Ferenczi József;

1956;

2016-12-17 08:15:00

Csak oda

Hetek óta tudtuk, hogy muszáj elhagynunk a várost. De csak halogattuk, s rendre holnapra halasztottuk az indulást. Aztán elfogytak a holnapok. November vége volt Budapesten és 1956. Halvány köd bujkált a reggeli utcán, amikor Péterrel otthagytuk a diákszállót. Egyetemisták voltunk, kis srác korunk óta iskolatársak és barátok. Két kisvárosi fiú, másfél éve a fővárosban. Három hónapja kezdtük második évünket a Közgázon.

Azután a történelem évet halasztatott.

S most ott caplattunk bőröndjeinkbe hajigált második évünkkel a romos budapesti utcákon, a bizonytalanság felé. A csöndesre lőtt, magára hagyott Budapest kómában feküdt a Dunánál.

Nem jártak a szellős peronú villamosok, sem a város elefántjai, a mindig dohogó, lomha járású buszok. Gyalogoltunk hát a József városból a Délihez. Alacsonyan lógó, túlsúlyos felhők nyomták laposra a horizontot. Az utcákon fölgyújtott tankok, szétlőtt villamos-, és teherautó-roncsok. Elárvult barikádok és friss faliratok: „Márciusban Újra Kezdjük”, „Ruszkik, haza”.

Embert csak elvétve láttunk. Üres volt a Lánchíd, az Alagút meg a Budai vár alatti Vérmező is. Késő délelőtt értük el az indóházra emlékeztető Déli pályaudvart, ahonnan a vonatok nyugat felé indultak. A váróterem dugig volt.

– Talán még kapunk jegyet… – mondta bizonytalanul Péter.

Elindultam besorolni.

A pénztár valahol a világ másik végén lehetett, mert a sor elejét nem is láttam, amikor beálltam a végére. Innen szép nyerni!

Amíg én csigáztam előre, Péter behámozta magát a tömegbe. A váróteremben jobbára csak fiatalok voltak. Mint a nagy nyári, vagy karácsonyi szünidők előtt. De most se nyár, se karácsony. Nincs rajcsúrozás, se zsibongás, izgatott hangoskodás. Csak sustorgás, halk szavak csereberéje. Bizonytalan, aggódó arcok, tűnődő tekintetek.

Péter azzal jött vissza, hogy ez a menekülő-járat. És hogy a resti nyitva van. Lehet kapni zsíros kenyeret lila hagymával és valami innivalót is. Egy vasutastól azt is megtudta, hogy akik jegyet kapnak, azoknak biztos a helyük a vonaton. Ha kell, további kocsikat is csatolnak a szerelvényhez. Ez biztató volt. Meg az is, hogy a sor lassacskán fogyott előttem. Már látszott a jegypénztár. Odaérve betoltam a diákigazolványokat a pénztárablak félhold alakú kivágásán, s két jegyet kértem, Szombathelyen át, Kőszegig.

– Csak oda? – nézett rám a pénztáros.

– Honnan tudja?

– Amióta ez a járat elindult, ember nem váltott még retúrjegyet.

Eltettem a jegyeket meg a visszajárót, aztán irány a resti. Cigarettafüsttől, ital- és emberpárától sűrű levegőben nyomakodtunk a pultig. Vettünk néhány szelet zsíros kenyeret, s hozzá egy palack italt is a hétórás útra. Miközben a kijárat felé szlalomoztunk, váratlanul, mint totálból a közelkép, egy lány vált ki a tömegből. Ő volt Ági, amint az csakhamar kiderült. Mindkét kezével integetve közeledett Péterhez, s végül összeölelkeztek, nagyon szorosan, talán hogy elhiggyék a hihetetlent.

– Hová utazol? – kérdezte végül a lány.

– Kőszegre megyünk a barátommal, Tamással – válaszolta Péter, s ezzel egyszersmind be is mutatott.

– Kőszeg? Az már a határsáv, oda beutazási engedély kell. Van ott valakitek?

– A szüleink – felelte Péter. – Hát te hová?

– Ausztriába. Ahogy mindenki, akit itt látsz. Mi, Celldömölkig megyünk ezzel a vonattal, onnan egy mellékvonalon tovább egy kis faluig, ahonnan sétányira van a határ.

– Csak úgy egyszerűen át lehet menni? – kérdezte Péter.

– Hogy egyszerűen, az túlzás. De kipróbált útvonalnak mondják és azon a szakaszon a határ állítólag őrizetlen. Az ausztriai oldalon pedig fogadóállomás várja a menekülőket.

– És ha nem sikerül?

– Akkor megpróbálom újra.

– Ennyire eltökélt vagy…?

– Igen. Majd útközben elmondom, miért. Megkereslek a vonaton.

Gyors búcsúzkodás után Ági visszament oda, ahol a kis úti batyuja meg egy fiú várta.

