Ma este tizenhatodszor Gramofon-díjkiosztó

Ma este hét órakor, a Duna Palotában – az esti ünnepi hangverseny előtt – jelentik be hivatalosan az idei Gramofon-díjasokat. Ezt a zenei szakmai elismerést a Gramofon – Klasszikus és Jazz című folyóirat szerkesztősége és kiadója alapította 2001-ben, így az idei már a tizenhatodik díjkiosztó. 

A koncerten egy kortárs magyar kompozíció (Kovács Zoltán: Adagietto) mellett Reinecke e-moll hárfaversenye (op. 182), valamint Schumann 3. (Rajnai) szimfóniája hangzik fel, Hámori Máté vezényletével. A versenymű szólistája Farkas Mira, a 2016. évi Fischer Annie ösztöndíj nyertese lesz. Az est házigazdája Zelinka Tamás.

A Gramofon szerkesztősége és kiadója a díjjal a klasszikus zene, a jazz és a népzene legkiválóbb hanglemez-produkcióit kívánja elismerni. Az alapítók szándéka szerint a döntésben kereskedelmi (lemezeladási) szempontok sohasem játszanak szerepet – kizárólag a művészi minőség és a felvételtechnikai megvalósítás színvonala dönt.

A díj hivatalos szakmai partnere, széleskörű nemzetközi kapcsolatainak segítője az International Classical Music Awards (ICMA). Az idei Gramofon-díjak öttagú nemzetközi zsűrijében Remy Franck, a luxemburgi Pizzicato magazin főszerkesztője; Michelle Debra, a belga Crescendo folyóirat igazgatója; Martin Hoffmeister, a német MDR Rádió zenei igazgatója, valamint a Gramofon főszerkesztő-helyettese (Bércesi Barbara) és főszerkesztője (Retkes Attila, lapunk állandó szerzője) kapott helyet.

Az év legjobb magyar klasszikus zenei hanglemeze díját megosztva nyerte Beethoven összes zongoraversenye Várjon Dénes előadásában, a Concerto Budapest közreműködésével, Keller András vezényletével (kiadó: Hungaroton); valamint Mozart összes hegedűversenye Baráti Kristóf és a Magyar Kamarazenekar tolmácsolásában (Brilliant Classics).

Az év legjobb külföldi klasszikus zenei hanglemeze kategóriában is két győztest hirdettek: Sosztakovics Csellóversenyeit (Gautier Capucon, Mariinszkij Zenekar, Valerij Gergiev, kiadó: Erato) és Grigorij Szokolov zongoraművész Schubert-Beethoven albumát (Deutsche Grammophon). Az év legjobb magyar jazzlemeze (megosztva): Borbély Mihály Gyere hozzám estére című albuma (BMC Records) és a Bágyi Balázs New Quartet Homage to Shakespeare című CD-je (Tom-Tom Records).

Az év legjobb külföldi jazzlemeze (ugyancsak megosztva): Charles Lloyd & The Marvels: I Long to See You (Blue Note), valamint Joshua Redman és Brad Mehldau Nearness című duólemeze (Nonesuch). Az év legjobb népzenei/világzenei lemeze az Oláh Gipsy Beats No. 1 című albuma (Fonó).

Az év legjobb DVD-produkciója Mascagni: Parasztbecsület és Leoncavallo: Bajazzók című operája, Jonas Kaufmann főszereplésével, a Staatskapelle Dresden közreműködésével, Christian Thielemann vezényletével (Sony Classical). Az év legjobb archív felvétele (újrakiadása) a Bartók, a zongorista című dupla CD lett (Hungaroton).

Szerző

A pokol legmélyebb bugyraiban

Publikálás dátuma
2016.12.16. 06:47
A gyötrődés és a fájdalom festője volt
Kínzóak, fájdalmasak, lidércesek, ugyanakkor gyönyörűek Ország Lili képei. A pokol legmélyebb bugyraiba szállnak le az alkotásai, megjelenítve a festőjük és a mi szorongásainkat, rémeinket, leggyötrőbb belső vívódásainkat. A Magyar Nemzeti Galériában Árny a kövön címmel mától látható életmű kiállítás Kolozsváry Marianna kurátor munkáját is dicséri. A KÉPRE KATTINTVA GALÉRIA NYÍLIK!

