„Megriaszt a buzgóság e söpredékben”

Publikálás dátuma
2016.12.24 08:51
Hecker Péter: Izraeli drón a Hortobágy felett

„…meztelen, szép szerelmünk ellen/tankkal, vasakkal felvonul/az ember alja. Megriaszt/a buzgóság e söpredékben” – írta József Attila 1937 márciusában (spanyol polgárháború fasiszta győzelemmel, náci háborús fenyegetés, moszkvai „koncepciós” pörök).

Most éppen nincsenek „tankok, vasak” Európában, bár másutt igen – gondoljunk Szíriára és Jemenre, a szíriai és a jemeni nép elmondhatatlan szenvedésére, amely jórészt a „keresztyén” nagyhatalmak bűne, de vétkes benne úgyszólván mindenki – , s amit hajlamosak vagyunk elfelejteni: tovább növekszik a nukleáris fegyverzet, együtt nő a globális bizonytalansággal, iránytalansággal és nyugtalansággal. Olyan, nemrég érvényesnek vélt gondolatok, mint „a béke”, „a népek barátsága”, „nemzetközi együttműködés”, „nemzetközi civil társadalom”, „emberi jogok”, „leszerelés”, „segítségnyújtás”, harsány kacajt váltanak ki. Még a háborús uszítók és agresszorok se takaróznak velük, mert már takarónak se jók.

Amikor a világ egyesült reakciós elnyomói önfeledt kéjjel ünneplik a „fölszabadulást” a politikai korrektség igája alól, vajon mire gondolnak? Mi az a valóság, amit – szerintük – most végre őszintén ki lehet mondani? Persze eddig is kimondták, ha nem kellett tartaniuk választóik, ügyfeleik, olvasóik, nézőik, hallgatóik haragjától: kimondták, és most még gyakrabban és még önteltebben és fölfuvalkodottabban kimondhatják az igazságukat.

Mi ez az igazság?

Igazán egyszerű.

Az emberiség 1 százalékának több a vagyona, mint a maradék 99 százaléknak együttvéve, ÉS EZ ÍGY VAN JÓL.

A nőknek kevesebb a pénzük, a hatalmuk, a befolyásuk, a megbecsültségük, az autonómiájuk, mint a férfiaknak, ÉS EZ ÍGY VAN JÓL.

Némely országok gazdagok, mások koldusszegények, ÉS EZ ÍGY VAN JÓL.

Némely osztályokat, etnikumokat, nemzeteket, nemzetiségeket, vallásfelekezeteket, régiókat, „kultúrákat”, országokat alacsonyabb rendűnek tartanak (akik az ilyesmit meghatározzák), ezért lehet őket elnyomni, kisemmizni, elpusztítani, szolgasorba dönteni, megerőszakolni, ÉS EZ ÍGY VAN JÓL.

Némelyek vezetnek, másokat meg vezetnek és megvezetnek, ÉS EZ ÍGY VAN JÓL.

Az erősek és a gyöngék, a műveltek és a tanulatlanok, az előkelőek és a kitaszítottak, a gazdagok és a szegények, a hitetők és a hívők között soha nem lesz egyenlőség, ÉS EZ ÍGY VAN JÓL.

Folyik a harc (mindenekelőtt az osztályharc, a kenyérharc, a konkurenciaharc, a hatalmi harc), a verseny véletlenszerű győzteseit „sikeresnek” tekintik és csodálják, a vesztest lenézik meg büntetik, ÉS EZ ÍGY VAN JÓL.

A szenvedést megérdemli a köznép, az örömöt megérdemlik a boldog kevesek, ÉS EZ ÍGY VAN JÓL.

Mindezt nyíltan lehet hirdetni – bár eddig is hirdették „piacgazdaság”, „verseny”, „rátermettség”, „rugalmasság”, „gyors reagálási képesség”, „sikerorientáltság”, „karriertudatosság”, „üzleti érzék”, „stratégiai tudás” álnéven, s ez eddig is ugyanazt jelentette, csak finomabban, mint amit most ordítoznak – , vagyis azt, hogy a szenvedők és a szegények megérdemlik a sorsukat, úgy kell nekik. A szegényeknek az a kötelességük, hogy térdre boruljanak a mindenkori győztesek előtt.

