Kulturális sokk az EMMI-ben

A nagy migránsozás közben senki sem vette észre, hogy a kormány egészségpolitikája legyártotta a „zombi ötletet”: felső parancsra a két államtitkárságnál eldöntötték, hogy „túltöltik a szociális ellátást”. Az idősek szakápolásának szervezését, annak megvalósítását, jövőbeli finanszírozását, szakmai hátterének biztosítását, annak ellenőrzését, felügyeletét "áttolták"' a szociális ellátásba.

Az úgynevezett "kulturális sokk" jelenséget általában egymástól különböző kultúrájú, vallású emberek vagy népcsoportok találkozásánál szokták észlelni. Maga a kifejezés általában olyan érzésekre, ijedségre, aggodalomra, meglepetésre tájékozódási zavarra utal, amit az emberek olyankor élnek át, amikor egy más kulturális környezetben kell működniük, vagy idegen kultúrájú emberrel kell találkozniuk. Ez a jelenség észlelhető a társadalomban, a szociális, és egészségügyi államtitkárság nyilatkozataiban, amikor az idősek ellátásának jövőbeli formáit vizionálják.

Az ágyblokkolók

A döntéshozók kellemetlen helyzetbe kerültek, rájuk szakadt az egészségügyi ellátást egyre hangosabban bírálók haragja, nem térhettek ki a tragikus állapotban lévő egészségügyi ellátás segélykiáltása elől. A szociális szférában meghirdették a sztrájk-készültséget, egyre nőtt az elégedetlenség a szaktárcák működésével kapcsolatban, a minisztériumban is be kellett látniuk, hogy az egészségüggyel és a szociális ellátással valamit kezdeni kell.

Egy új ellátási forma, egy új szervezeti kultúra jelenthetett volna megoldást, de ahol hiányzik az emberség, a szolidaritás, a jog, az erkölcs és a szakmai hozzáértés, ott ez nehezen megy.

2016-ban magukra maradt, család, hozzátartozók nélküli idős emberek néznek szembe a szorongással: csak képesek maradjak önmagam ellátására, csak kórházba ne kerüljek!

Elég egy rossz mozdulat, egy otthoni baleset, a szirénázó mentőautó, a sürgősségi osztály élménye... Hiába lenne jobb otthon, nem tudnak hazamenni, mert ott már nem tudják magukat ellátni, ott maradnak a kórházban, egy megbélyegzett, névtelen és személytelen csoport tagjaként. „Ágyfoglalók”, vagy jobban tetszik „ágyblokkolók” lesznek. Ott ragadnak a kórházakban, ahol nem kellene lenniük.

Az „ágyat blokkoló” fogalma az Egyesült Királyságból származik, még az 50–es évekből, amikor a kórházi klinikai gyakorlat egyre nagyobb aggodalommal nézte, hogy nem elég az akut (sürgősséget igénylő) betegek ellátásához szükséges ágy, és ezzel a krónikus és akut ágyak forgása "eltömődött". A kifejezés használatát nagyon nem szeretem, erkölcstelennek érzem, hiszen olyan kórházban fekvő, elsősorban idős, törékeny és sebezhető betegeket illettek ezzel, a szóval, akiknek nem volt más vágyuk, csak hazamenni az otthonukba.

Újságcikkek hosszú sorát idézhetném, valamennyien találkoztunk már elkeseredett hozzátartozók panaszaival, akik megrázó történeteket mesélnek a kórházból kirakott szülőkről, nagyszülőkről.

A legszívbemarkolóbb, ami az Alzheimer-kórban szenvedő betegekkel történik. Aki ma bekerül ebbe az átláthatatlan rendszerbe, borzalmas körülmények közé kényszerül. És nincsenek könnyebb helyzetben a hozzátartozók sem, akik miközben megpróbálnak valamilyen humánusabb ellátási formát találni, egy szövevényes, átláthatatlan labirintusban találják magukat. Pedig nem volna őrdögtől való megoldás a speciális ellátás, valamiféle szociális támogatás biztosítása azoknak a családtagoknak, akik vállalnák az otthoni ápolás terhét. De ma ezek elérhetetlenek, az útvesztőben a laikus hozzátartozó nem találja meg a kivezető utat.

