Szerep és személyesség

Ha arra a kérdésre szeretnénk válaszolni, miként vélekedett és hogyan viszonyult Márai Sándor az 1956-os magyar forradalomhoz, akkor előbb azt kellene tisztázni: milyen emigráns volt az író? A forradalomhoz való viszonyát ugyanis döntően ez alakította. Ha következetesen szeretnénk eljárni, akkor e két kérdést megelőzi még egy, amely kiindulópontja lehet az egész gondolatmenetnek: miért emigrált Márai Sándor?

„Isten malmai gyorsan őrölnek.” (Márai Sándor)

Sok mindennek kellett történnie, hogy feleségével és fogadott fiával 1948. augusztus 31-én, a Keleti Pályaudvaron felszálljon a Zürichbe tartó vonatra, hogy soha többé ne térjen haza. A fordulat évében már teljesen visszahúzódva élt. Utolsó hivatalos programja itthon az Akadémia közgyűlésén való részvétele volt ugyanez év nyarán. A hírlapi publikálás korábban eldugult lehetőségei 1945 májusától megnyíltak előtte, mégis, a korábban kedvelt újságba írás marginális tevékenység maradt számára. Négy év alatt húsz cikket sem írt.

Némaságot fogadott

Itthoni helyzetének drámai megváltozása 1943-ban kezdődött, amikor önként visszavonult újságírói munkájától, és ebben az esztendőben kezdett naplót írni, amelyet 1989-ben bekövetkezett haláláig vezetett. A nyolcvanéves Herczeg Ferenc állami megemlékezéssel járó születésnapja kapcsán jegyezte le naplójában: „Az író nem kompromisszum, az író mindig ellenállás.” A tisztelt, de nem különösebben nagyra tartott pályatárs kapcsán hiányérzetét fogalmazta meg, jelezve, hogy íróként Herczegnek „az Angyallal kellett volna verekednie”, de mert ezt elmulasztotta, alkotóként csupán „ízléses maradt”.

A bejegyzés figyelmet érdemlő, mert a naplóírás folyamatos lehetőséget teremtett számára a magával való szembenézésre, és mint ebben az esetben, egy kortárs életművének – mégoly sommás – értékelése saját alkotói alapállásának megszövegezésére is módot adott Márainak.

A második világháború ötödik évében döntő változás állt be a keleti hadszíntéren. Februárban a Vörös Hadsereg felmorzsolta a több hónapig tartó sztálingrádi csatában a Paulus tábornok vezette Wehrmachtot.

A németek végső győzelmi esélyei semmivé foszlottak. Mindennek következményei Budán, a Mikó utcában, Márai otthonában is éreztették hatásukat. A fokozódó, de még mindig nem esztelenül szigorú cenzurális viszonyokkal szembesülve a Pesti Hírlapnak dolgozó író úgy döntött, nem ad le több kéziratot. Elhatározása fundamentumát akkor kevesen láthatták át, ám a rákövetkező évek történései alátámasztották, helyes döntést hozott.

Fontos előrebocsátani, hogy alkotói magatartását folyamatosan befolyásolták a világ történései, írói stratégiáját a külső események hatására többször újra kellett alkotnia. Az újságírással való szakítás ebben a sorban az első komoly döntés volt. A világgal folytatott személyes játszmája fordulóponthoz ért. A nyilvánosság kizárásával „belső emigrációba” vonult. „Teljesen befelé fordulni, munkám felé. Kivándorolni a munkámba” – írta le a naplóban. Szakítása korábbi közéleti szerepfelfogásával, egyértelműbb nem is lehetett.

A kommunista irodalomkritikusok 1945-től dühödten támadták Márait. Lukács György az író egész életművét „kártékonynak” nevezte a Szabad Nép című napilapban megjelent cikkében, és ez a tény arra figyelmeztet, hogy valós szakmai értékelés helyett agitációs célokat szolgált a minősítés. A Moszkvából hazaérkezett filozófus nem a finom méricskélés stúdiumait gyakorolta sem Máraival, sem a polgári, vagy az annak nevezett irodalom más képviselőivel szemben sem. A szellemi tereptisztítás közben a más világnézeti és esztétikai alaphoz kötődő életművek közül egyik sem kaphatott irgalmat. Márai nem az egyetlen, de az első számú célpontok egyike volt.

