Előfizetés

Dick Van Dyke, Amerika vicces embere

Mészáros Márton
Publikálás dátuma
2016.12.27. 12:19
FOTÓ: Jerritt Clark/Getty Images
A filmipar abszolút veteránjának számít, de Dick Van Dyke, a népszerű amerikai színész kilencvenegy évesen is kamera elé áll. Valaha a Mary Poppins kéményseprőjét alakította, most a filmklasszikus új változatában szerepel.

1964-ben mondhatni a fél világ megismerte Csudálatos Mary-t, az ausztrál P. L. Travers hősnőjét. A klasszikus produkció címszerepét Julie Andrews játszotta, aki a papagájfejes esernyőjével, a keleti szál hátán beröppenő dada megszemélyesítéséért a rákövetkező évben megkapta az Oscar-díjat. Noha a szívet melengető zenés játékfilm jórészt az általa megformált karakter miatt emlékezetes, úgy, mint a könyvben, a filmadaptációban is fontos alak a kéményseprő, aki egy személyben a századelő brit fővárosának utcazenésze.

Azt azonban sokan nem tudják, hogy a Bertet alakító Dick Van Dyke nem pusztán Mary Poppins cimboráját keltette életre. A forgatás során harmincnyolc éves amerikai színészt a film mozielőzetese úgy mutatja be, mint „Amerika mesésen vicces emberét”. Dick Van Dyke mögött ekkor már volt néhány jelentéktelen kis tévés szerep, meg egy komédia főszerepe, de a Mary Poppins forgatásán is bizonyította, hogy nem érdemtelenül kapta meg a mókamester jelzőt. Két jelenet között a színész elkezdett úgy járni, mint egy hajlott öregember, aki szinte lépni sem tud, annyira fél attól, hogy elterül. A mókázás jelenetét a filmet gyártó Walt Disney is látta, és egyből meg is tetszett neki, így Van Dyke-ra osztotta Banks papa főnökének, a megkeseredett öreg bankárnak a szerepét is. (A stáblista szerint a karaktert egy bizonyos Navckid Keyd alakította, csakhogy ez a Dick Van Dyke név anagrammája.)

Azóta, hogy bemutatták a Mary Poppinst, több mint félévszázad telt el. A szereplőgárdából sokan már elhunytak, nyolcvanas-kilencvenes éveikben járnak azok, akik még élnek. A bájos filmnek és a daloknak azonban még ma is nehéz ellenállni, így gondolhatta ezt Rob Marshall, a Chicago rendezője is, aki 2018-ra elkészíti az alkotás remake-jét. A Mary Poppins visszatér a Disney-stúdióban készül, története pedig akkor játszódik, amikor a Banks-testvérek már felnőttek. Mary akkor tér vissza egykori munkáltatójának házába, amikor már a fiúnak gyerekei születtek. A történet azonban alapvetően a bébicsősz és egy Jack nevű lámpagyújtogató kapcsolatára helyezi a fókuszpontot. Hogy ki is az új férfi karakter, az egyelőre nem ismert, a karaktert megszemélyesítő Lin-Manuel Miranda amerikai színész csak annyit mondott róla, hogy olyasmi figura, mint Bert. És ha már szóba került a kéményseprő, az új változat legnagyobb dobása az, hogy Dick Van Dyke is szerepet kapott benne.

A decemberben 91. születésnapját ünneplő, mindig mosolygó színész örömmel csatlakozott a csapathoz. Lelkesedése magáért beszél, hiszen a varázslatos nevelőnőt Emily Blunt, napjaink egyik legkiválóbb angol színésznője kelti életre, de két Oscar-díjas sztár, Colin Firth és Meryl Streep is aláírta a szerződést. Noha Van Dyke abszolút veteránnak számít a szakmában, mégsem ő lesz a stáb korelnöke, ugyanis a nála két hónappal idősebb Angela Lansbury, minden idők egyik legsziporkázóbb idős detektívasszonyának alakítója is szerepet vállalt a moziban. Az amerikai film- és televíziós színészek céhe által néhány éve életműdíjjal is elismert Van Dyke az örömhír kapcsán árulta el, hogy esze ágában sincs visszavonulnia.

Kiadós élethazugság

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2016.12.27. 06:48
A Nóra című előadás a színlelés művészetéről szól FOTÓK: DIÓ
Látszólag olyan a családi idill a Katona József Színházban, a Nóra előadásában, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Aztán hamar fölfeslik a felszín Ibsen darabjában, Székely Kriszta rendezésében, és a mind álságosabbá váló mosolyok elárulják, hogy sokkal inkább a pokolban járunk, mint a földi paradicsomban.

