A parasztvakításnak vége kell, hogy legyen

A Centrál Színház Kisszínpadán holnap mutatja be a Gólem Színház Lionel Goldstein Halpern és Johnson című kétszereplős darabját. Az előadás egyik főszereplője Székhelyi József, aki nemrég ünnepelte 70. születésnapját. Azt mondja, nem foglalkoztatja az idő katasztrofálisan zakatoló múlása, miközben félti a gyerekeit, reszket a jelenükért és a jövőjükért.

- A Halpern és Johnson című darabban, melynek most lesz a premierje, két hetven körüli férfi beszélget, és éppen az ön figurája mondja: mi már nem kellünk senkinek. Ön is a napokban múlt hetven éves, de úgy látszik, hogy az ön esete nagyon is megcáfolja ezt a mondatot.

- Ezt a mostani lehetőséget én születésnapi ajándéknak tekintem, már csak azért is, mert egy káprázatosan megírt színdarabról van szó. Mind a két figura elképesztően plasztikus a színész számára és remélem hasonlóan érez majd a befogadó is.

- A történet szerint az egyikőjük feleségének a temetésén a sírnál találkozik össze a két főhős, akikről kiderül, hogy az elhunyt nő köti össze őket, miközben csak abban a pillanatban ismerkedtek meg.

- A darabban éppen az általam játszott férfi feleségét temetik, és valóban egyszer csak megjelenik egy másik úr, mint később kiderül az elhunyt egy korábbi szerelme egy csokor virággal, akivel egy kikényszerített beszélgetést kell folytatnom. A diskurzusból felsejlik mind a kettőjük származása, világképe, tulajdonképpen az egész élete.

- A partner Trokán Péter, akivel évek óta nem találkozott színpadon.

- Péterrel szakmai fiatalkori barátság köt össze. Még a pályakezdésünk idején találkoztunk először a Nemzeti Stúdióban. Később társulati kollégák lettünk Kecskeméten, ahol az általunk rajongva szeretett Ruszt József által rendezett Hamletben én játszottam Hamletet, ő pedig Horatiót. Ez egy szép közös szakmai emlék, másfelől mindmáig szoros, jó szakmai kapcsolatban vagyunk egymással. Az utóbbi években azonban színpadon valóban nem találkoztunk, „szét voltunk ültetve”.

- Visszatérve a születésnapjára, eljött a mérlegelés ideje?

- Veszélyesnek érzem, ha valaki riadt pánikban elkezd foglalkozni a „telekkönyvi adataival”. Egyrészt én nem érzem annak a súlyát, hogy hetven éves vagyok. Szerencsére fizikailag, szellemileg és érzelmileg is rendben lévőnek gondolom magam. Másrészt, van sok gyerekem és unokám, akikkel a folyamatos együttlét és szoros kapcsolattartás egyfajta életelixirt és fantasztikus motivációt jelent. Azt hiszem, hogy ez egy genetikai mázli, hogy nem foglalkoztat az idő katasztrofálisan zakatoló múlása. Én ugyanaz a Hunyadi téri, lipóciai srác maradtam, aki voltam. Ugyanazzal az életszemlélettel, szakmai elkötelezettséggel, mint amikor elkezdtem ezt a mesterséget, amit ötven éve folytatok.

- Azért nyilván önnek is voltak nehéz időszakok az életében, ezeket hogy viselte?

- Minden pályának vannak csúcspontjai és mélypontjai. Voltam nagyszínház kisszínésze, kisszínház nagyszínésze, nagyszínház fontos színésze, színházigazgató. Azt kell mondanom, hogy nekem mázlim volt és még remélem lesz is.

- Egy beszélgetésben nemrég ugyanakkor azt mondta, hogy a színészi szakma céh jellege, az összetartozás már alig felfedezhető.

- Sajnos ez valóban nagyon kopik. A mindenen felülemelkedni tudó szakmai kritériumrendszer rendkívül erodálódott. A társulati létet sem kezelik manapság a kellő helyén.

