Irigylésre méltó aranykor

A Műcsarnok 120 éves születésnapját ünneplő, Az első aranykor című nagyszabású tárlaton nagyon jó látni, hogy mennyire harmóniában, összefonódva fejlődött gazdaság, társadalom és kultúra a Monarchia és Magyarország virágzásának idején. A március 12-ig megtekinthető kiállításon a magyarok mellett osztrák, cseh, lengyel, román, horvát művészek alkotásait is láthatjuk.

Bámulom Az első aranykor című tárlaton a Műcsarnokban két kultúrával, közoktatással foglalkozó miniszter Trefort Ágoston és Eötvös József portréját. Lerí róluk a bölcsesség, a műveltség, a megfontoltság, szinte kézzel foghatóan látszik rajtuk, hogy most is nyugodtan rájuk bízhatnánk közös ügyeinket. Egy viszonylag boldog kor kiegyensúlyozott embereinek tűnnek, amikor a politikusok, a módosabb emberek kiemelten fontosnak tartották a kultúrát, és ezért bizony akár mélyen a zsebükbe is nyúltak. Nem kellett magyarázni nekik, hogy ez a nemzet felemelkedésének egyik fontos záloga, mert pontosan tudták.

A Sármány-Parsons Ilona tudományos kurátor elképzelései alapján felépülő tárlat gazdagon impozáns anyaga pontosan azt hivatott bemutatni, hogy kultúrpolitikusok és alkotók, kart karba öltve, hogyan igyekeztek felvirágoztatni a magyar képzőművészetet. Ferenc József maga is irigylésre méltóan értő, nagy mecénás volt. Különösen a festészet nyűgözte le. Tanulmányutat tett például Észak-Itáliában, megcsodálta Verona, Pádova, Velence nevezetességeit, és rajzolt is az úton. A színház mellett leginkább a festészet érdekelte.

Nyilván sok tekintetben az arisztokrácia számára is mintát adott a művészetek támogatására. Idősebb Andrássy Gyula jelentős művészetkedvelő, sőt műgyűjtő volt. Amikor a Magyar Képzőművészeti Társulat támogatásához, melynek elnöke is volt, meg kellett nyerni a főúri köröket, a felesége is segített bálokat, hajókirándulásokat szervezni, hogy kialakuljanak a mecénási kapcsolatok.

Jan Matejko Reytan, Lengyelország eleste című festménye

Nádler Róbert Országos kiállítás című festménye 1985-86-ból a sétálgató, nagy létszámú úri közönséggel, mutatja, hogy milyen komoly érdeklődést váltott ki egy-egy jelentős képzőművészeti esemény. Az első világhírűvé lett magyar festővé Munkácsy Mihály vált. Bizonyította, hogy nálunk alkotva is sikert lehet aratni, akár a képzőművészet akkori központjában, Párizsban is. Krisztus Pilátus előtt című emblematikussá vált jókora képét egy évig festette. Krisztus körül sok felajzott szereplővel, Jézus behatóan nézi Pilátust, aki mogorva arccal szinte rá se hederít, csaknem tapintani lehet a feszültséget.

Monumentális alkotás. Munkácsy egy másik munkája, a Virágok áldozata című előtt tán még hosszabb ideig állok. Zola regényének, a Mouret abbé vétkének hősnőjét örökítette meg, aki mérgező virágok illatától hal meg. Látjuk a félmeztelen, szép elalélt nőt az ezer színben virító virágok között, az arcán mintha elkeseredettség és boldogság egyaránt tükröződne. Idilli a környezet a mégiscsak rút halálhoz, ami óriási feszültséget ad a képnek. De például Ferenczy Károly Dombtetőn című munkája, melyben csak egy férfi látszik háttal, az üdítő, friss levegőjű természeten kívül, azt mutatja, milyen remek is fű, fa, kék ég társaságában tölteni az időt.

Az osztrákok nagy festőjének, Hans Makartnak Vadászat a Níluson című képe lenyűgöz. Agyonzsúfolt és mégis levegős. Dekoratív, ugyanakkor drámai. Domborodó izmok, gusztusos női testek, lelőtt madarak, a vízből éppen kiemelkedő, leszúrásra ítélt krokodil jelenítik meg az élet nyüzsgő, telivér gazdagságát.

A lengyelek festőfejedelme, Jan Matejko, Reytan, Lengyelország eleste című festménye felkavar. Az 1773-as országgyűlést ábrázolja, ami az ország széthullását eredményezte. A parlament lehetővé tette határozataival az ország három részre szakadását. Dermesztően zaklatott kép, feldúlt emberekkel, rémisztő, vagy éppen letaglózó a tekintetük, az előtérben felborított szék, jobb oldalt földön fekvő ember, aki széthúzva ingét, mellét kitárja. Borzadályos és mégis felemelő.

Frantisek Kupka: Hullám

A cseh Frantisek Kupka Hullám című képén is igencsak nagy tarajokat hány a tenger, de ott ül a parton egy ifjú hölgy és lenyűgözve bámulja a háborgó természetet. Békésen, nyugodtan, elmélázva nézi, mint aki meg van győződve róla, hogy neki nem lehet baja. Ő még az aranykorban, a békeidőben él. Amiben persze szintén voltak rémületes dolgok, de azért nosztalgikusan nézhetjük, hogy a boldog békeidőkben, milyen nagyszerű alkotások születtek, és, hogy az egyedi teljesítményeket hogyan igyekeztek pártolni, közösségi élménnyé tenni, a nemzet szolgálatába állítani.