Ahogy színleg minden rendben van a Helmer családban, már az némileg feszültséggel teli. Túlságosan klappol minden. Túl simák a házaspár mosolyai. A három gyerkőc hancúrozásaiba azonban némi agresszió vegyül. A lakás jólétről árulkodik, minden tiszta, minden nettül ott a helyén. Balázs Juli díszlete mégsem mutat semmi egyénit, ilyen egy menő bankár tizenkettő egy tucat háza a villanegyedben, tágas nappalival, trendi bútorokkal, üvegfalaival olyan mint egy melegház, ahol gondosan megkímélik a szépen cseperedő növényeket a természet viharaitól. Még egy termetes karácsonyfát is állítottak, jelezve, hogy itt aztán a szeretet és a harmónia tombol. Aki ide benézhet irigykedni, mert akik itt laknak, azoknak sikerült az élet, rendelkezésükre áll mi szem szájnak ingere, pénz, remek család, boldogság a köbön.

Csak közben azért adódik egy-egy zavarodott mosoly, félrecsúszott gesztus, álságos hangsúly. És amikor váratlanul megérkezik Nóra barátnője, a Pelsőczy Réka által megformált Kristine, akkor sem a fene nagy szeretetről folyik köztük a szó, hanem inkább arról, hogy a barátnő nélkülözni kényszerül, szeretné, ha Helmer a bankjában állást szorítanának neki. Az eszesen rámenős Kristine feltehetően valaha az iskolában elől járt, de most igencsak hátra csúszott. Ahogy lecsúszott az azóta már szégyellt barát, Krogstad is, aki szintén jön Nóra fülét rágni, járja ki az uránál, hogy ne bocsássák el a banktól. A boldogtalanok a látszat boldogokhoz járulnak, és reményt kunyerálnak tőlük.

Székely Kriszta megközelítően hasonló korú színészekkel játszatja őket. Valaha egy „alomba” tartozhattak, ugyanabba az iskolába járhattak. És minden bizonnyal fordult a kocka. Aki akkor osztályelső lehetett, mára lecsúszott, aki pedig nem volt nagy szám, de könnyen alkalmazkodott a követelményekhez, sima modorát még simábbá tette, és mindig fejet hajtva megfelelt a kívánalmaknak, abszolút legelőre sorolt.

A Fekete Ernő által játszott Helmer egy munkakutya. Nem megszállottan dolgozik, hanem az érvényesülésért, mindenáron fönt akar lenni a ranglétrán, amihez rendezett család, gyerekek és mutatós feleség is dukál. Nórának pedig tetszik ez az akár címlapra is kitehető, kirakatboldogság, amiről hosszú-hosszú ideig hiszi, hogy ez a valóság. Görcsös megtartásáért váltót is hamisít. Ezt elhallgatja a férje elől, akitől különböző dolgokra pénzt kicsalva igyekszik törleszteni a nem kellő mértékben fogyó részleteket. Keresztes Tamás riadtan hektikus Krogstadja zsarolja őt, mind szorosabbra húzza a hurkot, egyre inkább vergődik az eddig tökéletes szelídségű házi-madár, aki idáig tűrte, hogy simogassák, etessék, itassák, jól tartsák, ne avassák be szinte semmibe, de mindinkább megérzi, hogy őt is átverték.

Ónodi Eszter megmutatja az eszmélés folyamatát. Az iszonyatot, ahogy ez a nő kezd rájönni, hogy hamis minden körülötte, művi álságosság, csilli-villi talmiság. Szinte látható, ahogy összeszorul a gyomra, nehezebben jön ki hang a torkán, halkabbá válik, komorabbá, a csaknem arcára ragadt mosoly lekopik róla. Igyekszik elhessegetni magától a szörnyű dolgokat, de nem nagyon sikerül, környezete is egyre lejjebb és lejjebb tuszkolja az őt már-már eltemető gödörbe.

Székely behoz három gyereket a színpadra, akik lakmuszpapírként jelzik, hogy milyen a hangulat. Idővel abbamaradnak a nagy hancúrozások, ezeket felváltják a földbegyökerezett lábak, a riadt tekintetek. Érzik, hogy anyjuktól már nem kapják meg az eddigi majomszeretetet. Amikor már a család barátjának, a Kocsis Gergely által adott Rank doktornak sem jut semmi belőle, egy kétségbeesett pillanatában megpróbálja erőszakkal megcsókolni és csaknem megerőszakolni Nórát.

