Szerep és személyesség

Publikálás dátuma
2016.12.17. 08:40
FOTÓ: FORTEPAN/HOFBAUER RÓBERT
Ha arra a kérdésre szeretnénk válaszolni, miként vélekedett és hogyan viszonyult Márai Sándor az 1956-os magyar forradalomhoz, akkor előbb azt kellene tisztázni: milyen emigráns volt az író? A forradalomhoz való viszonyát ugyanis döntően ez alakította. Ha következetesen szeretnénk eljárni, akkor e két kérdést megelőzi még egy, amely kiindulópontja lehet az egész gondolatmenetnek: miért emigrált Márai Sándor?

„Isten malmai gyorsan őrölnek.” (Márai Sándor)

Sok mindennek kellett történnie, hogy feleségével és fogadott fiával 1948. augusztus 31-én, a Keleti Pályaudvaron felszálljon a Zürichbe tartó vonatra, hogy soha többé ne térjen haza. A fordulat évében már teljesen visszahúzódva élt. Utolsó hivatalos programja itthon az Akadémia közgyűlésén való részvétele volt ugyanez év nyarán. A hírlapi publikálás korábban eldugult lehetőségei 1945 májusától megnyíltak előtte, mégis, a korábban kedvelt újságba írás marginális tevékenység maradt számára. Négy év alatt húsz cikket sem írt.

Némaságot fogadott

Itthoni helyzetének drámai megváltozása 1943-ban kezdődött, amikor önként visszavonult újságírói munkájától, és ebben az esztendőben kezdett naplót írni, amelyet 1989-ben bekövetkezett haláláig vezetett. A nyolcvanéves Herczeg Ferenc állami megemlékezéssel járó születésnapja kapcsán jegyezte le naplójában: „Az író nem kompromisszum, az író mindig ellenállás.” A tisztelt, de nem különösebben nagyra tartott pályatárs kapcsán hiányérzetét fogalmazta meg, jelezve, hogy íróként Herczegnek „az Angyallal kellett volna verekednie”, de mert ezt elmulasztotta, alkotóként csupán „ízléses maradt”.

A bejegyzés figyelmet érdemlő, mert a naplóírás folyamatos lehetőséget teremtett számára a magával való szembenézésre, és mint ebben az esetben, egy kortárs életművének – mégoly sommás – értékelése saját alkotói alapállásának megszövegezésére is módot adott Márainak.

A második világháború ötödik évében döntő változás állt be a keleti hadszíntéren. Februárban a Vörös Hadsereg felmorzsolta a több hónapig tartó sztálingrádi csatában a Paulus tábornok vezette Wehrmachtot.

A németek végső győzelmi esélyei semmivé foszlottak. Mindennek következményei Budán, a Mikó utcában, Márai otthonában is éreztették hatásukat. A fokozódó, de még mindig nem esztelenül szigorú cenzurális viszonyokkal szembesülve a Pesti Hírlapnak dolgozó író úgy döntött, nem ad le több kéziratot. Elhatározása fundamentumát akkor kevesen láthatták át, ám a rákövetkező évek történései alátámasztották, helyes döntést hozott.

Fontos előrebocsátani, hogy alkotói magatartását folyamatosan befolyásolták a világ történései, írói stratégiáját a külső események hatására többször újra kellett alkotnia. Az újságírással való szakítás ebben a sorban az első komoly döntés volt. A világgal folytatott személyes játszmája fordulóponthoz ért. A nyilvánosság kizárásával „belső emigrációba” vonult. „Teljesen befelé fordulni, munkám felé. Kivándorolni a munkámba” – írta le a naplóban. Szakítása korábbi közéleti szerepfelfogásával, egyértelműbb nem is lehetett.

A kommunista irodalomkritikusok 1945-től dühödten támadták Márait. Lukács György az író egész életművét „kártékonynak” nevezte a Szabad Nép című napilapban megjelent cikkében, és ez a tény arra figyelmeztet, hogy valós szakmai értékelés helyett agitációs célokat szolgált a minősítés. A Moszkvából hazaérkezett filozófus nem a finom méricskélés stúdiumait gyakorolta sem Máraival, sem a polgári, vagy az annak nevezett irodalom más képviselőivel szemben sem. A szellemi tereptisztítás közben a más világnézeti és esztétikai alaphoz kötődő életművek közül egyik sem kaphatott irgalmat. Márai nem az egyetlen, de az első számú célpontok egyike volt.