Sokkoló hatásúak már Ország Lili fiatalkori képei is. Rögtön a bejáratnál látható az Önarckép (Kislány fal előtt) című munkája, ami dermesztő. Egészen pöttömnyi fehér ruhás, rémült arcú kislány cövekel egy fölé magasodó, hatalmas, piros téglafal előtt. Szürke köveken áll, melyek a kép elejét uralják, rideg tégla és kő mindenütt, mintha ebből állna a világ. És ebben a hideg mesterkéltségben ott szorong ez a csöppség, itt kellene boldogulnia, magára hagyottan, ami nyilvánvaló lehetetlenség. Kiráz tőle a hideg, pedig fűtik a Magyar Nemzeti Galériát rendesen, de ezek a művek tényleg sokkolóak, megmutatják azt az eldurvult világot, amiben létezni kényszerülünk.

Tudható, hogy Ország Lilit családjával együtt gyerekkorában bevitték Ungváron a téglagyárba, amikor a zsidókat összegyűjtötték, és ott nyomorogtak, rettegtek étlen-szomjan. Aztán egy menlevél segítségével Kassánál sikerült leszállniuk a halálvonatról. Ekkor vált zsigeri élményévé Országnak a szorongás, ekkor égett bele a lelkébe a fal, mint börtön, ami útját állja, elzárja attól, amit akar, végletesen behatárolja a lehetőségeit, akár megtestesítőjévé válik a rémségeknek. A fal így fő vezérmotívummá lett, temérdek művön tér vissza. A kiállításon pedig felépítettek téglafalakat, és bizonyos alkotásokat ezeken helyeztek el.

Falak, falak és falak mindenütt, amit mi is számtalanszor érzünk. Behúzott nyakú férfi megy el csupasz téglafalú ház előtt magába gubózva, az Ember lámpafényben című festményen. Fátyolos nő áll láthatatlan arccal téglafal előtt, ugyanolyan szürke mozaikköveken, mint amelyeken a kislány állott. Ezek a szürke, undok kövek is többször visszatérnek, ilyeneken állnak a Cipők című festmény üres lábbelijei is, melyekről eszembe jutnak Pauer Gyula szobrász cipői, amiket a Dunába lőtt zsidók emlékére állított a parton. És hát a szorongás című kép fekete ruhás nő alakja is masszív téglafal előtt ül összeroskadva, és termetes, rút patkány szagolgatja a lábánál.

A gyötrődés és a fájdalom festője volt

A gyötrődés és a fájdalom festője volt

Lehetne még sorolni, hátborzongató, szürreális víziók, némiképp monomániásak, de egymás mellé helyezve őket éppen ettől sokszorozódik meg a hatásuk. Megyek egyiktől a másikig, és mind több szorítást érzek a gyomron tájékán, miközben azért azt is látom, hogy bármennyi borzadályos rútságot is ábrázolnak ezek a képek, mint műalkotások tulajdonképpen szépek, mert sűrűek, markánsak, izgalmas kompozíciójúak, és helyettünk mennek pokolra, segítenek valamelyest feldolgozni a feldolgozhatatlant.

Az ember azt hiszi, hogy esetleg már valamennyire hozzájuk edződik, már netán azt gondolom, hogy különösebb figyelem nélkül elsétálhatok valamelyik mellett, aztán hirtelen megint akad egy olyan, amelyik durr, behúz nekem egy képzeletbeli gyomrost. Lecövekelek az akasztott nő című kép előtt, ami 1956-ban készült. Sötét, de mégis csillagos éjszakában, lámpavasra húzott, gondosan vasalt, rózsaszín női ruha lengedez rajta, amibe oda lehet képzelni bárkit.

Korábbi kép a Kóró, ami csaknem olyan dacos magányossággal áll a tájban, mint Csontváry Magányos cédrusa. Csak az fenséges. Ez pedig összeaszottságában a pusztulás jelképe. Persze, hogy van temetőt ábrázoló kép is, meg olyan montázs, amelyen szanaszét hullva láthatók emberi testrészek. Lenyűgözőek a sajátos ikonok, melyek orosz és bulgáriai út ihletettségében is születtek, kapaszkodók igyekeznek lenni hithez, élethez, aranyló színük jóval biztatóbb az eddigieknél.