Donald Trump sikerével kapcsolatban sokat vartyogtak a „fehér munkásosztályról” és hasonlókról, miközben a kirajzolódó Trump-kormány (természetesen) a Goldman Sachs, az Exxon Mobil és a tábornoki kar kormánya, plusz még féltucat félőrült multimilliárdos van benne, meg olyan nőgyűlölő rasszisták, mint Mike Pence alelnök, az új rezsim legveszélyesebb embere (hozzá képest „a Donald” doromboló kiscica). A fehér meg a fekete munkásosztály megkapja a népjóléti szolgáltatások további leépítését meg a jó öreg rendőrállamot. Oroszország helyett Kína lesz az új ellenség (ez pont olyan kockázatos, mint az eddigi birodalmi mániák voltak) gazdaságilag és katonailag és „geopolitikailag”, ideológiailag meg „pikáns” módon az Európai Unió és Kanada. Az USA az Obama-kormány alatt is hajlott a katonai agresszióra és deportálta a nemkívánatos bevándorlókat; ez se fog változni.

A tőke meg az elnyomó államapparátus erősödik tovább, bár nehéz elképzelni, hogyan lehetne még erősebb. A különbség csak az, hogy még az elnyomottakat is ráveszik, hogy fönnszóval magasztalják az elnyomást – és sikerrel tüntetik föl az egyenlőségre való törekvést képmutatásnak.

Mi mindezt már rég ismerjük. Ugyan liberális képmutatás és hamis érzelgés kétségtelenül létezik, de ez nem a színlelés egyetlen uralkodó formája. Azt Magyarországon nevezik „munkaalapú társadalomnak”, hogy megszüntetik a munkanélküli-segélyt, a sztrájktörvénnyel elveszik a dolgozóktól az önvédelem legminimálisabb jogát is – no meg azt, hogy helyettük a régi cári Oroszország „állami jobbágyságának” mintájára bevezetik az úgynevezett közmunkát, és evvel az önkényuralmi-hűbéri intézménnyel mint „realitással” számolnak még az állítólagos ellenzéki pártok is, akárcsak a népellenes egykulcsos adóval (flat tax), miközben ugyanezek a pártocskák a szélsőjobboldali kormány kényszeredett szociális intézkedései (minimálbér emelése) hallatán viszont busa fejüket csóválják.

Meglehetősen komikus azt hallani az egész világon, hogy az egyértelmű osztálypolitikát folytató szélsőjobboldalt „populistának” nevezik – ki hallott milliárdos populistákról?!... – , de ez a szó már végzetesen meggyökeresedett, habár hazugság, de legalábbis félrevezető. Antibürokratikus kampányok keretében a jóléti állam, sőt: egyszerűen a normális állam leépítése folyik. (Ezt tervezi most François Fillon, a „mérsékelt” – valójában szélsőséges – francia jobboldal elnökjelöltje, nemcsak Orbán Viktor magyar miniszterelnök.)

A Népszava december 12-i számában Gulyás Erika összefoglalja, milyen állami intézményeket „épít le” a magyarországi jobboldal. Én csak néhány közismerten szükséges, magas színvonalú és szakszerű közintézményt sorolok itt föl közülük, amelyek beolvasztása a minisztériumokba és a területi kormányhivatalokba valóságos tragédia (miután az Alkotmánybíróságtól az ombudsmanig, a számvevőszéktől a Központi Statisztikai Hivatalig már több nélkülözhetetlen intézmény autonómiája enyészett el).

Megszűnik a Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatal, a Nemzeti Művelődési Intézet („föladatait” átveszi a Lezsák-féle Lakiteleki Népfőiskola!), a Nemzeti Kulturális Alap (az NKA beolvad Balog tiszteletes úr minisztériumába), az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság, az Országos Betegjogi Központ, az Országos Tisztifőorvosi Hivatal (!), a Nemzeti Egészségfejlesztési Intézet, az Országos Környezetvédelmi és Természeti Főfelügyelőség (!), a Földmérési Intézet (!), a Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal, az Igazságügyi Hivatal (ez foglalkozott áldozatsegítéssel és jogi segítségnyújtással!), a Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóság (!), a Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi Központ – erről a katasztrófáról Marosi Ernő akadémikus ad képet az Élet és Irodalom január 9-ei számában: itt műemlékeket hamisítanak meg gyalázatos átépítésekkel, és már nincs többé kontroll – , a Külügyi Intézet, stb. Ezek között vannak a rendszerváltás óta létrejött modern intézmények és a Monarchia óta megbízhatóan működő hivatalok egyaránt (amelyek még a Rákosi-rendszert is túlélték). Van olyan intézmény (pl. a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal), amelyről jót nem mondhatunk, de amelynek a leépítése tovább rontja a már amúgy is szétvert jogállam borzasztó helyzetét. S itt nem szóltunk az eddig az állam által anyagilag és infrastrukturálisan támogatott független intézményekről, mint a Roma Parlament, és nem szóltunk a szétvert nem kormányzati szervezetekről (NGO), amelyek nélkül még rettenetesebb lesz Magyarországon az élet, nem szóltunk a megszüntetett kulturális és tudományos folyóiratokról, és így tovább a végtelenségig… Itt az államiság olyasféle fölbomlasztása zajlik, amelynek a helyettesítése immár technikai okokból se lehetséges másképp, mint a legnyersebb diktatúrával. És ezek a folyamatok nemcsak Magyarországon mennek végbe, hanem nagyjából mindenütt, bár a magyar állam – pontosabban: a magyar kormány – világméretű úttörő szerepe tagadhatatlan.