Mit lehet tenni? A mai helyzetben legfeljebb annyit, hogy a család számot vet anyagi teherbíró képességével. Mit és mekkora összegig tudják vállalni az amúgy méregdrága magánszolgáltatók költségeit, bele tudnak-e vágni egy előre nem tervezhető, kevésbé biztonságos, hosszú ideig nem fenntartható ellátás finanszírozásába. Volna persze más út is, amihez elengedhetetlen volna a társadalmi szolidaritás. Igaz, sokba kerülne. Mindannyiunk „önerejébe”, az értelmes gondolkodásába, ami biztonságos, tervezhető, életvégig tartó ellátást nyújtana minden rászorulónak. Olyan rendszer alapjait kellene lerakni, ami egyrészt magába foglalja a szociális és egészségügyi ellátás szerkezeti illeszkedését, az idős embereket olyan közel tartja otthonukhoz, családjukhoz amilyen közel csak lehet. Így a jogszabályokkal alátámasztott intézményes ellátást kiegészíthetné az otthonápolás és gondozás magas szinten finanszírozott rendszere. Minden átmenet fájdalmas, az átalakításhoz a társadalom tagjainak kellő ismeretekkel kell rendelkeznie, a végrehajtóknak kompetens tudással, az állam részéről pedig jogi garanciákkal.

A szembesülés

Szakemberek szerint a kulturális sokknak négy szakasza van: a mézeshetek időszaka, a kiábrándulás fázisa, a kiigazításra tett lépések, és a veszteségek feldolgozásának szakasza.

A mézeshetek időszakában a boldogság és elragadtatás uralta a kezdeti kommunikációt az EMMI-ben, amikor az egészségügyért felelős államtitkár bejelentette, hogy átadják a szociális ágazatnak azoknak az idős embereknek az ellátását, akik eddig krónikus ágyakon hosszú idejű ápolást igényeltek. Számháborúba, és követhetetlen előrejelzésbe, ágylábak számlálásába bonyolódott minden megszólaló.

Mindenki az „első fecskék” hozta eredményekre vár. Az egészségügyért felelős államtitkár a nyáron bejelentette, hogy a nővérek legyenek nyugodtak, mert csak az megy át a szakápolási otthonba dolgozni, aki akar. Az, hogy akkoriban éppen százasával hagyták el a szakképzett ápolók az országot, senkit sem zavart. A szociális ügyekért felelős államtitkár boldogan nyilatkozott: úgy érezte, hogy nagyon izgalmas időszak elé néznek, minden új és nagyon érdekes lesz. A szociális ágazatnak nem okoz problémát a változás, ott már eddig is „tökéletesen” megoldották a szakápolást. Lesz pénz a finanszírozásra, ha eddig nem is volt, és persze lesz elég infúzió, és vizsgával rendelkező ápoló, aki be is kötheti azokat. Persze orvos is, hogy a beutalókat legyen aki megírja. Lesz pénz a működtetésre, a speciális ágyakra, a szállításra, mert az idős beteget a szükséges vizsgálatok el kell vinni a kórházba, és onnan visszavinni az osztályra. Az Országos Mentőszolgálat nem volt ennyire optimista, a megvalósítás hónapról hónapra csúszik, a határidőt most kitollták 2017-re

Második szakasz a kiábrándulás fázisa. Amikor az érintettek a tudatára ébrednek az új környezet jelentette nehézségeknek, és nosztalgiával gondolnak vissza a saját, korábbi kulturális normáikra.