Ilyen előzmények után utazott el 1946-ban egy svájci írókongresszusra, mások mellett Illyés Gyula és Cs. Szabó László társaságában, és ennek a többhetes külföldi tartózkodásnak az élményanyagából – ideje döntő részét az irodalmi találkozó után egyedül töltötte Párizsban – született meg az Európa elrablása című útirajza. Kint tartózkodása legfontosabb eldöntendő kérdése a hazai, mind képtelenebbé váló helyzetével függött össze. Hazajöjjön-e? Artisztikus választ adott. Magyarországon sem szerep, sem hivatás nem vár rá, de valami mindennél fontosabb igen: a magyar nyelv. A döntés meghozatalának körülményeire az 1972-ben kiadott Föld, föld…! című kötetben emlékezett vissza. Nehezen eldönthető, hogy az emigránslétről vallott illúziótlan tisztánlátással már 1946-ban rendelkezett, vagy ez a szemléletmód csak később kristályosodott ki nála, akár több évtizedes távlatban.

Ahol nincs szabadság

A helyzetet bonyolítja, hogy önéletrajzi könyve legkevesebb felét 1948-1949-ben vetette papírra a Nápoly melletti Posillipón. Folyamatosan íródó naplóbejegyzései alapján a „menni vagy maradni” dilemmájára adott közbenső, majd végső válasz stiláris letisztultsága vélhetően sokat köszönhet a múló éveknek. Az alkalmazott érvek azonban nem voltak mások 1946-ban, mint 1972-ben.

Budapesten, a koalíciós időszak paravánja mögött, az addig lappangó diktatúra a teljes hatalomátvétel érdekében magasabb sebességi fokozatba kapcsolt. A külső körülményeknek ez a változása ismét keresztülhúzta Márai elgondolásait. A kényszerű visszahúzódás, a stratégia újrafogalmazásának dokumentuma a Föld, föld…! A megmaradt lehetőségek számba vétele itt szűkszavú és lényegre szorítkozó. „Hazaérkeztem Nyugatról, mert szabadon akartam magyarul írni. Hamarosan megtudtam, hogy erre nincs mód. Elhatároztam, hogy hallgatok.” Márai szerepvesztése innentől letagadhatatlan, aki úgy hitte, kényszerű némasága csupán átmeneti jellegű. Egyfelől, mert ez egy művésznek nem lehet tartós állapot. Másfelől abban bízott, hogy csak ki kell várnia az orosz csapatok közeli évekre eső kivonulását, és az élet újra normális kerékvágásba kerül. Történelmi naivitásával később mentegetőzés nélkül nézett szembe. Ez a fajta önkritikus alapállás a személyesség mással aligha pótolható hitelét adja visszaemlékezésének.

„Minden nagy elválásban van egy szemernyi téboly” – idézte, ahogy ő fogalmazott – ’a kritikus percekben’ Goethét. A fordulat éve tele volt ilyen percekkel, és ezek egyikében megszületett a végső elhatározás az emigrálásról. A döntő lökést ehhez annak felismerése adta meg, hogy országában az író számára a hallgatás is tilos. Az erre adott válasza megfellebbezhetetlen: „a fertőzött területet el kell hagyni.” Döntését nagy láttató erejű életképpel illusztrálta. Egy fővárosi sétáját írta le. Bármerre mehetett volna – Oktogon, Duna-part, Buda –, ebben nem akadályozta semmi. „Csak éppen nem volt értelme, hiszen minden útirány ugyanoda vezetett: egy térfogatba, ahol nincs szabadság.”

Állandó pénzgondok közepette, irodalmi kilátások nélkül, alkotói értelemben reménytelen helyzetben teltek olaszországi évei, miközben távozásáról hozott döntésének helyességében egy pillanatig sem kételkedett. Szellemi és morális megsemmisülés várt volna rá hazájában, írta le naplójában, amihez hozzátehetjük, hogy ennél megsemmisítőbb véleményt aligha fogalmazhatott volna a magyarországi állapotokról. Mindezzel szemben az ént, a személyiséget kizárólag a külföldre távozással lehetett megmenteni. A távozás volt az egyetlen lehetséges erkölcsi válasz a hazájában testet öltött diktatúrára. Emigrációjának első éveit türelemjátéknak nevezte, és úgy vélte, a szívósság a tehetség egyik megnyilvánulása. Kérlelhetetlen ellenfele maradt az otthoni kommunista kurzusnak. Nem meglepő, hogy 1951-től (indulásától fogva) munkatársa volt a Szabad Európa Rádiónak (SZER). Naplóbejegyzéseinél sokkal közéletibb hangot ütött meg itt. Személyes fenyegetettségéről sokat elárul: 1952-ben azért választotta új lakhelyéül az Egyesült Államokat, mert attól félt, hogy a Nyugat-Európát lerohanó oroszok foglya lehet. Nem volt ez alaptalan félelem. Az Egyesült Államokban érte a magyar forradalom kitörésének híre. Feltűnő, hogy a forradalom napjai alatt csak egyetlen bejegyzést tett naplójában, október 31-én. Igaz, ez mindennél beszédesebb: „Isten malmai gyorsan őrölnek.”