Azt már épp csak megemlítjük, hogy a magyar kormány újabban kilépett a nemzetközi korrupcióellenes szervezetből. Hát persze.

A rendszerváltás óta a politika minden „oldalán” osztatlanul uralkodó neoliberális mantra szerint a „szabadság” szinonimája „a kisebb állam”, „az állam karcsúsítása”, mintha a honpolgárok jogainak biztosításával és érdekeinek védelmével hivatásszerűen és szakszerűen foglalkozó intézményekre nem volna szükség, mintha a polgári rendszerben a tőke és a represszív állam túlerejével szemben nem lenne szükség plurális intézményrendszerre (ezt nevezték egykor „fékeknek és ellensúlyoknak”: evvel a fogalommal akkora visszaélések történtek, hogy már szóba hozni is kínos). S itt még nem léptünk ki a legklasszikusabb burzsoá államrendszer fogalmi keretéből – arasznyit se.

Már régen meg kellett volna érteni, hogy nem pusztán az etnokonzervatív, radikális jobboldal „illiberális”, hanem a neoliberális változat is. Természetesen mindezek az ellenőrző, korlátozó, enyhítő, s evvel a rendet és a stabilitást szolgáló intézmények és hivatalok csak szépségflastromok voltak a kizsákmányoló és elnyomó tőkés állam csúf testén, de már nincs rájuk szükség, mert a rendszer reformáló, szelídítő, nyájasabb, de szintén polgári belső ellenzéke (a kései liberalizmus) halott, ráadásul nem is siratja – érthetően – majdnem senki. A szó szokásos értelmében vett „polgári demokrácia” (alkotmányos jogállam politikai pluralizmussal és osztályelnyomással) nem létezik olyan hatalmas államokban, mint Kína, India, Japán, Indonézia, Oroszország, Egyiptom, Törökország, Pakisztán, amelyek a nemzetközi politika meghatározó tényezői.

A király ismét meztelen. Csak az a szokatlan, hogy ezt maga a király mondja ki, ráadásul hencegve, nagyszájúan és gőgösen.

Csak ne csodálkozzanak azok a laza figurák, akikkel tele van az internet, és akik reggeltől estig kacagnak a Fidesz olykor csakugyan kissé kínos politikusain, de akik hanyag csuklómozdulattal írták le a „lúzer” szót millió ízben 2010 óta. A „lúzer” kifejezést a néhai Ronald Reagan (aki az égvilágon semmivel se volt jobb Donald Trumpnál, bár nem kizárt, hogy ifjúkorában a repülőtéren vagy a fogorvosi váróban esetleg elolvasott egy-két hosszabb újságcikket) honosította meg a magas politikai nyelvben. A vesztes nyílt lenézése, kigúnyolása – noha az egyenlőtlenség társadalmaiban a vesztesek léte szükségszerű, és általában semmi köze a képességeikhez, állhatatosságukhoz – arra szolgál, hogy a mindenkori vesztesek szerencsétlenségükért önmagukat okolják, és inkább a betegségbe (vagy különféle „függőségekbe”, amelyek voltaképpen ugyancsak betegségek) meneküljenek.