A legelképesztőbb most is a Labirintus című sorozat. Amikor krisztusi korban, 1980-ban először láttam, kijövet a kiállításról, egy ideig nem tudtam beszélni. Képzőművészeti alkotások ritkán váltanak ki ilyen elementáris hatást, tán leginkább a zene képes erre. De ez a labirintus sok képből álló sorozat, amihez még fel is építenek egy valóban labirintus jellegű, zegzugos teret, amiben félhomály van, csak az alkotásokra vetül fény. Ebben az ördögi labirintusban, mint valami veszélyes útvesztőben téblábol, kóvályog a látogató, és valahogy úgy érezheti magát, mint egy Kafka regény kiutat nem találó antihőse, aki végeérhetetlenül sivár hivatali folyosókon bolyongva nem leli önmagát. Ezek a szürkén kavargó, hömpölygő, örvényszerűen magukba vonzó képek, melyek így összegyűjtve egymás után, magunkkal szembesítenek bennünket, azzal, amit nem akarunk látni a tükörben, de mégiscsak ott van bennünk, és tudnunk kell róla, hogy némiképp kezelhessük.

Ország Lili megszenvedett helyettünk. Éppen hogy a tűrt kategóriába tartozott, élete zömét egy harminc négyzetméteres lakásban élve, ami műteremként is szolgált, hozott létre döbbenetes műveket. Olykor egyik depresszióból a másikba esett, de hát ezek is inspirációt jelentettek számára. Végre 1978-ban, már külföldi sikerek után is, Pozsgay Imre akkori kulturális miniszter segítségével, méltó, tágas, műteremlakást kap a Várban, az Úri utcában. Csak pár hónapig élvezheti. Évek óta elhanyagolt miómái bélelzáródást okoznak. Megműtik. Az operáció sikerül. Mégsem jön már ki a kórházból, mert tüdőgyulladást kap.

Nem az a típus volt, aki révbe ér. Ő a gyötrődés, a fájdalom festője volt. Bár ez a grandiózus tárlat, egyfajta révbe érés. Csak hát ő már nem láthatja, mert 52 évesen eltávozott közülünk.

Szerző

A győztes felelőssége

Publikálás dátuma
2016.12.16. 06:46
Peter Brook egyszerűen fogalmaz a színpadon FOTÓ: TÓTH GERGŐ
A világhírű rendező, Peter Brook újra Budapestre jött, az általa színre vitt Csatamező (Battlefield) című előadást kísérte el, amely a párizsi Theatre des Bouffes du Nord produkciója. A rendező az előadás után arról is beszélt, hogy szembe kell nézni azzal, milyen felelősség terheli azokat, akik elpusztítják Aleppót, és milyen felelősség terhel bennünket, akik ezt végig nézzük. A KÉPRE KATTINTVA GALÉRIA NYÍLIK!

Peter Brook ült a budapesti Trafó kávézójában és figyelte a bebocsátásra váró közönséget. Alkata törékenynek tűnt, mégis valami megmagyarázhatatlan erő sugárzott belőle. Nem lehetett nem észrevenni, miközben kék pulóverjében látszólag lazán szemlélődött. Aztán szinte utat tört magának, persze nem szó szerint, inkább csak újra a figyelmével, és helyet foglalt a nézőtéren.

A mester, a világhírű rendező 91 éves. Járt már Budapesten, mint ahogy előadásait is játszották már nálunk, mégis nagy esemény, hogy újra eljött Budapestre, elkísérte a Csatamező (Battlefield) című előadást, amely párizsi Theatre des Bouffes du Nord produkciójaként jött létre. A hazai rendezői elit is hírét vette a nem mindennapi eseménynek és el is jöttek közülük többen: Máté Gábor, Ascher Tamás, Gothár Péter, Székely Gábor és a többiek, valamennyien, aki csak ráért beült megnézni a Brook-opust.

A Csatamező visszanyúlik Brook egy korábbi, eredetileg kilenc órás előadására, a szanszkrit eposzra, a Mahábháratára, amelyet 1985-ben vitt színre Avignonban. Mégpedig napnyugtakor kezdték el játszani, és akkor fejezték be, amikor a napot már újra lehetett látni. Később hatórás film is készült belőle.