Nyilván nem azonnal született meg az elhatározás, hogy tudósítói minőségében hazautazzon. Nem tudjuk, ki kezdeményezte az utazást, a SZER vezetősége vagy maga Márai, ám mire minden akadály elhárult az út elől, beköszöntött a november 4-e. Az író New Yorkban értesült arról, hogy a szovjet páncélosok elözönlötték Magyarországot. Merényletről és árulásról beszélt aznapi rádiós jegyzetében, valamint arról: „Egy nemzetet akar gyilkolni az idegen hatalom.” A forradalom végkimenetelét eldöntő hírek ellenére helyi ismerősével, Thassy Jenővel november 6-án szállt fel a New York-München járatra. Nem zárhatjuk ki, hogy a jegyfoglalás körüli nehézségek is hátráltatták az utazást. A bajor fővárosban az eltiport magyar forradalom emlékére már mindenütt félárbocra eresztették a lobogókat. Márai tisztában volt vele, hogy elkésett. Az eredeti tervek szerint Németországból Budapestre ment volna, hogy onnan küldje tudósításait. Munkáját kényszerűen Münchenből kellett megkezdenie. November 8-a és 20-a között napi rendszerességgel jelentkezett beszámolóival.

Márai aránytévesztése

A nemzeti tragédiát követő napok sajátos fénytörésben láttatták az íróval a történteket. Emberileg érthető módon morális alapra helyezkedett, és úgy vélekedett, hogy az igazságos forradalomnak győznie kellett volna. Reálpolitikai alapvetésekkel nem számolt. Nem vette figyelembe, hogy a birodalmi logikából következve egyetlen csatlós államot sem enged ki a vazallusi körből Moszkva, mert ez a példa ragadós lehet. (Varsó napokkal Budapest előtt lázongott, ez a lehetőség valóságos volt.) Attól sem tekinthetünk el – erre Rainer M. János figyelmeztet –, hogy Sztálin fizikai és politikai halála nem esett egybe. Hiába a desztalinizációt meghirdető XX. kongresszus (1956 februárjában), az SZKP legfelső vezetése némi hezitálás után a legdurvább erőszakot alkalmazva fojtotta vérbe a forradalmat. A pontos helyzetelemzés és az elfogultság regiszterei keverednek Márai rádiós beszámolóiban. Tényszerűen cáfolta, hogy a nyugati hatalmak szerepet játszottak volna a forradalom kirobbanásában. Az sem igaz, hogy reakciósok és fasiszták szervezték volna a felkelést a népi demokrácia ellen. Másutt egyértelmű Márai aránytévesztése. Olyan világpolitikai jelentőséget tulajdonított az elbukott magyar forradalomnak, amilyennel az soha nem rendelkezett. A diktatúra ellen fellázadt kis nép – értékelésében – 1956-ban világtörténelmi szerephez jutott. Késve és felemásan látta be, hogy a Magyarország iránt megnyilvánuló általános rokonszenv a nagypolitikában szinte semmit nem számított. Látszólag igaza volt, amikor úgy látta, a magyar forradalommal véget ért a hidegháború korszaka. Valójában folytatódott. Washingtoni és moszkvai nézőpontból a levert forradalom nem volt több múló epizódnál, a világhatalmi szembenállást nem befolyásolta. Az elmaradt nyugati beavatkozás az oroszok számára az 1945-ös status quo érvényességét jelentette. Vagyis korábbi hódításaik garantálását.