Ennél még hasznosabb (az uralkodó osztálynak meg az autoritárius rezsimeknek), ha a vesztesek valamilyen mítoszra fogják rá vereségüket, hiszen az ilyen paranoiákat finoman lehet irányítani a háttérből. Az efféle propaganda szép magyarországi példája: a pesti sajtó most már minden esetben azt mondja az érintettről, hogy „kirúgták” – azt soha, hogy „fölmentették tisztségéből”, „elbocsátották állásából”, „nem újították meg a szerződését”, „nem választották újra”, „nem bízták meg”, „alkalmazása megszűnt”, „leváltották”, „elmozdították”. A pesti sajtó érezteti, hogy a munka nélkül maradt személyt megalázó módon fenéken billentették; s tudjuk megannyi bohózatból, hogy a rúgás a megrúgottra nézve megszégyenítő és komikus. „You are fired!” – ordította hetente többször Donald Trump gagyi tévéműsorában, évekig. Ez imponál a veszteseknek és a vereségtől rettegőknek. Abban bíznak ismét, aki önkényesen dönthet a sorsukról. (De persze nem örökre bíznak benne, és iszonyatosan meg fognak haragudni rá. Tudjuk, hogy végezte Mussolini, Ceauşescu és Kadhafi. Jobb erre nem gondolni.)

De túl engedékenyek vagyunk az elnyomás és a kizsákmányolás „jófej”, „kúl”, „laza” cinkosaival, akik – némi öngúnnyal – mindazonáltal az erősek szokványos szadizmusát képviselik.

Az indiai mozikban újabban megint eljátsszák minden előadás előtt a nemzeti himnuszt. (Régi brit szokás volt az 1960-as évekig.) Kerala szövetségi államban sokakat letartóztattak, mert nem álltak föl, amíg a himnusz szólt. Indonéziában milliók tüntetnek, mert Dzsakarta tartomány kormányzója – aki kínai és keresztyén – azt merte mondani, hogy az ellene fölhozott Korán-verseket ellenfelei félreértelmezik. Az államelnök kilátogatott a tüntetőkhöz, akik a kormányzó kivégzését (pontosabban: meggyilkolását) követelik, és velük együtt fohászkodott és elmélkedett az esti ima alatt. A nagy-britanniai hindu közösségben továbbra is megalázzák és bántalmazzák az alsó kasztokhoz tartozókat, a kasztok közötti szerelmi kapcsolatok miatt rengeteg embert, főleg nőt, szoktak agyba-főbe verni és kaszton belüli házasságra kényszeríteni. Sok nőt büntetésképpen megerőszakolnak. Londonban! A lengyel szejm egyik képviselője a minap azt javasolta, hogy a lengyelországi ateisták (istentagadók), görögkeletiek (ortodoxok) és muzulmánok tegyenek le nyilvános, írásban is megerősített esküt a lengyel alkotmányra és „a lengyel értékekre” (?). Aki erre nem hajlandó, azt azonnal deportálni kell. Az Egyesült Államokban meg akarják erősíteni a rendőröknek azt a jogát, hogy bárkit megállítsanak, megmotozzanak, holmiját átkutassák. Mindenki tudja, hogy ezt a jogot többnyire feketékkel és latinókkal szemben szokás alkalmazni. Franciaországban már másfél éve rendkívüli állapot van érvényben. A magyarországi példát követve Ausztriában is rendőri hatáskörökkel ruházzák föl a hadsereget – a szociáldemokraták! Horvátországban a tömeggyilkos usztasa „tábornok”, Ante Gotovina pár hete a kormány tanácsadója. A Fülöp-szigetek népszerű államelnöke eldicsekszik vele, hogy polgármester korában személyesen ölt meg az utcán föltételezett bűnözőket. A guantánamói támaszponton folyt kínzásokért felelős tábornokot belbiztonsági miniszternek jelölte Trump.

„Testvérem, folytatnám, de unnád, tudom, hogy nem élsz lazacon.”

Mindezeket a dolgokat a jó fejek helytelenítik, és persze nem veszik észre, hogy ugyanannak a rendszernek a részei, és amikor kórusban gúnyolják – együtt a szélsőjobboldallal – az „értelmiséget”, a „jogvédőket”, a „politikai korrektséget”, amikor „tabudöntögetésnek” hiszik a legótvarosabb nőgyűlölő és fajvédő közhelyek ismételgetését (persze kis öniróniával), akkor válik igazán teljessé az, ami amúgy is uralkodik.

