Simone Weiltől tanultam, hogy a jót akkor ismerhetjük igazán, ha tesszük, a rosszat viszont akkor, ha megtartóztatjuk tőle magunkat, vagy ha legalább megbánjuk, amit elkerülni gyöngék voltunk. „Mert a rossz – írja Weil – elutasítja a világosságot”, elsősorban azt, ami a ráeszméléshez szükséges.
Bizonyára ez a magyarázata annak, hogy az elmúlt évtizedek pusztításai most válnak előttünk nyilvánvalóvá, amikor kiszabadulóban vagyunk közülük. De nem erről akarok írni.
Az 1990-es év legfájdalmasabb tapasztalata az volt számomra, hogy ebben a válságos és gyönyörű történelmi fordulóban, amelynek részesei vagyunk, oly sok visszaélés történik a szóval. Pedig most elsősorban nem pénzre, versenyképes termelőeszközökre volna szükségünk, hanem szóértésre és szókimondásra, de olyanra, amelyet Illyés Gyula 1938-ban illedelmes szókimondásnak nevezett. Illyés példája nem ok nélkül jutott eszembe. Neki a 30-as években fájdalmas és szép vitákba kellett bonyolódnia olyan emberekkel, akik a nép nevében fordultak ellene. Vajon olvassák-e újságíró-iskolákban a Magyarok 1933-as naplójegyzeteit? Azokból meg lehetne tanulni, mi minden kell ahhoz, hogy valaki egy demokráciában a közösség tájékoztatójaként, a közvélemény alakítójaként vagy épp megszólaltatójaként szerepelhessen. Műveltség, erkölcsi tisztaság és folytonos „gyötrelmes kutatás” kell hozzá! Bizony, manapság az újság, a rádió és a televízió „nagyhatalmának” részesei nemigen igyekeznek azon, hogy ezzel a mércével mérhessük őket. Szenvedély nélkül nem lehet a közönség elé lépni. De az igazságkeresés alázatos és figyelmes szenvedélyét nem helyettesítheti a leleplezés indulata.
Pilinszky János idézte sokszor Rilke mondatát: „Rettenetes, hogy a tényektől sose tudhatjuk meg a valóságot.” Országos veszedelemnek gondolom, és személy szerint is mélyen elszomorít, hogy az elmúlt év inkább a tények szétkiáltásának (sőt a tényekkel való manipulációnak) ideje volt itt, Magyarországon, ritkán hangzott fel benne olyan beszéd, amely elsegíthetett volna oda, hogy a valósággal találkozzunk.
Az írástudók felelősségéről beszélünk, írunk alkalomadtán. Ma nagyon határozottan el kell gondolkodnunk a „riporterek” felelősségén. Régebben, nagy történelmi fordulók idején a nemzet közvéleményét történelmi szerepre méltó koponyák irányíthatták. Ma Petőfi hangja is elveszne a sajtó és a tömegkommunikációs eszközök lármájában, őt is falhoz szorítanák fölényes kérdésekkel az interjúkészítők.
A sajtó, a rádió, a televízió alig szabadult egy diktatúra hazugságaitól, máris elönti a demagógia. Pedig a magyar népet most sok mindenen túl, amit régen sem tudott talán nagyon jól, de mára veszedelmesen elfelejtett, elsősorban gondolkodni kellene megtanítani. Ahhoz pedig tiszta levegőre volna szükség, az ellentétes vélemények becsületes ütköztetésére, jó vitákra, „illedelmes”, vagyis a másik érveit meghallgatni kész szókimondásra.
A Biblia azt mondja: „Az igazság szabaddá tesz titeket.” Rossz szolgálatot tesz a közösségnek az az újságíró, tévé- vagy rádióriporter, aki mindenáron a maga igazát akarja bizonyítani, s ennek érdekében hallatlanra veszi, ami ellene szólna, bemocskolja meghallgathatatlanul a másképp gondolkodót. A szabadító igazságot együtt szolgálhatjuk s közelíthetjük meg, egymást tisztelve, meghallgatva. Amíg ezt meg nem próbáljuk, nem jutunk egyről kettőre.
1990. december 30.