A fiatal rendezőtől nem vártan csaknem realista az előadás, de azért mégiscsak átcsúszik abszurdba. Annyiban mindenesetre, hogy a realitás már fölöttébb abszurddá vált, amit korábbi rendezésében, a Katona Sufnijában színpadra állított Beckett-darabban, a Szép napokban is érzékeltetett.

Két srác a színpad szélén, mintha a Helmer család zenélni tudó gyerekei lennének, kusza, zaklatott akkordokat játszik Ibsen szövege alá, a felsebzett lelkek zenei kivetüléseként. Amikor a legnagyobb a baj, elhallgatnak, és ettől még inkább érvényesülnek a riasztóan kopogós mondatok. Nóra végleg távozni készül ebből az örök babaházból, ahol őt se hagyták felnőni, emancipálódni, saját értékrendje – ez ki sem alakulhatott – szerint létezni. Rá kell jönnie, hogy a férjét nem ő, nem a gyerekek, hanem az előmenetele érdekli leginkább, és ők ehhez csak kellékek. Nekidurálja magát, bejelenti, hogy távozik, de aztán inkább csak maga elé meredve álldogál. Úgy van vége a produkciónak, hogy nem egyértelmű, megy vagy marad, faképnél hagyja a gyerekeit is, esetleg visszatántorodik.

Ibsen már a darab írásakor, erőteljes botrányt is okozva ezzel, figyelmeztetett arra, hogy a máig ideálisnak kikiáltott család komoly válságba került. Család és válság azóta is folyamatosan együtt élnek. Ezért él a Nóra című darab is, a Katona előadásán kívül nem véletlenül tűzték repertoárra a Trafóban és a Stúdió K-ban szintén.

Amikor sikítanunk kellene

Balogh Gyula
Publikálás dátuma
2016.12.27. 06:47
A bádogdob a világgal való szembeszegülés története FOTÓK: SCHILLER KATA
Günter Grass A bádogdob című regényének színpadi változatát Hegymegi Máté rendezte a Kamrában, a Katona József Színház színészeivel. A produkció egy kelet-európai szövevényes családtörténet lenyomatát adja. A színészek sok szerepet játszanak, a történelem pedig sajnálatosan nagyon is úgy fest, hogy időnként ismétli önmagát.

A huszonhét éves rendező, Hegymegi Máté szinte a lehetetlent kísérti a Kamrában. A néhai Günter Grass irodalmi Nobel-díjas német író az ötvenes évek végén írt, azóta kultikussá vált regényéből készült előadást vitte színre. A művet, amelyből a hetvenes évek végén sikeres film is készült, Mikó Csaba alkalmazta színpadra kifejezetten szerencsésen, jó arányérzéket tartva. De ezzel persze még nem intéződött el semmi, mert egy kelet-európai szövevényes családtörténet lenyomatát kapjuk, amit viszont egyáltalán nem könnyű színpadra vinni, még akkor sem, ha jó a szövegkönyv.

Hegymegi, aki a Színház- és Filmművészeti Egyetem fizikai színházi szakán végzett és több produkció mozgástervezőjeként jeleskedett már, illetve színészként is bemutatkozott, nemrég a Szkénében rendezte meg Heinrich von Kleist Kohlhaas című darabját, most sok ötlettel, kreatívan vitte színre A bádogdobot.

Günter Grass műve mondani sem kell, ma is nagyon aktuális és gondolatébresztő. Egyszerre személyes és nagy ívű, fájdalmasan emberi, miközben a XX. századi európai történelmi tragédiák fanyar látlelete. A Bádogdob címet viselő előadásnak is ez a legnagyobb erénye, hogy egyszerre tud személyes és kitekintő lenni. Grass története az író szülővárosában, a ma Lengyelországhoz tartozó Danzingban (Gdańsk) játszódik. Ahogy a főhős, Oskar meséli, „valaki folyton jött. Először a rugok, aztán a gótok és a gepidák, utánuk a kasubok, őket követték a lengyelek, a poroszok, pomerániak, brandenburgiak, Boleszláv, a Teuton lovagrend. A várost váltakozva hol lerombolták, hol újjáépítették. Lerombolták, újjáépítették. Mint egy óramutató, ami újra és újra ugyanazokra a számokra lép.”

