe elé járulnak a többiek, és, ha ügyes a színész, tapssal, nevetés kíséretében jöhet be, és úgy is távozhat. Vagyis kabinetalakításokká, „bravúr áriákká” válnak a színészi teljesítmények, ha a rendező így játszatja a darabot. Valló az Audienciát most zömében így játszatja. És le is nyűgöz például Hegedűs D. Géza Harold Wilsonként, aki kezdetben még bocsánatot is kér, hogy munkáspártiként volt mersze megnyerni a választásokat. Hegedűs D. megmutatja a megilletődöttséget, hogy Wilson soha nem gondolta volna, hogy valaha is a királynő elé járulhat, de közben azért fellengzősen szemtelen is, és végül a Tahi Tóth László által adott kamarással még le is fényképezteti magát a megrökönyödött uralkodóval, mint kisdiák a nagy sztárral. Pazar. Ahogy az Igó Éva is Margaret Thatcherként alaposan kitömve, és szinte az egyedüliként rendesen felháborodva, mert királynő közeli forrásokból meglehetősen negatív vélemény került róla a Sunday Times-be. Szinte rázkódik egész testében, és kissé zagyva szöveget vezet elő dühében arról, hogy szerinte nincs is olyan, hogy társadalom, jobb, ha mindenki maga könyököl, ahogy csak tud, ha boldogulni akar.

A színészek, az említetteken kívül, Kerekes József, Seress Zoltán, Dengyel Iván, Majsai- Nyilas Tünde, Puzsa Patrícia kitesznek magukért. Miközben méltán aratnak nagy sikert, bennem az egész estével kapcsolatban mégiscsak sok hiányérzet maradt.