- Kik ezekért a folyamatokért a felelősek?

- Mi magunk is, vagyis a pálya gyakorlói és a megváltozott világ. Szerintem azért előbb-utóbb megjelennek majd újra társulatteremtő karizmájú direktorok, akik képesek megállítani ezt az eróziót, mint ahogy mutatkoznak már erre jelek.

- Közben nyilván az is előnyös lehet, ha különböző produkciókban olyanok játszhatnak együtt, akiknek egyébként nincs erre esélyük, itt van például az önök mostani példája Trokán Péterrel.

- Ez így van, de a Gólem Színház is törekszik egyfajta társulatépítésre, vagyis olyanokat próbál megszólítani, akik szívesen ülnek egy padban.

- A közélet mostanság mennyire foglalkoztatja?

-Természetesen foglalkoztat, de inkább magánemberi dohogás szintjén. Ez az út, amely ma jellemzi a politikát, járhatatlan, és ezen sürgősen változtatni kell, mert bajban lesz a haza, ha már most nincs nagyon nagy bajban.

- Ez a politikai hatalmat gyakorlók kritikáját jelenti?

- Is, és vonatkozik az egész politikai patthelyzetre. Ez a rengeteg lövészárok és a gyűlölettel átszőtt kampány és ellenkampány a polgárság politikai frigiditásához vezetett. Egyelőre még csendes apátiában vagyunk, ahelyett, hogy az asztalra csapnánk, és azt kiáltanánk, hogy most már elég volt.

- Ezt lehet, hogy sokan így érzik, de a hatalom folyamatoson tesz látszólagos gesztusokat, miközben valójában manipulálja az embereket, gondoljunk csak a mostani nyugdíjasoknak szánt karácsonyi ajándékutalványra.

- A parasztvakításnak egyszer vége kell, hogy legyen. Rettenetesen fájlalom, hogy azok az egykori elvbarátaim, akik ma az országot vezetik, ilyenfajta metamorfózison mentek át, mert szerintem ez abnormális folyamat. Amikor a rendszerváltás után közülük többel egy asztalnál ültem, még egészen mások voltak. Megkérdezhetném, hogy mi történt a miniszterelnök úrral, vagy Kövér Lacival, vagy Deutsch Tomival. Mi történt velünk, hogy ez bekövetkezhetett? Nekem ez mérhetetlen fájdalmat okoz.

- Korábban volt még valamiféle párbeszéd, ma már gondolom, nem tudná ezt személyesen megkérdezni az említettektől?

- Sajnos valóban nem teremtenek erre lehetőséget, pedig szívesen elmondanám nekik, gyerekek ez nem kóser. De nyilván nem nagyon kíváncsiak arra, hogy én mit gondolok. Amikben hittünk a rendszerváltáskor, azokban már alig hihetünk. Egy kicsit képzavaros metaforával: állunk a parton, és azt mondjuk srácok, elment ez a hajó. Erre megszólal egy nagyon bölcs barátunk, ez a kisebb baj. A nagyobb baj, hogy érzitek? Itt reng a föld. És én rettegek attól, hogy egyszer csak reccsen is.

- A gyerekeinek mit mond, például az egyetemista korúnak?

- Nem tudnám azt tanácsolni, hogy menjen külföldre. De féltem a gyerekeimet, reszketek a jövőjükért és jelenükért is. Családapaként az a szégyen ér, hogy tanácstalan vagyok. Amikor összejövünk, inkább elemzünk és ebben a diskurzusban kiéljük a saját kritikai elvárásainkat magunkkal szemben és nem igazán jutottunk még döntésre. Ahogy elnézem a hazámat, mégis csak dermesztő, hogy mennyien nincsenek itthon. És ez a szám növekedni látszik és valószínűleg növekedni is fog. Mindazonáltal kellemes ünnepeket és boldog új évet kívánok Magyarországnak!