Az üzletek polcait elözönlötték a 33-as fordulatszámú hanglemezek, majd alakultak a monumentális együttesek. Ami a Maestrót egészen közvetlenül érintette, a felejthetetlen Berlini Filharmónia, a különböző fesztiválok, majd az 1980-as esztendőktől kezdve a kompakt fölvételek áradata. Mondhatni ezek töltötték be Karajan egész életét, alkotói pályafutását, ezektől befolyásolva rohantak el fölötte az évtizedek.
Fort igyekezett szabadjára engedni a képzeletét, hangsúlyozza is, hogy nem mindig a szikár tényekhez ragaszkodott, bár a Le Monde recenziója megjegyezte, a historikus nem olyan egyéniség, akit teljesen hidegen hagynának a valóság fontos részletei, csak hallgat a lelkiismeretére. Ami mégis furcsa, hogy francia társaitól valamennyire eltérőn, Fort kicsit elnézőn kezeli Karajan kemény náci szimpátiáját.
A történész azt hiszi, (ha hiszi, csakugyan valójában is?), hogy a karmester igazi szenvedélye egész pályafutása alatt csakis a dirigálás volt. A kor germán megszállottsága csak annyiban érdekelte őt, amennyire az a karrierjéhez szükséges volt. Mindig arra vágyott, hogy a középpontban legyen, mindenki csak őt csodálja, (mellesleg jogosan), és maga az életrajz valójában követi Billy Wilder sikerfilmjét, a Sunset Boulevardot, az Alkony körútját, amely bizonyos mértékben csak hűséges maradt a sötét valósághoz.
Kétségtelenül tagadhatatlan, ha a demokratikus politika nem elnéző is a hitlerizmus embertelen eszméi iránt, Karajan múltjából, alkotásaiból elsősorban nem ezt az úgynevezett mellékszálat őrizte meg a zenetudomány, és mindenekelőtt Mozart, Beethoven, Wagner és társaik csodálói nem.
Szerencsére.