Millei Ilona: A tarja

Publikálás dátuma
2019.04.22 16:16

A húsvéti sonkák, füstölt, főtt combok és a füstölt, főtt tarják között lépdelt a piacon, azt fontolgatva, vajon melyiket is válassza, mikor hirtelenül és váratlanul eszébe jutott a réges-régi történet a nagymamájáról, a Mamiról, és a tarjáról. Nem lehetett több tizenkét évesnél, amikor Mami arra kérte, hogy menjen le a henteshez, és vegyen neki tíz deka tarját. Se többet, se kevesebbet. Még a pénzt is kiszámolta rá. - Kicsikém, nagyon figyelj oda, hogy pontosan tíz deka legyen! - Miért? – kérdezte csodálkozva. - Mert ezt most én akarom egyedül megenni. - Miért? – akadt föl a szeme a meglepetéstől. - Mert én még sohasem ettem tarját. Senkinek nem akarok adni belőle!
Furcsa volt ezt attól a Mamitól hallani, aki az ötvenes évek elején, amikor egy héten csak egyszer ettek húst, még a tányérján lévő rizses húsból is kiválogatta a pörköltdarabokat, és áttette az övére, mert tudta, hogy az unokája nagyon szereti. Mikor csodálkozva ránézett, nagyanyja csak legyintett, nem kell már hús egy hetvenhárom éves öregasszonynak. Volt ez már hét éve is.
Nagyon szerette a nagymamáját, aki hatvannyolc évesen vette magához hat hónapos csecsemőként, és mivel a szülei elváltak, azóta is ő nevelte. Sokszor hallotta már tőle hogyan vitte magával őt, a gyomor-és bélhuruttal küzdő koraszülöttet, mert azt akarta, hogy életben maradjon. Sokszor elmondta azt is, hogyan cipelte nap, mint nap a „Zöldkeresztbe”, hogyan etette, itatta, hogy meggyógyuljon. De nem csak ezért szerette, hanem a meséiért is, amiket minden áldott este felolvasott neki a Benedek Elekből, vagy az Andersenből, egészen addig, amíg ki nem száradt a szája, vagy el nem aludt mesélés közben.
Szaladt hát a henteshez a tarjáért. Futás közben nagyon büszke volt magára, amikor arra gondolt, hogy tizenkét évesen rájött a majd’ nyolcvan éves nagyanyja titkára: sosem engedhette meg magának a luxust, de mielőtt meghalna, ki szeretné próbálni, milyen is az.
- Megérdemli a tarját - konstatálta magában -, hiszen tizenhárom évesen már cselédlány volt a grófnőnél, és ha valamit elrontott, hatalmas pofont kapott érte. Megérdemli, mert még sosem evett ilyet, és ez jár neki! Olyan világ kellene, ahol mindig mindenki ehet tarját – szögezte le magában, és belépett a hentesboltba. Nézte, ahogy a nagydarab férfi vékony szeletekre vágja a a tarját, becsomagolja, és átadja neki.
Hanyatt-homlok rohant vele haza, hogy nagymamája minél hamarabb megkapja. Mami lassan, óvatosan bontotta ki a kicsiny csomagot, és megbűvölten nézte a rózsaszínű, gusztusos tarját. Aztán finom mozdulattal beleharapott az első szeletbe, lehunyt szemmel ízlelgette, hogy végül az összes tarja eltűnjön a szájában.
Ő nem azért szomorkodott, mert sajnálta volna nagyanyjától a finom falatokat, inkább azért, mert megértette, milyen borzasztó az, ha valakinek majd’ nyolcvan éves koráig kell arra várnia, hogy egy ilyen pitiáner „luxust” megengedhessen magának. És ezt is csak azért, mert most egy kicsit jobban megy nekik. Az apja ugyanis ’56-ban asztalosműhelyt nyitott, maszek lett. A bolt beindult, ő pedig minden héten vitt apanázst az édesanyjának, és neki. Nem sok pénz volt, de a semminél több. Ez volt az egyetlen bevételük. Mami ugyanis nem kapott nyugdíjat, sohasem volt munkahelye. Nagypapa tartotta el, amíg élt. A Papi is asztalos volt, a Ganz-MÁVAGnál dolgozott. Sohasem keresett sokat.
Mami négy gyereket szült, három lányt és egy fiút. Az apját. Sokszor mesélte neki, milyen rossz gyerek volt, mert mindig sírt. Mami sokszor csak úgy tudott főzni, ha az egyik karjában tartotta, miközben a másik kezével kavargatta az ételt. A meséhez tartozott az is, hogy bár nagyon szegények voltak, de Mami büszke asszony volt, sohasem kért kölcsön semmit senkitől. Ha valami nem volt otthon, hát akkor az kimaradt az ételből.
Minden héten, amikor az apja megérkezett az ellátásukra szánt pénzzel, azzal lépett be az ajtón:
- Mami, maga még él? Meddig akar még élni?!
És Mami sohasem sértődött meg. Zavartan nevetgélt, aztán mindig megsimogatta a fia fejét.
A piacon nagy volt a sürgés-forgás. Mikor ő következett a sorban, a legkisebb kötözött sonkát kérte a hentestől.
- Húsz deka, elég lesz?
- Adjon még tíz deka tarját is – mondta lehajtott fejjel. Arra gondolt, milyen jó lenne megosztani a finomságokat az unokáival, de sajnos nem lehet. A gyerekei családjukkal együtt évek óta messze idegenben élnek, lassan már követni sem tudja, merre járnak. Jó, ha kétévente megengedhetik maguknak, hogy hazajöjjenek.
Frissítve: 2019.04.22 16:16