Pár perc múlva kinyitották a peronra vezető ajtókat, az utasok a vonathoz tódultak, s nem sokkal később a szerelvény, füsttől-gőztől asztmásan ziháló mozdonyával, kisistergett a Déliből. Elhúzott a Győri úti házak és a Mészáros utca között húzódó vágatban, majd eltűnt az alagútban. Mire újra előbukkant, már Kelenföldön jártunk, útban nyugat felé.

*

Az ablakon át a néma tartomány színevesztett képei lassú tempóban váltogatták egymást.

– Honnan ismered ezt a lányt? – törtem meg a csendet.

– Nyár elején riportot készítettem az egyetemi újságnak a felvételi vizsgákról. Ági volt aznap a külker szakon az utolsó vizsgázó. A kötelező oroszon kívül két nyelvből is remekelt a szóbelin, végül mégis csak az ipar szakra vették föl. Hosszan vigasztaltam… Azután szeptemberig nem láttam. De gyakran eszembe jutott, váratlanul, mint egy kedves dallam. Jó volt tudni, hogy a világon van.

– Hú… Nem is említetted…

– Nem akartam túlképzelni. A szeptemberi gólyabálon találkoztunk megint. Rövideket táncoltunk, mert nagy volt a nyüzsgés körülötte. Gyakran lekérték, folyton mondat közben maradtunk.

– És a bál után?

– Túl elfoglaltak voltunk. Ági előbb volt fotómodell, mint egyetemista. Délutánonként gyakran ment fotózásra. Én meg, tudod, az egyetem csapatában röplabdáztam. Hetközben edzések, hétvégéken bajnoki fordulók. Maradt az egyetemen, a délelőtti nagy szünet, majdnem mindennap megkerestem.

– És most hogyan tovább?

– Tovább…? Ő örökre elhagyja az országot. Nekem meg fogalmam sincs, mihez kezdek.

Már több mint két órája utaztunk, amikor a kocsi ajtajában meg jelent Ági.

– Négy kocsin vergődtem át, mire megtaláltalak!

Mézszőke haja kicsit csapzott volt. Helyet szorítottunk neki Péter mellett.

– Többször is hívtalak a kollégiumban. Hol azt mondták, hogy nem találnak, hol meg azt, hogy szolgálatban vagy.

- A rendőrségnek segédkeztünk. Az autókat kísértük, amik a béreket a munkahelyekre szállították. „Nemzetőr” feliratú karszalagot kaptunk és fegyvert. Nem használtam, de sokan láthattak fegyveresen az utcán…

– Akkor talán neked sem tanácsos itthon maradnod…

– És neked miért nem tanácsos?

– Nem tudni, mi történik a fellázadt egyetemistákkal.

Én három nyelvet beszélek. Külföldi rádiókból hallani, hogy a magyar diák-menekültek most soron kívül kapnak ösztöndíjat Nyugat-Európában és a tengeren túl is. A szüleim is azt tanácsolták, hogy menjek, amíg lehet, ne teljen el az én életem is hiú várakozásban, mint az övék. Bécsben vannak rokonaink.

Ági bekuckózott Péter mellé. Halkan, suttogva beszélgettek. Mikor a vonat Celldömölkre ért Ági a kocsi ajtajából búcsút intett.

A félórája még zsúfolt kocsiban ketten maradtunk. Sárvárig hallgattunk. Akkor megjelentek a határőrség emberei. Igazoltatás, mondták köszönés helyett. Személyi igazolványt és határsávba szóló utazási engedélyt, a magyar-magyar vízumot kérték. Ráérősen vizslatták. Aztán tovább nyomultak, ellenőrizni a jóformán üres kocsikból álló szerelvényt.

– Talán tényleg ajánlatos lenne lelépnem… – mormolta Péter, amikor a katonák elhagyták a kocsit. – Már elkezdődtek a letartóztatások.

– Diákok tízezreit nem lehet letartóztatni!

– De néhány százat, akik gyanúba keveredtek, lehet. Ági megadta a bécsi címét. Ha sikerül átjutnia, a Szabad Európa rádión üzen. Szívem szerint már most vele mentem volna.

*

Szülővárosunk a szokásosnál is csöndesebb és lehangoltabb volt. A szórakozóhelyek itt is, mint az országban mindenütt, zárva tartottak. Egy félig nyilvános borkimérés volt az egyetlen hely, ahová esténként be lehetett ülni. Furcsa, de itt nem volt se ellenőrzés, se igazoltatás. A betérők itt váltották borra, fröccsre és cigarettafüstre a világot és cserélgették egymás közt a híreket.

Mindenki arról beszélt, ki ment már el, s ki készül most átszökni. Iskolatárs, régi barát csak elvétve akadt. November elején, amikor egy időre megszűnt a határőrizet, szinte már mind elmentek.

