„Isten egy szívnek egy kebelt teremte: így egy embernek egy hazát.” Kölcsey Ferenc szavai ezek a mindig aktuális Mohács című prózai remekéből. „Semmi sem lehet erős, semmi sem nagy és következéseiben tiszteletre méltó, ami cél és határ nélkül széjjelfolyt; aminek nincs pontja, melybe összeboruljon, honnan elágazzék.”
A hazaszeretetről még ebben a csodálatos magyar lírai mezőnyben is kevesen írtak szebben és okosabban Kölcseynél, de ugyancsak kevesen tudják, hogy himnuszunk szerzője ifjúkorában az emigráció gondolatával kacérkodott (Svájc volt a választott ország, sőt egy időben még az Amerikába való kivándorlást is fontolgatta). Hogy Magyarországon maradt, annak a szűk lehetőségek mellett az is oka volt, hogy idővel tökéletesen megtalálta fontos személyes helyét a szabad magyar közéletben.
Hazánkban a magyar nemesember szabadon szólt és cselekedett már a polgári reformok előtt is, saját környezetében, megyéjében és országosan is hallathatta a hangját, és szavai hatottak is, ha személyiségének súlyát és érvei erejét egyaránt latba vetette egy-egy nemesebb ügy mellett. Kölcsey ezt a lehetőséget saját életében bőséggel kiélvezhette és megtapasztalhatta, és a közéleti elkötelezettség és cselekvési szabadság tanát Parainesis című művében okulásul hagyta unokaöccsére és ránk is.
A pozsonyi diétán elsősorban a nemzeti szabadelvű ellenzékkel haladt, sőt hamar a vezérükké vált, de politikai gondolatai közt konzervatív ideák és szociális eszmék éppúgy megjelentek, mint liberális elvek. Akkoriban a nemzeti gondolat a baloldalon helyezkedett el, de történetesen a kárhozatos függetlenségi gondolatot Kölcsey sohasem táplálta. Mindig gyönyörűséggel beszélt a haza apostoli királyáról és a törvényes királyi házról, a Habsburg-dinasztiáról.
*
Kölcsey példája azért tanulságos, mert elénk állítja az emberi, politikai személyiség bonyolultságát. Ő sokat és sokszor írt erről, és Országgyűlési naplójában a részletekbe, a motívumokba is beavatott. De mások is hasonlóképpen voltak ezzel a bonyolultsággal. A tizenkilencedik században – és a huszadikban is.
Az ember olyan politikai lény, amely képes magában ötvözni az eszméket, és önfelmentéssel, szintézissel, kisebb-nagyobb magánalkukkal egységgé olvasztani az egymással versengő elveket. Az ember: egész. Egész személyiségével része a közösségnek.
Ezzel szemben egy politikai párt hivatásából, ambíciójából adódóan vállaltan csupán résznek tarthatja magát. Arra jön létre, hogy más pártokkal versengve ütköztesse meg elképzeléseit a többi politikai nézettel a vélemények piacán, a demokratikus térben. Mint a neve is mutatja, azért van, hogy rész legyen, és ne maga az egész.
Ezért van, hogy az egypártrendszer pártja nem párt, mert hiányzik belőle a párt fogalmi eleme, hogy más pártok is legyenek mellette. Egy ember élhet egyedül, ha sorsa vagy választása szerint ezt adta neki az élet, de egy párt minden megnyilvánulása csak közösségi lehet. A demokratikus politikai pártok legfőbb jellemzője az, hogy csak többes számban lehet beszélni róluk.
Világnézete csak embernek van. Az ember Teremtőjével, családjával és felebarátaival áll kapcsolatban. Egy politikai párt ezzel szemben kizárólag evilági jelenség, az örökléthez semmi köze, sőt, azon értékekhez is csak távolról viszonyul, melyek a bonyolult emberi személyiséget meghatározzák. Az ember összetett és teljes entitás, a párt ezzel szemben egyszerű képződmény, érdekorientált politikai alakulat.
Az embert az Örökkévaló teremtette, míg a pártokat az ember hozza létre. Így aztán a pártoknak nincs világnézetük. (Kivéve a magyar KDNP-t, amely világnézeti, és nem ideológiai párt, a kontinens egyetlen világnézeti pártja. Úgy is néz ki.) A pártok nem világnézetet képviselnek, hanem politikai ideológiákat. Ez a dolguk. Ha jók.