Milovan Gyilasz előtt fogalmazta meg Márai– ebben utóbb mindkettőjüknek igaza lett –, hogy a magyar forradalom soha nem gyógyuló sebet ütött a kommunizmus testén. A nyílt katonai agresszió a Szovjetunió ellen fordította Nyugat-Európa baloldali politikai közösségét, Kelet-Közép-Európában pedig minden eszmei vonzerejét elvesztette a marxizmus-leninizmus. Márai gondolatmenetéből szorosan következik, hogy meggyőződés nélkül még kommunistának sem lehet lenni. Csupán elvtelen karrieristákkal nem lehet egy birodalmat fenntartani. A bomlás kezdete így pontosan datálható: 1956. november 4-e. Márai már a müncheni rádiós jegyzeteiben úgy látta: nem a sztálini, hanem a kommunista hatalomgyakorlás bukott meg 1956-ban, mert az erőszak és terror nélkül nem képes uralkodni. Kevesen osztották ezt a nézetet. Pedig…

Az esztendő legvégén ezt írta naplójában: „Ez az év elhozta a Meglepetést: olyan fájdalmat és csodálkozást, amilyenről eddig nem tudtam, hogy lehetséges.” Annak az embernek a mondatai ezek, aki korábban elvesztette szülővárosát, kisfiát, hazáját, otthonát, szerepét, hivatását és azt az ént, amelyet nagy tudatossággal épített fel sok évtized alatt.

Szerző
Témák
Márai Sándor

Halálugrás az alsógatyába

Publikálás dátuma
2016.12.17. 08:35
A két bohóc állandóan froclizza egymást FORRÁS: MÜPA
A tíz éve Okidok néven a világot járó két bohóc, Xavier Bouvier és Benoit Devos a Művészetek Palotájának a sátrában léptek fel Kifordított alsónadrág című produkciójukkal. Egyikük kicsi, zömök, a másik szikár, szemüveges, ellentétes karakterek, mint Stan és Pan, a némafilmek legendás kettőse, akik nyugodtan nevezhetők bohócoknak, ahogy a zseniális Chaplin szintén. Az unokája járt is nálunk a Trafóban, kimondottan bohócként lépett fel, és sokat örökölt hírneves nagyapja elementáris humorából.

A két belga kis jeleneteket ad elő, ezek hol jók, hol nem, azt játsszák, hogy szinte egyfolytában borsot törnek a másik orra alá. Miközben, hogy ezt csinálhassák, nagyon is együtt kell működniük, hiszen bőven akadnak akrobatikus elemek a műsorukban, amiben leginkább alsónadrágban lépnek fel. Ez a ruhadarab nemcsak öltözék, hanem akár kellék, használják több mindenre. Amúgy fura látványt nyújtanak fehér gatyában, ami még ki is van tömve, mintha be lennének pelenkázva, egészen olyan hatást keltenek, mint az óriáscsecsemők. És némiképp azt is játsszák, hogy azok, akik roppant kíváncsisággal fel akarják fedezni maguk körül a világot, sete-sután csetlenek-botlanak, kúsznak-másznak, ügyetlenkednek, és közben azért megtalálják a módját, hogy élvezettel kitoljanak a másikkal. Különös, de az októberben ugyancsak a Müpában vendégeskedő szenzációs német színház, a Famillie Flöz előadásában is láthattunk akrobatikus képességekkel rendelkező, felnőttek által alakított óriáscsecsemőket. Az a produkció költőibb volt, érzékenyen poétikus, ez a mostani vásáribb, olykor egyenesen drabális.

Az egyik legjobb jelenet, amikor a zömök figura vállára áll a szikár, a lent lévő pedig tekintélyes méretű alsógatyát feszít ki a két kezével, és megtartja ilyen állapotban. A föntinek remeg a lába, majd az egész teste, annyira majrézik, hogy le kell ugrania. Az alsó pedig áll blazírt ábrázattal, mint akit nem érdekel az egész, mint aki fütyül a vállára nehezedő súlyra is, ő csakúgy lébecol könnyedén. A másik viszont már szinte becsinál, teljesen odavan a félelemtől, majd egy hirtelen nekirugaszkodással, mint aki iszonyú mélyre veti magát életét kockáztatva, halált megvető bátorsággal, leugrik a társa válláról. De ezt úgy teszi, hogy éppen belehuppan a kifeszített gatyába, ettől az rögvest a fenekére kerül, mintha csak rutinos mozdulattal felhúzta volna. Ekkor persze igencsak szélesre húzza a száját nagy mosolyában, hogy milyen elképesztően ügyes is ő, és naná hogy mindketten nagy elánnal hajlonganak, buzgón bezsebelve a tapsokat.