Körmöczy György: WC-t Amerikába

Publikálás dátuma
2019.04.22 13:10

Fotó: Fortepan
Apám 1956 novemberében itt hagyott csapot-papot, országot, asszonyt, gyereket.
Távozását megelőzően sem töltött sok időt velünk, mivel vagy Magyarország és Palesztina közötti embercsempészettel foglalkozott, vagy az emiatt kiszabott börtönbüntetését töltötte Rákosiék börtönében. A két év börtönéletet követően pedig következett még másfél év a közismerten vidám kistarcsai internálótáborban.
A forradalomban való néhány napos és máig meglehetősen tisztázatlan részvétele a család szempontjából ezek után már igazán elhanyagolható volt. De hogy volt benne valamiféle érdeklődés irántunk, az is bizonyította, hogy a zűrös novemberi napok egyikén beállított egy Pobedával - ifjabbak kedvéért, szovjet gyártmányú középkategóriás autómárka -, aminek a motorházteteje nemzeti színű lobogóval volt letakarva, és az volt ráírva: Nemzetőrség. Apám lába be volt kötözve, mint egy sebesültnek. Egy hős, gondoltam. (Bizonyára sokan vannak manapság, akik sírva könyörögnének egy ilyen bekezdésért az önéletrajzban.)
Néhány pillanat múlva pedig, még mielőtt anyám, vagy nagyszüleim felocsúdtak volna a váratlan érkezés okozta döbbenetből, kivitt az autóhoz, hogy megmutassa. S ha már ott voltam, mindjárt be is ültetett, és elindultunk egy körre a szétlőtt városban. A szórványos lövöldözések apámat nem zavarták, én viszont egy kicsit féltem. Vagyis inkább nagyon.
Hogy anyám és nagyszüleim mit érezhettek az alatt az egy óra alatt, amíg mi a városban sétakocsikáztunk kiégett tankok és betört kirakatú házak között, azt akkor tudtam meg, amikor hazaérkeztünk. Röviden: apám egy idő után jobbnak látta, ha a túlerővel szemben elmenekül.
Legközelebb 1974-ben láttam újra.
***

Ha csak ezt nézzük, távozása Magyarországról akár indokolt is lehetett volna.
Leszámítva azt az aprócska körülményt, hogy mindezt nem velünk, és nem is értünk tette, hanem a saját bőre megmentéséért, valamint egy nála jóval idősebb nő kedvéért, aki nem mellesleg őt a rendszeresnek mondható pénzzavarai közepette anyagilag támogatta. Ezért aztán apám úri becsületből később el is vette feleségül.
A rend kedvéért el kell azonban ismerni, hogy az embercsempész tevékenység sem volt előzmények nélküli. Az öreg a szerencsejátékosoknak abba a fajtájába tartozott, akik örökösen veszítenek, és akik emiatt a tét folyamatos emelésével próbálnak a veszteségek kútjából kimászni. Természetesen sikertelenül. Ezért aztán életük folyamatos menekülés.
Így történt, hogy a hitelezők, apám távollétében rendszeresen nagyanyám lakásán jelentek meg, hogy az aktuális kártyaadósságot behajtsák.
Némi purparlét követően mama ilyenkor kénytelen volt egy-egy családi ékszertől megválni. Amit viszont nagyapám egy idő után megunt, és megtiltotta, hogy az adósságokat a családi kassza terhére rendezze.
Jogosan.
A történtek után apám az örök vesztesek fent említett szokásos taktikájával ismét kénytelen volt emelni a tétet, és hogy adósságait rendezhesse, beállt embercsempésznek Genova és Palesztina között, mivel a talaj valószínűleg amúgy is forróvá válhatott már a lába alatt.
Csak hát a szerencse, meg a várva várt nagy pénz sohasem a lúzerekre mosolyog rá. Így egy szép napon azon vette észre magát, hogy a börtönben csücsül.
***