Ilyen előzmények után utazott el 1946-ban egy svájci írókongresszusra, mások mellett Illyés Gyula és Cs. Szabó László társaságában, és ennek a többhetes külföldi tartózkodásnak az élményanyagából – ideje döntő részét az irodalmi találkozó után egyedül töltötte Párizsban – született meg az Európa elrablása című útirajza. Kint tartózkodása legfontosabb eldöntendő kérdése a hazai, mind képtelenebbé váló helyzetével függött össze. Hazajöjjön-e? Artisztikus választ adott. Magyarországon sem szerep, sem hivatás nem vár rá, de valami mindennél fontosabb igen: a magyar nyelv. A döntés meghozatalának körülményeire az 1972-ben kiadott Föld, föld…! című kötetben emlékezett vissza. Nehezen eldönthető, hogy az emigránslétről vallott illúziótlan tisztánlátással már 1946-ban rendelkezett, vagy ez a szemléletmód csak később kristályosodott ki nála, akár több évtizedes távlatban.

Ahol nincs szabadság

A helyzetet bonyolítja, hogy önéletrajzi könyve legkevesebb felét 1948-1949-ben vetette papírra a Nápoly melletti Posillipón. Folyamatosan íródó naplóbejegyzései alapján a „menni vagy maradni” dilemmájára adott közbenső, majd végső válasz stiláris letisztultsága vélhetően sokat köszönhet a múló éveknek. Az alkalmazott érvek azonban nem voltak mások 1946-ban, mint 1972-ben.

Budapesten, a koalíciós időszak paravánja mögött, az addig lappangó diktatúra a teljes hatalomátvétel érdekében magasabb sebességi fokozatba kapcsolt. A külső körülményeknek ez a változása ismét keresztülhúzta Márai elgondolásait. A kényszerű visszahúzódás, a stratégia újrafogalmazásának dokumentuma a Föld, föld…! A megmaradt lehetőségek számba vétele itt szűkszavú és lényegre szorítkozó. „Hazaérkeztem Nyugatról, mert szabadon akartam magyarul írni. Hamarosan megtudtam, hogy erre nincs mód. Elhatároztam, hogy hallgatok.” Márai szerepvesztése innentől letagadhatatlan, aki úgy hitte, kényszerű némasága csupán átmeneti jellegű. Egyfelől, mert ez egy művésznek nem lehet tartós állapot. Másfelől abban bízott, hogy csak ki kell várnia az orosz csapatok közeli évekre eső kivonulását, és az élet újra normális kerékvágásba kerül. Történelmi naivitásával később mentegetőzés nélkül nézett szembe. Ez a fajta önkritikus alapállás a személyesség mással aligha pótolható hitelét adja visszaemlékezésének.

„Minden nagy elválásban van egy szemernyi téboly” – idézte, ahogy ő fogalmazott – ’a kritikus percekben’ Goethét. A fordulat éve tele volt ilyen percekkel, és ezek egyikében megszületett a végső elhatározás az emigrálásról. A döntő lökést ehhez annak felismerése adta meg, hogy országában az író számára a hallgatás is tilos. Az erre adott válasza megfellebbezhetetlen: „a fertőzött területet el kell hagyni.” Döntését nagy láttató erejű életképpel illusztrálta. Egy fővárosi sétáját írta le. Bármerre mehetett volna – Oktogon, Duna-part, Buda –, ebben nem akadályozta semmi. „Csak éppen nem volt értelme, hiszen minden útirány ugyanoda vezetett: egy térfogatba, ahol nincs szabadság.”

Állandó pénzgondok közepette, irodalmi kilátások nélkül, alkotói értelemben reménytelen helyzetben teltek olaszországi évei, miközben távozásáról hozott döntésének helyességében egy pillanatig sem kételkedett. Szellemi és morális megsemmisülés várt volna rá hazájában, írta le naplójában, amihez hozzátehetjük, hogy ennél megsemmisítőbb véleményt aligha fogalmazhatott volna a magyarországi állapotokról. Mindezzel szemben az ént, a személyiséget kizárólag a külföldre távozással lehetett megmenteni. A távozás volt az egyetlen lehetséges erkölcsi válasz a hazájában testet öltött diktatúrára. Emigrációjának első éveit türelemjátéknak nevezte, és úgy vélte, a szívósság a tehetség egyik megnyilvánulása. Kérlelhetetlen ellenfele maradt az otthoni kommunista kurzusnak. Nem meglepő, hogy 1951-től (indulásától fogva) munkatársa volt a Szabad Európa Rádiónak (SZER). Naplóbejegyzéseinél sokkal közéletibb hangot ütött meg itt. Személyes fenyegetettségéről sokat elárul: 1952-ben azért választotta új lakhelyéül az Egyesült Államokat, mert attól félt, hogy a Nyugat-Európát lerohanó oroszok foglya lehet. Nem volt ez alaptalan félelem. Az Egyesült Államokban érte a magyar forradalom kitörésének híre. Feltűnő, hogy a forradalom napjai alatt csak egyetlen bejegyzést tett naplójában, október 31-én. Igaz, ez mindennél beszédesebb: „Isten malmai gyorsan őrölnek.”