Ez a jelenet nem csak üres, sokszor értelmetlen, a nevető izmokra már-már erőszakosan hatni akaró marháskodás, mint jó néhány, hanem benne van a félelem legyőzése, a veszély túlspilázása, benne, hogy felülkerekedhetünk önmagunkon is, és végrehajthatunk olyasmit, amitől addig igencsak tartottunk. A bohóc gyakran néhány perces jelenlétbe hatalmas élettapasztalatot, akár bölcsességet képes belesűríteni. Ancsel Éva filozófus professzor mondta mindig élvezetes órái egyikén, a bohóc olyan sokat tud a világról, hogy attól fehéredik el az arca. Gondoljunk csak a mi egykori nagy zenebohócunkra, a világot járt Eötvös Gáborra, akinek szállóigévé vált az a mondása, amit egészen valószínűtlenül sipító hangon, elképesztő örömmel tudott rikkantani, hogy „no látod, van másííííííííík!” Elnyújtotta a szó végét, miközben egészen mámoros állapotba került amiatt, hogy újabb és újabb dugi hangszert tudott előhúzni a ruhájából, a tőle mogorván elvett helyett. A kisembert formázta, akit nem hagynak élni, beleavatkoznak abba, amit csinál, de ő talpra áll, újra és újra nekirugaszkodik, összegyűjti az erejét, és kibabrál azokkal, akik őt nem hagyják békén, ráadásul még fityiszt is mutat nekik. Megszámlálhatatlan, hogy a világban vendégszereplésekor hányféle nyelven hangzott el ez a „no látod, van másííííííík”, és tán nem véletlen, hogy még Chaplin is gratulált Eötvösnek, amikor Svájcban lépett fel. Xavier Bouvier és Benoit Devos közel sem ennyire markánsan erőteljesek. Sok az értelmetlen teszetoszázás a porondon, amikor különösebb jelentés nélkül hülyéskednek, és erre gyakran még a nevetés se jön be. Időnként pedig jön valami jó, amikor az ügyesen megvalósított ügyetlenkedések tárgyai kartondobozok, azokkal például sikerül sok mindent csinálni, belezárva a másikat, szinte börtönné is válhatnak.

Az egyik legnagyobb magyar színésznő, Gobbi Hilda a Korona Cukrászdában tartott estjén azt mondta, ha tehetségesebb lett volna, bohócnak áll, és mi ezen nevettünk, ekkor meglehetősen határozottan ránk szólt, hogy ő ezt nagyon komolyan gondolja. Bohócnak lenni annyit tesz, mint görbe tükröt tartani a világnak. A két belga ezt viszonylag ritkán teszi, ők gyakran csak magukat mutogatják, mórikálják, bohóckodnak ahelyett, hogy igazi bohócok lennének.

Szerző

Helyét kereső értelmiség

Publikálás dátuma
2016.12.17. 08:30

Az, hogy a magyar politikai kultúrának kettős hagyománya és kettős arca van, egyáltalán nem vadonatúj jelenség, és annak is megvan a története, ahogyan ez a két hagyományos politikai kultúra egymásra támad és egymástól radikálisan eltérő politikai nyelvhasználatot vezet be. Olyan elszánt radikalizmussal, hogy még a kölcsönös kommunikációnak se maradjanak jó esélyei.

Hosszú évek óta küzdök egy (mondhatni) köznapi tapasztalattal: mintha az ország tágasnak semmiképpen sem mondható határai között egyidejűleg két Magyarország harcolna egymással, vagy éppen tudomást sem vesz egymásról. Nemcsak két politikai stratégia, hanem két politikai kultúra, két mentalitás, sőt két nyelvhasználat. Hiszen ha általában ugyanazokat a kifejezéseket – „szociális piacgazdálkodás”, „európai felzárkózás”, „népképviseleti demokrácia”, „sajtószabadság” – használják is a kormánypárti és az ellenzéki politikusok, engesztelhetetlen vitáik rendre azt bizonyítják, hogy a legkevésbé sem ugyanazt értik az általuk használt fogalmakon. Még nyilvánvalóbb a „nyelvi” megosztás abban az esetben, ha a „baloldaliak” és a „jobboldaliak” a saját eszmerendszerükről beszélnek a nyilvánosság előtt. A kormánypárt és az ellenzék nyelvhasználata valójában két külön politikai nyelvezetet alkot, közöttük szinte reménytelen hidat építeni. Hol van az az önkéntes és vakmerő tolmács, aki közvetíteni próbálna a kormánypártiak és az ellenzékiek között?

