Amikor egy beteg elmegy, egy kicsit mi is meghalunk – mondta Mezőcsáti Melinda a Semmelweis Egyetem belső lapjának legutóbbi számában. Az Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Klinika főnővére szerint a sok súlyos eset miatt gyakran kell szembesülniük az elmúlással, ami a hosszú évek tapasztalatai ellenére is nagy lelki teher, a komoly betegségek és műtétek után felépülő páciensek életkedve ugyanakkor óriási lendületet ad a klinika dolgozóinak.
Ez az érzelmi hullámzás jellemzi valamennyi orvos és nővér, szociális gondozó vagy védőnő hétköznapjait, mégis ritkán foglalkozunk a segítő szakmákban dolgozók lelki és egészségi állapotával. A védőnők több mint ötezres táborából most néhány százan segítséget kapnak a Norvég Alap támogatásával, mert az ő helyzetük a többiekénél is nehezebb. A kisebb településeken ugyanis nagyobbrészt egyedül végzik a munkát, ritkán kaphatnak szakmai vagy akár „csak” lelki segítséget, pedig a felelősség terhe óriási rajtuk.
Naponta találkoznak nagyon nehéz élethelyzetekkel, segítségnyújtási próbálkozásaik sokszor falakba ütköznek, a szakmai magányban nem lehet feloldani a rettenetes család drámák, a szülőkkel való nem egyszer nehéz kapcsolattartás érzelmi terheinek súlyát. Nagyobb városokban csoportban dolgoznak, itt valamivel könnyebb a helyzetük, de bebizonyosodott, hogy valamennyiüknek segítségre lenne szüksége. Arra, hogy mi mindennel találkoznak, egy fővárosi védőnő, Kardos Robertina saját példáját hozta fel, amikor egy család szétesésekor az anya közös gyermekük molesztálásával vádolta férjét, ám kiderült, új párjával így akarták elérni, hogy maguknál tarthassák a kislányt. Ilyenkor nehéz a döntés, a segítő is segítségre szorulna.
Most először elindult egy program, amely nemcsak eszközöket ad, hanem ezt a feldolgozó munkát is segíti.
Az ország hátrányos helyzetű településein dolgozó védőnők munkafeltételeinek javításához 1500 laptopot, illetve notebookot osztanak szét, de Szőke Katalin, a program szakmai vezetője nemrég arról is beszélt egy szűk körű tájékoztatón, hogy három megyében, Borsodban, Szabolcs-Szatmárban és Hevesben lehetőség van a védőnők érzelmi feldolgozó képességének javítására is úgynevezett szupervízió keretében. Munkatársa, Wiesner Erzsébet úgy fogalmazott: amikor az autónk rángatni kezd, azonnal szerelőhöz visszük, miért nem vesszük ugyanilyen komolyan, hogy kopik a személyiségünk is, időnként „szervizre” szorul. A beszélgetéseket vezető szakember ilyenkor kívülről látja az egészségügyi dolgozó személyiségét, ami lehetőséget teremt arra, hogy megbeszéljék, hol kellene változtatnia a munkáján, hogy jobban elviselje annak terheit. Hasonló külső segítség a legnehezebb esetek megbeszélése, a vezető védőnők személyes felkészítése vagy egyes tréningek megszervezése is.
A Norvég Alap a tavaszig tartó programokat majdnem 800 millió forinttal támogatja, a tapasztalatokról készülő összefoglaló anyag pedig reményeik szerint segíthet a döntéshozók meggyőzésében, hogy hasonló személyiség-karbantartásra máshol is szükség lenne.
Valójában persze mások is kongatják a vészharangot, hiszen az egészségügyi ágazat kiürülésében, a szakemberhiányban nagyon fontos szerepe van az elfáradásnak, kiégésnek is. Amikor tehát valaki elindul nyugatra, abban nem csak a pénz játszik szerepet, hanem az is, hogy az angol vagy német kórházakban kevesebb időt kell dolgozniuk, mint itthon és nincsenek rákényszerítve, hogy másod-harmadállásokban is folytassák ugyanezt a testi, lelki küzdelmet.
A baj nagyságát mutatta egy idén tavasszal megjelent kötet is. Győrffy Zsuzsa, a Semmelweis Egyetem Magatartás-tudományi Intézetének kutatásvezetője Orvosnők Magyarországon címmel adott ki tanulmányt a hazai orvostársadalom testi-lelki egészségéről. Ebben bebizonyította, hogy a magyar orvosnők majdnem hatvan órát dolgoznak hetente, átlagosan két és fél munkahelyen. Egészségi állapotuk rosszabb, mint diplomás kortársaiké, gyakran szenvednek krónikus betegségben.
Ennél átfogóbb, az egész magyar orvostársadalmat felölelő kutatás azonban nagyon régen készült Magyarországon. Pedig már egy 1988-as felmérés is azt mutatta, az orvosok egészségmutatói rosszabbak, mint lakosság átlagáé. A 39 év alatti orvosok majdnem 20 százalékának volt krónikus betegsége, a középkorú gyógyítók közül az átlagnál többen haltak meg infarktusban, és akkor az orvosnők várható élettartama csaknem hat évvel volt elmaradva a női átlagéletkortól.
A budapesti orvosegyetem azóta készített kutatásai szerint tíz középkorú magyar férfi mellett 6 hasonló korú asszony hal meg, de az orvosnők majdnem beérik férfi kollégáikat: 10 középkorú orvoshalálra 9 doktornőé jut. El kellene ezen gondolkodni az egészségügyi ágazat vezetésének is, mert ezen a tendencián nem segít a mostani mértékű béremelés. Akkora kellene, hogy ne legyenek rászorulva a pluszmunkákra, s ha emellett segítő szolgálatuk is lenne, talán tovább élnének, mint pácienseik.