Tudomásul kell venni: a szakápolás jelentette kihívásokkal a szociális ágazatban eddig sem tudtak megbirkózni. A szociális államtitkárság már jó néhány tervezeten túl van, és közben szembesülni kellett azzal, hogy nincs annyi szakképzett ápoló, amennyi kellene. Még valakinek az is eszébe jutott a nyár közepén, hogy majd egy központi rendszerből irányítják át a szakápolókat, naponta változó munkahelyekkel. Ha ez megvalósították volna, az utolsó magyar szakápoló is leoltotta volna a villanyt maga után.

A szociális rendszerben dolgozó ápolók létszáma kevés, többségük tudása és tapasztalata a klinikai esetekkel kapcsolatosan hiányos, ahhoz, hogy a szociális tárca a tervezetnek megfelelő szakápolási otthont tudjon működtetni. Jól látható, kezdik belátni, nem véletlen, hogy a szakápolás mindenütt a világon az egészségügyi ellátáshoz tartozik.

Ami a szótárból kimaradt

A fogalmak hálójában vergődik a szociális ügyekért felelős államtitkárság. Kimaradt az EMMI szótárából bizonyos terminológiák pontos megfogalmazása. Például mi a különbség a gondozás, az alapápolás, a szakápolás között, ezért aztán az ápolók tevékenységét értékelni sem képesek. A probléma az, hogy az idősek, a rokkantak, a megváltozott képességekkel rendelkezők táborában egyszerre van jelen a fizikai, a személyes ellátás és a szociális gondoskodás, valamint a szakszerű gyógyítás és szakápolás igénye.

Az ápolás tudománya önálló diszciplína, az ápolók privilégiuma és illetékessége. Ennek jellemzője a felelősség, a számonkérhetőség, és felelősségre vonhatóság. Az ápolói tudás elsajátítását államilag és törvényileg garantált ismeretrendszeren keresztül, az egészségügyi szakképzés részeként, meghatározott képzési és vizsgarendszerben írták elő a törvények. Az ápolási, szakápolási ismeretek érettségire épülő OKJ-s, illetve főiskolai, egyetemi képzésben szerezhető meg. Az ápolói munka nem a gondozási terv része, csak illeszkedik a gondozási tervhez. A szakápolási otthonok és a benne dolgozók nem lehetnek meg az egészségügyi rendszer szabályozása, felügyelete, szakmai irányítása nélkül. A személyes gondoskodás (étkeztetés, mosdatás, és más) 24 órás folyamat, élete végéig kíséri az idős embereket. Amikor olyan ápolói beavatkozások történnek, mint például, folyadékpótlás, vagy az infúzió beadása kiszáradás ellen, a munkáját az orvosok felügyelik.

Egy új struktúrában a két illeszkedő rendszer kialakításáról kellene beszélni, amelyben a szakápolási felügyelet az egészségügynél marad, a szociális ágazat eddig sem tudott mit kezdeni az intézményekre szakadt szakápolási feladatokkal. Szükséges volna az ellenőrzés, de az szinte lehetetlen. Ennek egyik oka az összetákolt törvényi háttér.

Eljött a fokozatos kiigazítás és a renomé helyreállításának az ideje. A szociális ágazatban most a szakápolás befogadása a legsürgetőbb. Elmaradt a tervezési fázis, az új rendszert legalább finanszírozási és jogszabályi szinten a nagy bejelentések előtt rendbe kellett volna tenni. Nem sikerült. A szociális államtitkárság magára maradt. Abból akar építkezni, ami nincs.

Mint amikor a Titanic találkozott a jégheggyel, úgy találkozik a kísérleti centrumként funkcionáló ápolási otthonok személyzete a most működő szociális rendszer szakápolást igénylő betegeivel. 2001-től rendeletben írták elő a szakápolást a bentlakásos intézetekben, amit évekkel később módosítottak, így 2008-tól nem nyújthatnak szakápolást ugyanezek az intézmények. 2013-ban hatálytalanították rendeletnek azt a részét, mely előírta, hogy ha az ellátásban részesülő személy állapota miatt ápolásra is szorul, ápolási tervet kell készíteni. Tehát a tárca eltörölte pontosan azt az eszközt, ami a betegek biztonságos ápolását lehetővé tette...

