„John Lennon utolsó mondata Yoko Onónak, avagy egy sms, amiben ennyi áll: szex?. Mi egy mondatban a szerelem? Minek kell a szex? Nem lehet definiálni, összefoglalni, de már maga a felvetés is abszurd. Nem tudunk nélkülük élni. Kellenek és kész. Életelixír és halálos méreg mind a kettő. Kívánjuk és szenvedünk tőlük. Rend és apokalipszis. Megfoghatatlan. Mégis mindenkit ez érdekel. Férfiakat és nőket. És férfiakat. Minket. Előjátékkal vagy anélkül.”
Ezek a mondatok szerepelnek a Férfiak, nők és férfiak című vizsgaprodukció színlapján. Kedvcsinálónak azt hiszem, nem kívánhatnánk figyelemfelkeltőbbet és szerencsére maga az Ódry Színpad Padlásán látható előadás sem kelt csalódást. Igaz tényleg olyan, mint egy jó vizsga, nem teljesen kimunkált, kissé egyenetlen, de a hallgatók tehetségét mindenképp hivatott bizonyítani.
A produkciót a Színház és Filmművészeti Egyetem V. éves hallgatói, Máté Gábor és Dömötör András tanítványai jegyzik. A Keszég László által rendezett előadás jeleneteit az osztály egyik tagja, Olasz Renátó és alkotótársa a IV. éves filmdramaturg szakos Horváth János Antal írták a hallgatók számára. (Dramaturg: Enyedi Éva). A szöveg nagyon bátornak mondató, nevén nevez mindent, amit csak lehet, Nem köntörfalaz. Azt a nyelvet használja, amit a fiatalok a gimnazisták és az egyetemisták manapság a mindennapokban, különböző társalgásokban, az interneten. Tehát tulajdonképpen tükröt tart.
Ráadásul azt is megmutatja, hogy a nyelvi bátorság, kivagyiság, sokszor trágárság mögött mennyi bizonytalanság, félelem, identitáskeresés rejlik. Azért beszélnek a szereplők trágáran, azért káromkodnak, mert keresik önmagukat. Tabukat döntenek, ez életszakaszbeli sajátosság is. Provokálják egymást, ezzel magukat akarják elrejteni. Látszólag kitárulkoznak, de csak látszólag. Inkább lázadnak. A jelenetek mellett monológokat is kapunk. Minden szereplőnek van egy saját monológja. Ezek tényleg alanyi szövegek, a produkció legszervesebb és leginkább önazonos részei. Az egyik monológ például az illatról szól, arról, hogy férfi és nő között mennyire lényeges, hogy illatban is stimmeljenek, vagyis vonzzák, és ne taszítsák egymást. Mindez remek humorral, iróniával fűszerezte a szerző.
A szituációkat elindító ötletek általában szellemesek és telitalálat is van köztük, igaz többször esetlegesek. Az első jelenetben egy rendezőnek készülő srác és egy lány találkozik a büfében. A srác figuráját tudvalevőleg egy valóságos személy ihlette. Őt zseninek tartják, halmozza a sikereket, a díjakat, de kérdés mit kezd azzal az egyszerű szituációval, ha a sors elébe hoz egy lányt, aki persze mi más szeretne lenni, mint színésznő. Hogyan ismerkedik, egyáltalán képes-e rá, vagy már elszállt teljesen, netán a teher nyomja agyon? Külön tudja-e választani a magánéletet a színháztól, vagy kényszeresen összemos mindent és életben is rendez, kihasznál és manipulál. Egy narcisztikus öntelt művészjelöltből kijöhet-e még bármi emberi, vagy ez már korán és örökre elveszett. Izgalmas felvetés.
Nem különben izgalmas, hogy a színésznőnek készülő lány mit kezd ezzel a helyzettel, azzal a tanáccsal például, hogy, ha megismerkedik egy fiúval, ne adja ki magát, épp az ellenkezőjét mondja annak, amit érez. Ez a jelenet a hallgatók részéről felfogható egy vallomásnak, benne van szinte minden, amit a színházról és persze a férfi nő viszonyról gondolnak: a vágyaik, a kétségeik, a vonzalmuk és a csalódásaik. Nagyon érzékletes az alkoholista anya és a buliba induló fia párbeszéde is, vagy amelyben egy fiú társaság ugratja egymást és rendel egy pizzát, de az ételt mindegyikőjük meglepetésére egy lány hozza ki. Egy másik jelenetben egy apa inzultálja frusztráltságában a családját. Egyébként miközben a jelenetek többsége fanyar humorú, többször is megjelenik fájó mementóként a családon belüli erőszak.
A zárójelenetben a színésznőnek készülő Virág felszed két pasit, akik aztán mindenfélét tesznek vele, de végül a beteljesülés helyett elalszanak. Sajátos jövőkép, a filmszerű, utópisztikus felvillanás a boldog vég helyett inkább a férfi nő viszony zsákutcáját vizionálja. A szereplők: Bodoky Márk, Figeczky Bence, Gyöngyösi Zoltán, Olasz Renátó, Papp Endre és Waskovics Andrea valamennyien megmutatják rátermettségüket. Csak remélni lehet, hogy a pályájukon és a magánéletükben sem kell elszenvedniük azokat a megpróbáltatásokat, amelyeket most eljátszottak. Számunkra pedig az a tanulság, hogy érdemes minél több vizsgaelőadást megnézni az egyetem színpadain, a fiatalok lendülete és frissessége, szókimondása, ránk nem egészen fiatalokra is lehet inspiráló.
