Orwell kísértete

Letűnt idők szelleme kísért a magyar egészségügyben. A kórházak igazgatóit a hatalom eltiltotta a sajtószerepléstől. Az Uzsoki utcai Kórház főigazgatónője, aki a Magyar Kórházszövetség alelnöke is, azért kapott fegyelmit, mert nyilatkozatában rossz színben tüntette fel az egészségügyi államtitkárságot. Az Egyesített Szent István és Szent László Kórház főigazgatójának az volt a bűne, hogy a kormánypárti Magyar Időknek beszélt a Nagyvárad téri kórházépítési tervekről. A Heim Pál Gyermekkórházban már a Mikulás ünnepségről és Mága Zoltán adományáról sem volt szabad tudósítani. Nem csoda, hogy az illetékesek a kórházi mosdókban a közelmúltban talált holttestek kapcsán felmerült kérdések elől is menekültek.

Rétvári államtitkárt azonban nem zavarták a tények: szerinte 2010-ben fordulat következett be az egészségügy finanszírozásában, és számos területen javultak a mutatók. Ezt támasztja alá az OECD nemrég megjelent Egészségügyi Körkép elnevezésű éves jelentése is. Bővülnek a források, kedvezőek (!) a rákstatisztikák, érezhetően javul a napi gyümölcsfogyasztás, tehát minden rendben. Még azt sem mondta, amit annak idején Kádár János az MSZMP kongresszusain, hogy „elvtársak, jó úton haladunk, de vannak még hibák”.

Az igazság az, hogy a javuló trendek ellenére is rosszabb a magyarok egészségi állapota, mint az az ország gazdasági fejlettsége alapján elvárható lenne. A mutatók jó részét tekintve visszaestünk az 1980-as évekbe. Az egyenlőtlenségek a társadalmi csoportok és az ország különböző részeiben élők között mélyek: a legrosszabb helyzetű kistérség férfilakosságának születéskor várható élettartama például 13 évvel alacsonyabb, mint a legjobb helyzetű kistérségben élőké. Embertársaink 20 (a roma lakosság 50) százaléka anyagi okok miatt nem tudja kiváltani felírt gyógyszerét.

Az egészségügyi rendszer teljesítményét jelző kezelhető halálozás mértéke ma magasabb Magyarországon, mint a többi visegrádi ország bármelyikében. S persze a rossz munkakörülmények, az időnként és ötletszerűen adott, de dolgozói csoportokat szembeállító béremelések ellenére a kevés fizetés miatt nem csökken az orvosok és nővérek pályaelhagyása.

De a gátlástalan sikerpropaganda, akár az adatok hamisításával és a közelmúlt szakmapolitikai történetének átírásával a vízcsapból is folyik (tegyük hozzá: nem csak az egészségügyben). Holmi disszonáns kórházvezetői hangok nem megengedhetőek. Még megzavarnák a magyar embereket, akik elhinnék, hogy igaz, amit a szemükkel látnak és a mindennapokban tapasztalnak a magyar egészségügy sivár valóságából.

Ugyan mi jöhet még? Retusált felvételek a kórtermekről, megvágott riportok a kritizálókkal, majd Gondolat-rendőrség és Szeretet-minisztérium Orwell látomása szerint?

Az 1970-es évek Moszkvájában terjedt az alábbi vicc: Ivan Ivanovics a jereváni rádiót kérdezi: Szabad-e a pártot bírálni? A válasz:elvben igen, de ez olyan, mint a tigris fenekét nyalni. Nem valami nagy élvezet, viszont roppant veszélyes. Nos, valahol itt tartunk a hivatalos magyar egészségpolitika és a nyilvánosság viszonyában.