A hazugság, ami aztán újabb és újabb hazugságokat szül, melyek következményeiből egyre nehezebb kikecmeregni, a bohózatok központi témája. No és persze a megcsalás, meg a vélt megcsalás. Vagy annak a szándéka, bár közel sem biztos, hogy tett lesz belőle, de a hazugságokat akkor is generálja váltig. És ez persze bizalomhiányt, gyanakvást okoz, szimatolást, sajátos magánnyomozást, amikor már az is gyanússá válik, ami józan ésszel nem lenne az.
De már tolul fel a vér az agyba, fölmondják a szolgálatot az idegek, mindenki a plafonon van, nyüszít, mint a fába szorult féreg, vagy éppen ordibál, netán egy időre magába fojt dolgokat, és ezek aztán ezerrel törnek ki belőle, úgy, hogy már a hangerő is tetőfokára hág. A gesztikuláció is alaposan meglódul hozzá, és megindul a fejveszett rohangálás is, szóval zűrzavar keletkezik a köbön, totálisan eluralkodik a káosz.
Ray Cooney, a világszerte ismert, nálunk is fölöttébb sikeres darabgyáros alaposan ismeri a szükséges receptet, gondoljunk csak a Madách műsoráról szinte ősidők óta levehetetlen Páratlan párosra, aminek a második „lökete” is jó idő óta repertoáron van, vagy emlékezzünk arra, mennyit „tarolt” A miniszter félrelép színházban és filmen egyaránt. Cooney sokat tanult a francia bohózatoktól, a jó öreg Feydeau-tól sok mindent el is csent. De míg a mesternél azért alaposan felépített jellemek vannak, és időnként csaknem odáig jut a cselekmény, hogy a tragédia szele is kísért, Cooney a habkönnyű szórakoztatást választja, gondosan működtetve a bohózati szerkezetet, ügyesen megírva, ki melyik ajtón nyargal be a sok közül, ki kibe ütközik, és éppen ki kit kerül el, amitől ideális esetben hamar beindul a röhögés a nézőtéren, és eltart a produkció végéig.
A Játékszínben előadott Kölcsönlakás, melynek társszerzője is van, John Chapman személyében, ami cseppet sem módosít a megszokott alapképleten, közel sem ilyen ideális eset. Roppant nehezen akar bedöccenni a bohózati gépezet. Megismerünk két egymással jóban lévő középkorú házaspárt, melyekből az egyik férfi, illetve a másikból a nő, éppen nem a hites társával készül este egy kis légyottra. Meg aztán itt dekkol a lakásban egy be nem álló szájú, rikítóan öltözködő dizájner, aki meg a szobalányért van oda, és naná, hogy mindegyikük a színen lévő, Horgas Ádám által tervezett, jókora franciaágyat középpontba helyező lakásban vágyik az édes órákat eltölteni. Aztán persze ebből lesz majd a második felvonásban a kiadós purparlé, de addig valahogyan el kell jutni, és a temérdek konspiráció közel sem elég mulatságos.
Hosszú ideig ritkán adódik, hogy az egész nézőtér egyszerre hahotázik, inkább itt-ott felnevetnek néhányan, ami ebben a műfajban barométerként jelzi, hogy nincs minden rendben. Az első felvonás jelentős része inkább döcögősen felszínes társalgási vígjátékra emlékeztet, mint száguldó tempójú bohózatra. Apróbb megdöbbenések, szurkapiszkálódások igyekeznek injekciózni az előadást. És hát roppant csinosak a hölgyek, Kovács Yvette Alida előnyös, általában fölöttébb testre simuló jelmezeket tervezett számukra, szóval a látvány akár pazarnak is nevezhető.
Tán a darab is kicsit poros már, amit pedig Hamvai Kornél fordításkor valószínűleg feltuningolt kicsit, aztán még Búss Gábor Olivér át is dolgozott. Kapitány Iván rendezésében közel sincs elég ötletpetárda, két éve a Legyen a feleségem! című bohóságban, ugyanitt, jóval több volt. A második részben aztán felpörögnek az események, igencsak főszerephez jut az a bizonyos ágy, amiben ruhában, pizsamában, köntösben, kombinéban, sokan előfordulnak, általában meglehetősen feldúlt idegállapotban. Ekkor már van móka és kacagás, ha a színészi játékot nem is érzem feltétlen lehengerlőnek, bár mindenki keményen dolgozik.
A Lengyel Tamás által játszott Philip beszéli meg a haverjával, hogy kölcsönadja a kéglit, Philip felesége, Johanna pedig a barátnőjével ugyanezt. Ő a becsületes férj, akinek szinte eszébe se jut félrelépni. A Debreczeny Csaba által alakított Henry, akinek azért rendre eszébe jut, ezért akár még fizetni is képes. Lévay Viktória Johannája a lakás kölcsön ígérésén kívül szintén ártatlan, de hát őt is sikerül hírbe hozni. Molnár Áron lakberendezője rikító színeket visel magán, rikító színeket akar használni a lakásban, ahogy a színészek is jobbára ilyeneket használnak játék közben.
Erdélyi Tímea szolgálólánya igencsak bele van habarodva a lakberendezőbe és viszont. Szabó Erika a telefonon pénzért megrendelhető szolgáltatás. Klem Viktor Tristanként a Dobó Kata által játszott Lindával, Henry feleségével töltené az éjszakát. A prűd sztár gyerekkönyvírónő becsöppen ebbe a felbolydult méhkasba. Szulák Andrea tapsos ziccer szerepet csinál abból a lehetetlen feladatból, hogy eljátsszon valakit, akinek minimum hibbantnak kellene lennie ahhoz, hogy semmit ne vegyen észre abból, mi folyik itt, bármit ki lehessen dumálni nála.
A végén suba-subához, guba-gubához, mindenki visszatér ahhoz, akinél eredetileg is volt, kidomborodik a hitvesi hűség, helyre áll a világrend, és a boldogság. Hú de jó! Sokan érzik úgy, hogy nekik azért is, mert láthatták ezt az előadást. Én nem tartozom közéjük.