Áthidalhatatlan szakadék

A politikai nyelvhasználatnak ez a végzetes kettéhasadása nem először jelenik meg nálunk. Mintha hasonló konfliktusok osztották volna meg az előző századforduló után a nemzeti antiliberálisokat és a liberálisokat, vagy a harmincas években a népieseket és az urbánusokat. Az egymással szembefordított nyelvezetek mögött persze ott volt a két – összebékíthetetlennek tetsző – mentalitás, a két – egymást kizárni kívánó – vízió arról, milyen legyen Magyarország jövője. Egyáltalán, a jelen vitáinak és kinyilatkoztatásainak kellő megítéléséhez nem árt újraolvasni vagy éppen elolvasni a régi vitákat, az egyszer már hangot kapott elméleteket. Harsányi Kálmán vagy Szabó Dezső korabeli regényeiben, a másik oldalon pedig Ady Endre, Ignotus és Jászi Oszkár írásaiban jelen van szinte mindaz a kérdés, vád és panasz, amely mostanában felizzítja a levegőt.

Szerencsésebb időszakokban – például az ötvenhatos forradalom idején vagy a nyolcvanas évek közepén: a monori találkozó és a Bibó-emlékkönyv történelmi pillanataiban – csökken vagy éppen megszűnni látszik ez a tragikus veszélyeket felidéző politikai és kommunikációs hasadás. Máskor végzetesen növekszik a szakadék a kétféle politikai mentalitás és kultúra között: mindkettő a magyar nyelvet használja, ugyanakkor felszámolja a kölcsönös megértés lehetőségét. Mostanában ez a szakadék már szinte áthidalhatatlannak tetszik és végzetes következményeket rejthet. Éppenséggel a negyedszázada tapasztalt történelmi újrakezdés és újjászületés ígéretét, s vele egy ország annak idején feltámadó bizalmát nyelheti el.

Holott igen jeles és hatékony példái vannak annak, hogy ez a korszerűnek látszó politikai és kulturális megoszlás elkerülhető. Mindenekelőtt modern irodalmunk első nagy mozgalmára és műhelyére, a Nyugatra és a körötte gyülekező „nagy nemzedékre” gondolok. A Nyugat ugyanis nem egyszerűen az irodalom és a művészeti gondolkodás műhelye volt, hanem a teljes kultúráé, a szellemé: a társadalomtudományoké, a politikai gondolkodásé, a nemzeti önismereté is. Mint a huszadik századi magyar szellemiség egyik legátfogóbb és legeredményesebb műhelye, valójában arra törekedett, hogy egyeztesse a hagyományokat és a modernizációt, a nemzeti és a liberális elveket, a magyar és az európai értékeket. Már a főszerkesztő Ignotus hírneves beköszöntő írása, a Kelet népe körvonalazta ezt az értékeket, szemléleteket és mentalitásokat egyeztető kulturális stratégiát. „A nap s az emberiség s a történelem – olvasom – keletről nyugatra tart. Kelet népének is ez az útja… A Csaba útja az égen írt utat honfoglaló kelet népének. S így van megírva, hogy égen és földön, tudásban, szépségben és munkában, mindenütt honfoglaló legyen kelet népe.”

A Nyugat példája

Ady és Babits, Móricz és Kosztolányi minden tekintetben Kelet és Nyugat, azaz a nemzeti és az európai értékek egyeztetésére és szintézisének létrehozására törekedett. A Nyugat nagy írói szinte kivétel nélkül „vidéki” származásúak voltak, s magukkal hozták szűkebb régiójuk szellemét: Ady a Partiumét, Babits a Dunántúlét, Móricz a Tiszavidékét, Kosztolányi a Bácskáét. Egyszersmind ők lettek a magyar urbanitás, az (Ady szavaival) „városos Magyarország” első hiteles képviselői, akik megformálták ennek a magyar urbanitásnak a szellemét. mindig és következetesen egyszerre, egymással kiegészítve képviselték a nemzeti hagyományt, a nemzeti identitást és a kulturális, társadalmi modernizációt. Jól tudták, hogy a magyarság és az európaiság fogalmát nem lehet elválasztani egymástól: aki nem marad magyar, az gyökértelen lesz Európában, és aki nem lesz európai, az magyarságát is el fogja veszíteni.