Szabadulása után, az ominózus esetet leszámítva nem láttam tizennyolc éven át. Ő Amerikában, mi itthon.
Megvoltunk.
Olykor váltottunk néhány levelet, de ettől sem neki, sem nekem nem lett jobb, érdekeink a párhuzamos egyenesek világában bolyongtak: ő megértést, és valamiféle távoli szeretetet vagy csodálatot várt volna el, nekünk sokkal prózaibb módon a gyerektartásra lett volna szükségünk. Egyik sem teljesült soha.
Aztán egyszer csak megjelent, és úgy viselkedett, mint a mesebeli királyfi a fehér lovon. Vagy mint az ötvenhatosok nagy többsége. Bérelt autó, Hotel Intercontinental, régi haverok, kurvák, cigánnyal húzatás, ésatöbbi.
És mintha mi se történt volna: édes fiam, hogy van anyád?
***

Immár felnőttként valami homályos, zavaros nosztalgia ébredt bennem az elveszett apa, a tanácstalan kamaszkor iránt. Mint az a nő, akit ugyan egész életében vert a férje, mégsem hagyja el, mert azt hiszi, még mindig meg tudja változtatni.
Hátha most.
Így voltam én is akkor.
Két hét ismerkedés, a forró kása kerülgetése, udvarias közhelyek, majd minden átmenet nélkül az atyai bizalmaskodás, az összekacsintás szándéka, nagyhangú ígéretek, és a hamiötvenhatbannemlettünkvolna című lemez.
Kavarogtak bennem az érzések. Egyik oldalon a kitörölhetetlen tények, a másikon meg az, hogy hát mégiscsak az apámról van szó. Még azt se mondtam meg neki, hányszor kellett letagadnom a pártállamban a puszta létezését is.
Ma már kristálytisztán tudom, mit kellett volna tennem.
Akkor nem tudtam.
***

Az időtájt egy lakótelepi panellakásban laktunk. Mi egészen jól elvoltunk, apámnak persze kicsi volt az ötvenkét négyzetméter - gondolom a nevadai síkságokhoz képest. De egyvalami felkeltette az érdeklődését. A lakásban a WC. És annak felszerelése. Egész pontosan a lehúzó lánc, és a végén a fogantyú.
Teljesen lázba jött tőle.
Kiderült, aktuálisan vízvezeték szereléssel foglalkozik. Plumber. Én vagyok kint plumber.
Már ez is meglepett.
Még az általánosban azt kellett beírni apja foglalkozása rovatba: villanyszerelő.
Hol? Hát a börtönben. Esetleg Sztálinvárosban. De ez akkor titok volt, meg nem is kérdezték.
És most? Most plumber.
Tudvalevőleg junájted sztétsz momentán az ilyen lehúzós vécé nincs már. Csak fáin, nyomógombos, öblítős. A hollywoodi sztárok megőrülnének az ilyenért.
Ma úgy mondanánk: retró rötyi.
Figyelj kisfiam! Nagy biznisz, nagy pénz! Te (mármint én) megveszed itt a WC-t, kiküldöd, én beszerelem, jó pénzt csinálunk. Csak csináld azt, amit mondok.
Megszédültem. Lelki szemeim előtt dollárkötegek sorjáztak az asztalomon.
Mindent megbeszéltünk még mielőtt visszament Los Angelesbe. EL É-be. Majdnem mindent.
***

A WC csésze beszerzése szinte gyerekjáték volt.
A tartály.
Miért? Tartály is kell?
Bölcsész…
Persze.
Tudvalevőleg, a magyar hiánygazdaság akkori zászlós hajója a vécétartály volt rézcső kimenettel, tömítésekkel. Hogy miért pont ez a cikk, rejtély.
Egyetlen szaküzletben se volt. Corvin, Lottó, Budai Lottó. Széttárt karok, sajnálkozás.
Sehol.
Kétségbeesés. Telefon Los Angelesbe.
Nem is kerül sokba a kezdő tanári fizetéshez képest.
Ne aggódj, Géza bácsi a Szabolcs utcai kórház TMK vezetője régi kistarcsai haver. Szólj neki, hogy én kérem!
És tényleg. Géza bácsi szólt, üzletben félretéve, borravaló átadva. Hurrá, királyság! Célegyenes. Már csak a feladás van hátra. Gyerekjáték. És dől a pénz.
***

Csomag feladása a tengerentúlra akkortájt a BOY-szolgálat nevű intézménynél volt lehetséges. Így azután WC-csésze plusz tartály Trabantba be, irány a Bajcsy-Zsilinszky út.
Üzlet előtt húszméteres sor. Karácsony előtt járván előttem kis csomagokban bejgli, házi kolbász, tokaji aszú, szilvapálinka szépen becsomagolva a gyerekeknek Ámerikába.
Jómagam, lehajtott fejjel egy WC-csészét tologattam magam előtt a sorban a nyílt utcán.
Mi lesz most? Semmi.
Mindössze egy tanítványom járt épp akkor arra, és köszönt rám hangosan, megértően.
Tiszteletem, tanár úr!
***