Hegymegi egy kockázatos ötlettel azonnal megkettőzi a német apától és kasub anyától származó főszereplőt, akit egyrészt narrátorként, illetve „nagy Oskarként” Elek Ferenc jelenít meg, és ő a fiú kifejezési eszközeként használt, tőle elválaszthatatlan bádogdob is. Másrészt Oskarként az egyetemi hallgató Dér Zsolt lép színpadra. Nem könnyű feladatot kér Hegymegi a két színésztől, hiszen gyakorlatilag végig együtt kell létezniük, mozogniuk egymást kiegészítve a színpadon. De szerencsére mindketten állják a sarat. Többször egészen megrázó, ahogy Oskar, vagyis Dér püföli a bádogdobot, Eleket, kifejezve a világgal való szembeszegülését és örökös harcát.

A történet szerint a három éves Oskar úgy dönt, nem akar felnőni, három évesen megáll a fizikai fejlődésben, törpe, gnóm marad, kifejezőeszközének pedig a bádogdobot választja. Oskar hamar nemet mond arra, ami körbeveszi. A közvetlen családi környezetre, édesanyja két férfivel – német szakács, későbbi férj és a lengyel unokatestvér - veszi körbe magát, illetve párhuzamos viszonyt is tart velük. Ez a sajátos hármas meghatározza a gyerekkorát és kialakít egy állandó hiányt az édesanyja iránt. Az iskolában származása miatt is csúfolják, nem fogadják el, kiközösítik, ha segíteni akar máson, őt bántják. Később pedig egyre uralkodóbb lesz a szélsőséges eszme a városban, ami szinte mindent tönkretesz és elpusztít.

A regényben és a színpadon is kegyetlen tükörben láthatjuk, hogyan válhatnak jóravaló emberek egy párt, egy eszme foglyaivá. A náci gyűlések, az ezzel járó fokozódó gyűlölet felemészti a humánumot, az emberséget, minden olyasmit, amiért érdemes élni. Látjuk, hogyan válnak a városban élő lengyelek a németek ellenségeivé, miközben korábban békésen éltek együtt egy keveredő miliőben. Látjuk a háborút, az öldöklést, a zsidók legyilkolását. Oskar, aki először három évesen mondott nemet egy fülsüketítő sikítással, amikor el akarták venni a bádogdobját, úgy, hogy az üvegtárgyak üvegei betörtek, ebben a környezetben még inkább nemet mondott.

Fekete Anna díszlete egyszerre funkcionális és költői. Az előadás elején mindent fehér lepel borít, hogy aztán ez a tisztaság átváltozzon egyre mocskosabb valósággá. Remekek Kálmán Eszter jelmezei, a tervező mindig eltalálja azt a kifejező színt, amivel a leginkább érzékeltetni tudja az adott figura karakterét. A színészek sok szerepet játszanak, érezhetően nagy élvezettel teszik. Nagyon sok az öltözés, egymás után kell a legkülönbözőbb figurát életre kelteniük. Ennek a kavalkádnak a szabadsága a nézőre is átragad. Itt minden megtörténhet. Az is jó, hogy a jelentek nem nélkülözik a humort, a fájó szarkazmust sem.

Tasnádi Bence például sok szerepe közül talán a tanítónőt formálja meg leginkább ellenállhatatlanul, a jelenetet magánszámmá, már csaknem nevettető, de mégis fájdalmat is sugárzó kabaréjelenetté alakítva. Tasnádi szinte sziporkázó lendülettel teszi mindezt. A többiek is rengeteget dolgoznak, Takátsy Péter, Mészáros Béla, Pálmai Anna a fontosabb szerepekben karakteresek, de jut nekik is több epizódfigura. Szirtes Ági, Bezerédi Zoltán, Kovács Lehel, a pályakezdő Rujder Vivien nagyon sok karaktert kipróbálhatnak. Bezerédi és Kovács Lehel még a falon egymással szembe került képet is életre keltheti, előbbi Beethoven, utóbbi Adolf Hitler.

A színlap felveti, hogy a történet azt firtatja, meddig lehet észrevétlennek, gyereknek maradni. „Vagy eljön az a pillanat, amikor elkerülhetetlenül felelősséget kell vállalnunk a tetteinkért és fel kell nőnünk?” Az előadás végén elhangzik: „Mennyi áldozat? Mennyi lemondás! Ugyan miért? A semmiért." Mi történik akkor, ha nincs már dob? Beszélnünk kell, mert nem beszél helyettünk senki. Sikítanunk, kiáltanunk kell, mert nem sikít, nem kiált helyettünk senki. Kiáltanunk kell, hogy ne ismétlődjenek meg a tragédiák, még ha, magunkban tudjuk is, az egész olyan, „mint egy óramutató, ami újra és újra ugyanazokra a számokra lép”.