Az utóbbi negyedszázadban kivívott demokratikus berendezkedés keretében ismét olyan kérdésekre és kihívásokra kell válaszolnunk, mint amilyenekre a Nyugat írói egyszer már feleletet adtak. Most ugyancsak egyrészről nemzeti identitásunk helyreállítása, másrészről a teljes (gazdasági, társadalmi, kulturális) modernizáció a nagy közös feladat. A kettőt nem lehet, nem szabad egymástól elszakítani, és még kevésbé egymással szembefordítani. Lehetnek viták és lehetnek szellemi vagy politikai küzdelmek a nemzeti, egyszersmind modernizációs stratégia különféle változatainak hívei között, a magyar politikai életnek mindazonáltal nem a nemzeti identitás vagy az európai modernizáció között kell választania, s e választás kényszere szerint felsorakoznia. A választási kényszer viszont mostanra szinte meghatározó szerepet kapott, pusztító erő lett, s a „nemzeti” és „modernizációs” tábor között megnyíló szakadék valóban két egymással feleselő, egymással szemben álló országra oszthatja, vagy már osztotta azt a virtuális Magyarországot, amely mindnyájunké, és amelynek mindnyájunk országának is kell maradnia.

Közvetítő értelmiség

A politikai és szellemi élet végzetes és igen nagy veszélyekkel járó kettéhasadását valamilyen társadalmi csoportnak természetesen át kellene hidalnia. A politika (mondhatnám így is: az új politikai elit) erre a hídrakásra mintha nem volna képes és hajlandó, ugyanis mindkét oldalon túlságosan elkötelezte magát azoknak az érdekeknek és mítoszoknak, amelyeket a két egymással versengő és viszálykodó csoport képvisel. A kölcsönös megértés és dialógus igénye helyett, ami pedig minden pluralista társadalom működésének egyik fontos feltétele, ma már, úgy tetszik, csak a kölcsönös bizalmatlanság, a kölcsönös ellenségeskedés, egymás kölcsönös „fantomiziálása” működik. „Ha az emberek nem érintkeznek – mondotta volt Németh László az elvadult népi-urbánus csaták idején - >fantomizálják< egymást. Két táborba sodort írók egymás körvonalaiból azt fogják föl és azt képzelik tovább, ami egy ilyen fantomot táplálni tud. Van ebben valami a félelemből, a védekezésből és a lustaságból.”

Nos, szövöm tovább a Németh László-i gondolatot, talán csak olyan társadalmi csoport léphet fel némi siker reményében e kölcsönös „fantomizálással” szemben, és keresheti a közvetítés és a párbeszéd lehetőségeit, amelynek nem lehet tulajdonsága sem a félelem, sem a lustaság. Arra a magyar értelmiségre gondolok, amely meg tudta őrizni lelki függetlenségét a múltban és a jelenben. A mögöttünk maradt „pártállami” múltban, amidőn ez az értelmiség félrevonulva vagy éppen nyílt sisakkal küzdve, de mindenképpen azon fáradozott, hogy a diktatúra nyomása alatt is védelmezze a nemzeti és demokratikus értékeket. Nem kevés nosztalgiával gondolok vissza a nyolcvanas évek „lakiteleki” találkozóira, amelyeken például Csoóri Sándor és Konrád György egymással összefogva érvelt a demokratikus fordulat mellett. Ez az összefogás példát mutathatott volna a jelenlegi helyzetben is, sajnos a független magyar értelmiség jóformán kedvét vesztette a pártviszályok következtében, hiszen sohasem a veszekedésekben és perpatvarokban érezte otthon magát. Ráadásul mind szorongóbb szívvel kellett érzékelne a nemzeti kultúra iránt megnyilvánuló politikai közönyt és a magyar kulturális intézményrendszerben bekövetkezett válságokat.

Az értelmiségi léthez – ezt minden értelmiségszociológiai elmélet leszögezi – nélkülözhetetlen a szellemi függetlenség, a lelki és erkölcsi autonómia. „Az el nem kötelezett értelmiségiek – mondja a magyar származású kiváló német szociológus, Karl Mannheim – a cselekvés két módját alkalmazzák mint kiutat középutas helyzetükből: egyrészt csatlakoznak – nagyrészt önként – az egymással szemben álló osztályok egyikéhez vagy másikához, másrészt saját társadalmi gyökereiket kutatják, és keresik annak módját, hogyan tölthetik be küldetésüket mint az összesség szellemi érdekeinek kijelölt védelmezői.” A jelen magyar értelmisége hasonlóképpen helyezkedett el: egyrészt a különböző politikai mozgalmakhoz csatlakozott, így ezek irányításában tölt be szerepet, ugyanakkor - történelmünkben nem először - sajnos belebonyolódott az egymást kölcsönösen „fantomizálók” csatározásaiba; másrészt (szomorú módon mindinkább sikertelenül) őrzi függetlenségét, és megpróbálja védelmezni „az összesség szellemi értékeit”.