Az üzletben az unott tisztviselő azt kérdezi, hová, mi lesz feladva. Hát WC-csésze Los Angelesbe. Mögöttem diszkrét kuncogás.
Ekkor fejét felemelve a papírokból: És így üresen, vagy tele?
Némi szarkazmussal, és könnyekkel a szemében az elfojtott röhögéstől.
Ennél a pontnál elbizonytalanodtam.
Mit is keresek én itt, kezdő tanár, egykori gombfocibajnok, lemezlovas és sportújságíró? Kell ez nekem?
De már nem volt visszaút.
- Fel akarom adni, - mondom elszántan. - Itt a cím.
Tisztviselő fejvakarás.
- Milyen kategóriában szeretné?
- Ajándék kategóriában.
- Mégis, mi a tárgy jellege? WC-csésze ugyanis nincs a feladható tárgyak listájában.
- Jellege használati tárgy.
- Az nem lehet, itt ajándékokat szoktak küldeni.
Elkeseredtem.
- De talán lehetne esetleg porcelán - derült fel a derék tisztviselő jóindulatúan.
Megadom magam. Legyen, csak gyerünk már.
- Viszont a porcelán kiviteléhez nemzeti banki engedély szükséges - tette hozzá-, szíveskedjék az engedélyt beszerezni, majd azzal visszajönni.
Összeomlottam. Azt hittem, ennél már nem lehet rosszabb.
Tévedtem.
Csésze vissza a Trabantba, irány a Nemzeti Bank. Még szerencse, hogy nincs messze. Portás nem érti, miért megyek egy WC-csészével a hivatalba.
- Maga a karbantartó?
Elmagyarázom.
Együtt érzően bólogat. Sok hülyét láthatott már.
Csinos hölgy a pultban.
Mondom.
Hátraszól.
- Vécét akarnak Amerikába küldeni, mit kell kitölteni? Összeszaladnak. Konzílium a beteg fölött.
Ügyfél eközben megsemmisülten áll, csészével a lábánál.
Vihogva kezembe nyomnak egy nyomtatványt.
Kitöltöm.
- Két hét múlva tessék visszajönni érte. A csészét nem szükséges hozni.
Harsány nevetés.
Két hét múlva.
- Lányok! A vécés van itt, készen van az engedély?
Hogy abban a pillanatban apámról mit gondoltam, azt a nyomdafesték nem tűrné el.
Most már mindegy. Engedély kézben, diadalmasan vissza a BOY- hoz.
Fejvakarás.
Már megint.
- Megérdeklődtük, sajnos ezt a műtárgyat nem lehet légi úton küldeni - így a tisztviselő.
- Csak tengeri úton. Tessék az IKKÁ-ba menni vele, ott biztos felveszik - mondja szánakozva.
(IKKA: IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció - ifjabbaknak. Csomag külföldre - értsd nyugatra, valamint nyugatról.) Ismeretterjesztés gyanánt.
Nos, az sincs messze. Ha már ennyit belefektettem.
IKKA.
Rezignáltan elmondom, rutinosan várom a hatást.
Szemük se rebben.
- Tessék ide feltenni a pultra, Hamburgig vonaton, onnan hajóval küldjük tovább. 860 dollár lesz, ezt tessék kitölteni.
Épp nem volt nálam 860 dollár. A nagyobb baj akkor lett volna, ha mégis.
Rosszul voltam, szédültem, magamban káromkodtam kifelé menet, és feltettem magamnak azt a - teljesen hiábavaló - kérdést, miért pont engem vert meg az Isten ilyen apával.
Hazamentem.
Éjjeli telefon Los Angeles-be. EL É-be. Az időeltolódás miatt.
Beszámolok.
- Mennyi? 860 dollár? Az nagyon drága - mondja. Akkor nem kell.
Mély levegőt vettem, majd a vonalat megszakítottam.
***
Az érintetlen WC csésze, plusz tartály még két évig állt a garázsban.
Amikor a nyaralót építettük, felhasználásra került. Jól jött. Használat előtt, közben és utána gyakran emlegettük a történetét. A családi folklór része lett.
***
Apámmal soha többé nem beszéltünk egymással. De nemcsak emiatt.