De ennek ellenére vannak olyan intézmények, amelyek a gondozottjaik érdekében vállalják a hivatalos tortúrát: működési engedélyt kérnek szakápolási tevékenységre, s igyekeznek megfelelni a követelményeknek. A szakápolást ebben az esetben csak az arra kijelölt szakdolgozók végezhetik, persze, az egészségügyi szolgáltatónak járó finanszírozás nélkül. Jogszabály ide, jogszabály oda, készítenek ápolási tervet, mert jónak látják. De mit csinálnak a gondozók az engedéllyel nem rendelkező otthonokban, például a III. stádiumú felfekvéssel rendelkező, vagy a lázas és kiszáradt betegekkel? Teszik a dolgukat, ahogy eddig tették. Titokban? Dokumentum és kontroll nélkül? Mi van akkor, ha nem vállalja fel a szociális intézmény sem a szabályellenes működést, sem az egészségügyi szolgáltatással járó gondokat? Feltételezem, a tervezett szakápolási otthonokra nemcsak a kórházi ellátásból kiszakadt betegek, hanem a szociális intézmények egészségügyi ellátást igénylő gondozottjai is rászakadnak. Ők lesznek a hajótöröttek. És akkor még nem vettük számba, a családok igényét, ha hosszabb rövidebb ideig igényelnék hozzátartozójuknak szakápolási otthonban történő elhelyezést.

A kulturális sokkhoz értő szakemberek, azt mondják: „a kultúrába átlépőnek” fel kellene dolgozni a veszteségeit. A szociális államtitkárságnál itt még nem tartanak, hiszen azt sem tudjuk ki a szakmai felelőse az államtitkárságnál a szerkezeti átalakításért.

Elefánt a kórteremben

A jelenlegi kormány tevékenységében a szociális és egészségügyi rendszerről való gondolkodásban kimutatható a politikai gyávaság, az ápolásügy lenézése, az ápolási szakemberek véleményének negligálása. A gondozás és ápolás, szakadt rongyként lógott eddig is az egészségügy dicsőséges zászlóján, ahol a klinikai ellátás, az orvos lobbi akarata volt a kedvezményezett, és az ápolásnak az értéke soha nem volt annyi, mint az orvoslásé. Így aztán a "kulturális sokkban" lévők csúcskórházakról álmodnak, iszonyú költségeket generálva, miközben sokkal nagyobb számú embernek kellene megkapnia az állapotához, betegségéhez illeszkedő gondoskodást, és szakápolást.

A szociális tárca pontosan úgy viselkedik, mint az elefánt a porcelánboltban, vagy legyünk stílszerűek, a kórteremben. Csakhogy a kis öregek nem porcelánból vannak, sokkal törékenyebbek. Hiába gondolja az érintett államtitkár, hogy érti a szociális és az egészségügyi ellátás nyelvezete, feladatrendszere közötti különbséget, még a feladatot sem értette meg. Pedig az „ágyblokkolóknak” tartottak ennél többet érdemelnének. Az idős emberre gyakran tekintenek a haszon, a nyereség szempontjából, magyarán mennyi pénzt lehet lenyúlni az ápolásukért. Az „ágyblokkolós” gondolkodásból pont az emberi lét, az Alaptörvényben megfogalmazott, az emberi élet tiszteletének méltósága hiányzik. Minden intézkedésnek, politikai, szakmai döntés iránytűjének az emberi méltóság felé kell mutatnia. A megoldás útja, nem csak a finanszírozás, sokkal inkább a szolidaritás, a hozzáértés, a szakmai elkötelezettség.

Mindenkinek szüksége van az emberi élet és méltóság tisztelete alapján biztosított egészségügyi ellátásra, ami azt sugallja, hogy érdemes élni. Hogy van remény a gyógyulásra, és az emberhez méltó öregkorra.