Nyilván nem azonnal született meg az elhatározás, hogy tudósítói minőségében hazautazzon. Nem tudjuk, ki kezdeményezte az utazást, a SZER vezetősége vagy maga Márai, ám mire minden akadály elhárult az út elől, beköszöntött a november 4-e. Az író New Yorkban értesült arról, hogy a szovjet páncélosok elözönlötték Magyarországot. Merényletről és árulásról beszélt aznapi rádiós jegyzetében, valamint arról: „Egy nemzetet akar gyilkolni az idegen hatalom.” A forradalom végkimenetelét eldöntő hírek ellenére helyi ismerősével, Thassy Jenővel november 6-án szállt fel a New York-München járatra. Nem zárhatjuk ki, hogy a jegyfoglalás körüli nehézségek is hátráltatták az utazást. A bajor fővárosban az eltiport magyar forradalom emlékére már mindenütt félárbocra eresztették a lobogókat. Márai tisztában volt vele, hogy elkésett. Az eredeti tervek szerint Németországból Budapestre ment volna, hogy onnan küldje tudósításait. Munkáját kényszerűen Münchenből kellett megkezdenie. November 8-a és 20-a között napi rendszerességgel jelentkezett beszámolóival.

Márai aránytévesztése

A nemzeti tragédiát követő napok sajátos fénytörésben láttatták az íróval a történteket. Emberileg érthető módon morális alapra helyezkedett, és úgy vélekedett, hogy az igazságos forradalomnak győznie kellett volna. Reálpolitikai alapvetésekkel nem számolt. Nem vette figyelembe, hogy a birodalmi logikából következve egyetlen csatlós államot sem enged ki a vazallusi körből Moszkva, mert ez a példa ragadós lehet. (Varsó napokkal Budapest előtt lázongott, ez a lehetőség valóságos volt.) Attól sem tekinthetünk el – erre Rainer M. János figyelmeztet –, hogy Sztálin fizikai és politikai halála nem esett egybe. Hiába a desztalinizációt meghirdető XX. kongresszus (1956 februárjában), az SZKP legfelső vezetése némi hezitálás után a legdurvább erőszakot alkalmazva fojtotta vérbe a forradalmat. A pontos helyzetelemzés és az elfogultság regiszterei keverednek Márai rádiós beszámolóiban. Tényszerűen cáfolta, hogy a nyugati hatalmak szerepet játszottak volna a forradalom kirobbanásában. Az sem igaz, hogy reakciósok és fasiszták szervezték volna a felkelést a népi demokrácia ellen. Másutt egyértelmű Márai aránytévesztése. Olyan világpolitikai jelentőséget tulajdonított az elbukott magyar forradalomnak, amilyennel az soha nem rendelkezett. A diktatúra ellen fellázadt kis nép – értékelésében – 1956-ban világtörténelmi szerephez jutott. Késve és felemásan látta be, hogy a Magyarország iránt megnyilvánuló általános rokonszenv a nagypolitikában szinte semmit nem számított. Látszólag igaza volt, amikor úgy látta, a magyar forradalommal véget ért a hidegháború korszaka. Valójában folytatódott. Washingtoni és moszkvai nézőpontból a levert forradalom nem volt több múló epizódnál, a világhatalmi szembenállást nem befolyásolta. Az elmaradt nyugati beavatkozás az oroszok számára az 1945-ös status quo érvényességét jelentette. Vagyis korábbi hódításaik garantálását.

Milovan Gyilasz előtt fogalmazta meg Márai– ebben utóbb mindkettőjüknek igaza lett –, hogy a magyar forradalom soha nem gyógyuló sebet ütött a kommunizmus testén. A nyílt katonai agresszió a Szovjetunió ellen fordította Nyugat-Európa baloldali politikai közösségét, Kelet-Közép-Európában pedig minden eszmei vonzerejét elvesztette a marxizmus-leninizmus. Márai gondolatmenetéből szorosan következik, hogy meggyőződés nélkül még kommunistának sem lehet lenni. Csupán elvtelen karrieristákkal nem lehet egy birodalmat fenntartani. A bomlás kezdete így pontosan datálható: 1956. november 4-e. Márai már a müncheni rádiós jegyzeteiben úgy látta: nem a sztálini, hanem a kommunista hatalomgyakorlás bukott meg 1956-ban, mert az erőszak és terror nélkül nem képes uralkodni. Kevesen osztották ezt a nézetet. Pedig…

Az esztendő legvégén ezt írta naplójában: „Ez az év elhozta a Meglepetést: olyan fájdalmat és csodálkozást, amilyenről eddig nem tudtam, hogy lehetséges.” Annak az embernek a mondatai ezek, aki korábban elvesztette szülővárosát, kisfiát, hazáját, otthonát, szerepét, hivatását és azt az ént, amelyet nagy tudatossággal épített fel sok évtized alatt.