Üveges Mónika: Pyramid I.
*
Sokan vannak, akik már temetnék a klasszikus politikai ideológiákat. Számosan úgy gondolják, hogy a huszonegyedik században már nem érvényesek a régies eszmék, nem számítanak az ideológiai jellegzetességek, mert a modernkor új politikai eszményeket képviselő új szerveződéseket kíván. Úgy vélik, nincs értelme a bal-jobb felosztásnak, hiszen elszállt már az idő a bal-jobb skála felett, az új típusú pártoknak meg kell haladniuk a régi világ rendjét, és új felosztást kell kívánniuk.
Márpedig ez tévedés. A klasszikus politikai ideológiáknak egy cseppet sem csökkent a szerepük, és a jövőben sem várható, hogy búcsút kelljen inteni nekik. Amíg lesz piac, vagyis szabad gazdaság és kereskedelem, azaz kapitalizmus, addig mindig lesz baloldal és jobboldal. Amíg van egyenlőtlenség, addig megmarad a szociális gondolat, és amíg van szabadság, meglesz a konzervatív válasz, és amíg szabadság és egyenlőség kéz a kézben jár, addig lesz értelme a liberális hagyatéknak is.
A politikai ideológiák a huszonegyedik században is velünk maradnak, és meg fogják határozni a kormányzás irányát. Hol erre, hol arra billen majd a mérleg nyelve, hol a bal-, hol a jobboldal kormányoz majd, de mindig lesz irány és arány, mérce és mérték, érdek és érték, szabadság és egyenlőség, vagyis lesz értelme a választásnak. Persze csak akkor, ha megmarad a demokrácia, méghozzá annak liberális, és nem populista változata.
Csakhogy a liberális demokráciát hatalmas kihívások érik napjainkban szerte a világon. Nekünk azonban azt kell észrevennünk, hogy akik a bal-jobb felosztás meghaladását, a politikai ideológiák halálát vizionálják és valamiféle modern, huszonegyedik századi pártszerveződésekben gondolkodnak, azok valójában – még ha nem tudják is – a liberális demokrácia ellen dolgoznak. Ezt be kellene vallaniuk, vagy legalábbis látniuk.
*
Talán akad olyan olvasó, aki tudja, hogy e sorok írója a konzervatív politikai ideológia híve. A konzervatív felfogásrend a világban – mit tagadjuk – állandóan változó alakban és állapotban jelenik meg, és voltak már nehéz korszakai is. Mindenesetre mindig létezett, amióta az első politikai ideológia megjelenésére válaszul egykor felütötte a fejét, és – mint kijelentettük – mindig létezni is fog – mindig változó alakban.
Magyarországon azonban a konzervativizmus végveszélyes állapotban van, és mind a hazai politikai, mind pedig a szellemi életben azok uralkodnak, akik már megásták a sírját. Furcsa ez egy olyan országban, amelyben a nyugati konzervatív gondolkodás soha sem tudott igazán gyökeret verni és szárba szökkenni.
Ennek a körülménynek az az oka, hogy a konzervativizmus hagyományosan szembement – és definíciószerűen szembeáll – a függetlenségi mítoszokból táplálkozó magyar nacionalizmussal. Nem véletlenül. A függetlenségi nacionalizmus a magyar patriotizmus betegsége, évszázados mételye. Mint tudjuk, a ma uralkodó politikai és szellemi elit napjainkban is tovább mélyíti a sebet.
De minthogy a konzervativizmus mindig viszonyrendszerben értelmezendő, mindig is reaktív, válaszoló, reagáló – még azt sem félő kimondani, hogy reakciós – volt, a nemzeti gondolathoz is attól függően viszonyult, hogy honnan érezte a veszélyt. A tizenkilencedik században a liberalizmus volt az ellenfele, amely nemzeti volt, a huszadik században pedig a szocializmus volt az ellenfele, amely nemzetközi volt.
A huszonegyedik században az a felfogásrend lesz a konzervativizmus legfőbb és legnemesebb politikai riválisa, amelyik a legnagyobb kihívást fogja jelenteni számára a politikai paletta baloldaláról. Hogy konkrét megjelenésében milyen lesz ez az új baloldal, amelynek ki kell épülnie, az a kérdés még nem dőlt el. Csak az biztos, hogy új lesz, haladó – és mondjuk ki: nemzeti.