Az értékek védelme

Ezeknek a szellemi értékeknek a védelmezése mindig, a jelenben is, megköveteli a teljes értékállomány vállalását, függetlenül attól, hogy valamely szellemi hagyomány a jelenben „konzervatív” vagy „liberális” értelmezést kap, és megköveteli – éppen az értékek és hagyományok teljességének védelme kedvéért – a szellemi önvédelem hatékonysága érdekében – az önkéntes közvetítő szerepet. Karl Mannheim is arról beszél, hogy – miután „minden politikai érdek és tudás szükségképpen pártos és részleges” – a független értelmiségnek „az egymással szemben álló nézőpontok tág, dinamikus közvetítését” kell vállalnia és végeznie. Ez pedig nem éppen egyszerű és nem is kockázatmentes vállalkozás, hiszen éppen a független értelmiségit bizonyos gyanakvással figyelik mind a kormánypártok, mind az ellenzék, minthogy egyik oldalon sem kívánja minden tekintetben „elkötelezni magát”. Így aztán idővel vádak is érik, és még az a tragikomikus helyzet is megesik, hogy ugyanazt az embert némelyek „magyarkodónak”, mások „nemzetietlennek” nevezik.

Holott éppen az ilyen, egyik párthoz sem álló, pártot legfeljebb Dante módjára „önmagából csináló” – független értelmiségi státusnak és magatartásnak igen jelentékenyek a magyar hagyományai. Az imént a Nyugat mozgalmának nagy íróira hivatkoztam, s most ismét hivatkozhatok Babits Mihályra, aki egykoron így beszélt: „hiszen az igazságban, mely túl van a politikán, életünk helyi és pillanatnyi szükségletein.” Vagy hivatkozhatok Németh Lászlóra, aki éppen azért maradt oly sokszor magára, mert nem tudott azonosulni semmiféle politikai párttal és érdekkel, még olyan politikai mozgalommal sem, amely az ő igéit írta zászlajára. (Babits és Németh persze egymással is vitát folytatott, időnként egymással is élesen szembekerült, mindazonáltal összekötötte őket értelmiségi függetlenségük és felelősségtudatuk.) Igen, a magyar szellem legjobb hagyományai szerint az értelmiség nálunk mindig óvni akarta függetlenségét s ezzel együtt közvetítő, kiegyenlítő szerepét. A legjobb példa talán azé az Illyés Gyuláé, aki teljes otthonossággal mozgott a Nyugat táborában, az avantgárd írói között, a népi mozgalomban, sőt a szellemi baloldalon is.

A független és kiegyenlítő értelmiségnek emellett még két igen fontos képessége és tulajdonsága van: nyitottsága minden irányban, egyszersmind kritikai készenléte ugyancsak mindennel szemben. A független értelmiség nyitott, s valóban minden tapasztalatot, felismerést és gondolatot be tud és kíván fogadni, ugyanakkor eredendő módon kritikus, minthogy jól tudja, hogy minden tapasztalat, felismerés és gondolat érvényességét, hatékonyságát és értékét szigorú kritikával kell mérlegelnie, megítélnie. Ez a kritikai szemlélete is bizalmatlanságot kelt mostanában a politikacsinálók körében, minthogy a sajnálatosan eluralkodó politikai indulatok vagy éppen az egyéni, illetve csoportérdekek következtében a bírálatot sokan ellenséges tevékenységnek tüntetik fel, és csakis az aggályok nélküli elkötelezettséget hajlamosak méltányolni.

Nyitottságáról és kritikai szelleméről az értelmiség mindazonáltal nem mondhat le, minthogy éppen ezek által védheti függetlenségét és közvetítő szerepét. Lehet, a politika egyelőre nincs tudatában annak, hogy a független értelmiségnek milyen jótékony kiegyenlítő szerepe lehet az elmérgesedett konfliktusok feloldásában. Ennek ellenére is szeretném hinni, hogy az idő ennek a független és közvetítő-egyeztető értelmiségi szerepvállalásnak kedvez. Hiszen az egymással viszálykodó politikai elitek, a lassanként két részre szakadó ország, a lábunk alatt megnyíló politikai szakadék végül is szükségessé teszik, hogy legyenek szellemi hídépítők, legyenek közvetítők, legyenek egyeztetők. Mindez nem egyszerűen a független értelmiség, hanem az ország érdeke.

Szerző
Témák
értelmiség