Ezúttal Brook a háború utáni pillanatot merevítette ki, az érdekelte, hogy mi történik a háború után. A mostani, mindössze hetven perces színpadi változatot Brook mellett Jean-Claude Carriere jegyzi. Négy színész és egy zenész játssza az előadást. A színészek több szerepben, hol embert, máskor egy állatot jelenítenek meg, ahogy a mese kívánja. Tanmeséket, adomákat, bölcsességeket kapunk, de mindezt Brookhoz illő filozófiai mélységben, miközben ezek a mesék nem nélkülözik a humort sem.

A színészek a rendezőhöz köthető üres térben csak a saját jelenlétükre, eszközeikre támaszkodhatnak. Csupán néhány tényleg különlegesnek tűnő kelmét, textíliát használnak. Az egyik főszereplő rögtön az elején az igazságot keresi. Ez a motívum aztán később is többször visszatér. Az előadás fő motívuma a szelídség és a megbocsátás. A végzetünk elfogadása. Több megrendítő, szép momentumból áll össze az egész produkció.

A színészek anyanyelvi szinten művelik a Brook által megkövetelt koncentrációt FORRÁS: TRAFÓ

A színészek anyanyelvi szinten művelik a Brook által megkövetelt koncentrációt FORRÁS: TRAFÓ

A szereplők: Carole Karemera, Jared Mcneill, Ery Nzaramba és Sean O’Callaghan anyanyelvi szinten művelik a Brook által megkövetelt koncentrációt. Pillanatok alatt át tudnak lényegülni a kívánt figurává. De ezt úgy teszik, hogy közben elképesztően képesek egymásra figyelni. Egy helyütt a nézőt is bevonják. Az előadás kerete a zenész Toshi Tsuchitori dobszólója. A zenész egyébként végig is kíséri élőben a játékot, és ezzel valójában játszótársi minőségben van jelen.

A darabban többször is beszélnek a halálról, az elmúlásról. Érezhető, hogy ez a téma kifejezetten foglalkoztatja a rendezőt. Ilyen szempontból akár búcsúelőadásnak is tekinthető. Persze, elnézve fizikai állapotát, szellemi frissességét és letisztultságát, még rendezhet további előadásokat is. Szerencsénkre.

Brooknak a halállal való viszonya is szabad. Elfogadás, elengedés jellemzi. Aláveti magát a sorsnak, a végzetnek. A halált az élet velejárójának egy abszolút elfogadásra méltó körülményként ábrázolja.

Az előadás egyik legszebb pillanata a zenész utolsó dobszólója, olyan, mintha egy egész életen vágtatnánk át. Tele van szenvedéllyel és erővel, hogy aztán a végére jöjjön a megnyugvás. És a hosszú, kitartott csend. Katartikus előadásvég.

És még nem volt vége. A produkciót közönségtalálkozó követte. A beszélgetést Upor László dramaturg, műfordító vezette. Upor korábban is társalgott a mesterrel, az interjú a szinhaz.net portálon jelent meg. Brook ebben a dialógusban többek közt ezt mondta: „Ha kapsz levegőt, akkor nem vagy pesszimista, mert játszol az élettel és az élet is veled.” A színház lényegéről pedig úgy vallott: „a színházban az életre kicsit közelebbről tudunk ránézni és reagálunk a valóságra”.

Több száz nézőt érdekeltek a Trafóban Brook gondolatai. A rendező ugyanolyan egyszerűen válaszolt a közönség kérdéseire, mint amilyen egyszerű és érthető eszközöket használt a színpadon. „A színház csak a jelenben létezhet”, mondta. Az előadásról pedig kifejtette, elsősorban arra volt kíváncsi, hogy miként kell élni, ha például az ember győz egy háborúban. A győztes felelősségét kutatta, beleértve a választás súlyát is. Szóba hozott egy aktuális példát is: „Szembe kell nézni azzal, hogy milyen felelősség terheli azokat, akik Aleppót elpusztítják, és milyen felelősség terhel bennünket, akik ezt végig nézzük.”

Brook a közönségtalálkozó alatt végig megőrizte a kíváncsiságát. Aztán elegánsan fejezte be. „Az nem jó, ha egy előadást elfed a szó, és ez érvényes az előadásra vonatkozó beszédre is”. Ezután jöhetett a közönség tapsa. Egy nagy rendezőnek mondtak köszönetet, aki szelíd mosollyal, elegánsan lépdelt a kulisszák mögé.

Szerző

Kapcsolódó

Peter Brook Budapesten