*
A tizenkilencedik század liberalizmusa a nemzet nevében buzdított harcra, ölésre, háborúra. A huszadik század jobboldali nacionalizmusai a faji-nemzeti őrület jegyében gyilkoltak milliókat. A jobboldali politikák megszégyenítették a „nemzeti” fogalmát. A mai hivatalos politikai gyakorlatok pedig már-már röhejessé alacsonyítják a szót, melyet Kölcsey még szépen, szerethetőn, szenvedélyesen és bölcsen használt.
„Hazaszeretet egyike a kebel tiszteletre legméltóbb szenvedelmeinek; de sok kívántatik, míg annak tiszta birtokába juthatunk. Ezreket fogsz láthatni, kik ajkaikon hordozzák a szent nevet; kik magasztalva említnek mindent, ami a honi föld határain belől találkozik; kik büszkén tekintenek az idegenre, s hálát mondanak az égnek, mely őket magyaroknak születni engedé: s véled-e, hogy ezeknek szíveik szeretettel buzognak a haza iránt? Véled-e, hogy ezen hazaszeretet az, mely a rények koszorújában olthatatlan fénnyel ragyog, s a történet évkönyveiben tisztelő bámulattal említtetik?”
Hogy milyen elvakult, irdatlan, szörnyűséges bűnöket vitt véghez az emberiség a haza nevében, azt elfelednünk sosem szabad, de az egészséges és nemes büszkeség, mellyel kulturális hagyományaink felé fordulunk, nem szégyenlendő, hanem táplálandó elfogultság, kedves és hasznos érzet, tiszta és ragyogó érzelem.
„Kinek szívében a haza nem él, az száműzöttnek tekintheti magát mindenhol; s lelkében üresség van, mit semmi tárgy, semmi érzet be nem tölt.”
A huszonegyedik században itt az idő, hogy a nemzeti eszme visszataláljon a gyökereihez. A nemzeti érzés a szív érzeménye, a szív pedig a baloldalon dobog.
*
Ezekben a napokban, Karácsony szent ünnepén talán nem számít túlzott magasztosságnak, ha arra gondolunk, hogy nemzeti létünk nem örök élet. Ha majd meghalunk, halálunkban már nem leszünk magyarok; az öröklétben nem magyarul, hanem az angyalok nyelvén érintkezünk majd eltávozott szeretteinkkel, egyesülve az egész emberiséggel.
De amíg itt élünk, magyarok vagyunk, és magyarként gondolkodunk az emberiségről és hazánkról. Mindannyian egy szívet kaptunk az Örökkévalótól, és szívünkben a haza iránti elkötelezettség is lüktet. Magyarként vagyunk baloldaliak vagy jobboldaliak is.
Konzervatívnak lenni nem jelent kizárólagosságra törekvést. A Magyarországon árvaságra ítélt konzervatív jobboldal nem kívánhat mást, mint hogy nemes politikai riválisa megújulva találja meg önmagát. Minden normális konzervatív csak sikert ajánlhat a baloldalnak. Már a közeljövőben, a boldognak remélt új évben, 2017-ben is, akár egy új politikai kezdeményezés nyomán is.
Hazánknak az az érdeke, hogy a huszonegyedik században a jobb- és a baloldal egymást felváltva kormányozza. Egy olyan országban, ahol a lakosságnak már legalább a fele szegénységben él, már rövidtávon is erős baloldalra van szükség, méghozzá sürgősen.
A politikában észnek és szívnek együtt kell működnie. Jobboldali az egyik, baloldali a másik. A baloldal képviseli a lobogó érzelmeket, míg a jobboldalnak a józan belátás, a mértéktartás a sajátja.
Magyarországon a baloldal hallatlanul erős hagyományokkal rendelkezik, és van egy lapja, a Népszava, mely a térségben is egyedülállóan a legrégebbi lap, irdatlanul erős szellemi örökséggel. Ennek a hagyománynak kell köteleznie azt a reneszánszra váró baloldalt is, mely a megalázottak és a megnyomorítottak mozgalmaként annyi balszerencse közt, oly sok viszály után végre mégis győztes lesz, mégis új, és magyar.