Már túljutottunk december első hetén, amikor Péter egyik este azzal állított be a borozóba, hogy Ági üzent a Szabad Európa rádión: megérkezett Bécsbe.

– Utána mész? – kérdeztem.

– Amint lehet. Jössz te is?

– Ha igen, a legnagyobb titokban. A családom sose egyezne bele.

Egy Laci nevű helyi férfival tucatnyi, számunkra ismeretlen fiatal tolult be a borozóba, melynek háttérzaja hirtelen lehalkult. A tekintetek a jövevényeket pásztázták.

Laci menekültvezető volt. Köztudottan több csoportot átvitt már a határon. Persze, nem ingyen.

*

Péter elindult a pulthoz újabb borért. Útközben megállt Laci asztalánál, röviden beszélgettek s megállapodtak: pontban fél kilenckor az átjáró-háznál csatlakozhatunk a csoporthoz. Laci minket ingyen átvisz.

A város néma volt. Senkivel sem találkoztunk a városszéli kisházas telepig. Az utolsó háznál Laci megmutatta az irányt.

- Már csak ötszáz méter – mondta, s magunkra hagyott bennünket.

Fagyos szántóföldön bukdácsoltunk, szorosan egymás mellett-mögött, nehogy elveszítsük egymást a vaksötétben. Talán háromszáz métert tehettünk meg, amikor eldördültek az első lövések. A nyomjelzős lövedékek először magasan fölöttünk sorjáztak. Azután egyre lejjebb. Már az első sorozatnál hasra vágódtunk. Reflektorfény pásztázta a sötétséget és vezényszavakat kiáltozó orosz fegyveresek vettek körbe bennünket. Lebénultunk, moccanni sem mertünk. A katonák gyakorlottan terelték össze a társaságot, s fölszállítottak bennünket a közelben álló teherautóra. A padok végében egy-egy géppisztolyos katona ült. Az utolsó előtti voltam a padon. Minden döccenőnél attól rettegtem, hogy véletlenül elsül a mellettem ülő katona fegyvere.

Negyedórával később lekászálódtunk a teherautó platójáról a városparancsnokság udvarán. Betereltek egy szobába, melynek mennyezetéről néhány halvány fényű, meztelen izzó lógott. Kisvártatva minket, a két helybelit, átvezettek egy másik szobába. Egy fiatal, talán századosi rangú tiszt az azonosítás és adategyeztetés után fejcsóválva rövidre zárta a kihallgatást:

– Menjenek haza.

Már elmúlt éjjel tizenegy.

– Rendes pasas volt ez az orosz – mondta Péter, már úton hazafelé. – Laci viszont simlis. A határnál lakik. Tudnia kellett, hogy már nem lehet átmenni.

*

A következő napokban a borozó tájékára sem mentünk. Lesett a hó és hozta a karácsonyt. Háborúsat: a szeretet megszaggatott ünnepét. Már új évet írtunk, amikor egyik este Péter átjött hozzánk:

– Találtam egy favágót, aki ismeri az erdőt és a határt. Favágónak öltözöm én is, viszünk szerszámokat, hogy tökéletes legyen az álca. Ha járőrökbe botlanánk, azt mondjuk, hogy tüzelőért jöttünk. Velünk tartasz?

– Nem tudom… A múltkori eset elég súlyos volt… Azt hiszem, én inkább folytatom az egyetemet.

– Ha meggondolnád magad, légy nálunk pontosan hajnali négykor.

Megöleltük egymást, a kapuig kísértem Pétert, s ő elindult hazafelé a ropogósra fagyott, havas utcán.

Másnap reggel anyám azzal ébresztett, hogy hajnali öt körül lövöldözés hallatszott a határ felől. Délutánra megtudtuk, hogy a favágó és Péter hajnalban, a határ közelében járőrökkel találkozott. Bár megbeszélték, hogy felszólításra megállnak, Péter futásnak eredt. Már a senki földjén járt, amikor találat érte.

Még azon a héten eltemették.

*

Márciusban telefonált volt évfolyamtársam, hogy nyáron kerek évfordulónk lesz. Az a bizonyos, amit aranydiplomával honorál az egyetem.

– Kitöltesz egy formalizált kérőlapot, hozzáraksz egy arcképfotót. Ennyi.

Aranydiploma… Nem kell hozzá doktori értekezést összehozni. Elég életben maradni.

Úgy döntöttem, a ceremóniára nem, csak az utó-bulira megyek el, a külön-kasszás kocsmázásra. A társaság már asztalnál ül mire odaértem. Bábeli volt a hangzavar. A vendégek közt felfedeztem Ágit. Ő is észrevett, s csuklóból piciket integetett. Más volt a ruhája, a frizurája és a sminkje, mint a többi nőé. Kiragyogott közülük. Elegáns volt és idegen.