1. Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér
Azok, akik szeretik a Sátántangó szerzőjének könyveit, valódi örömnek könyvelhették el az új nagyregény, a Báró Wenckheim hazatér megjelenését. Így vannak ezzel azok is, akik nem ismerik behatóbban Krasznahorkai világát. Új könyvének hőse egy különc hatvanas, a címben említett báró, aki az önként vállalt száműzetés után, Buenos Airesből tér haza abba a vidéki városba, ahonnan útja indult. A regény ötszáz oldala soknak tűnhet, de minden fejezet a nagy statisztéria újabb és újabb remekbe rajzolt figuráit - őrületbe menekülő professzor, korrupt politikusok, együgyü vidéki alakok, szélsőjobboldali motoros bandatagok - vonultatja fel. Ha valamiért igazán emlékezetes marad ez a nagy lélegzetű kötet, az kétségkívül Krasznahorkai elbeszélőmódja. Nagymestere ő a magyar nyelvnek, a történetmesélésnek. A Báró Wenckheim hazatér is a hosszan ki nem tett írásjegyekkel, mondhatni központozás nélkül muzsikál, de a technika különlegességét adja az elbeszélés helyszín- és időkezelése is.
Krasznahorkai regénye, amelyet maga a szerző művei összegzésének tekint, már csak azért is kemény dió, mert azt a világot mutatja meg, amelyben élünk. És meg kell mondani: a világunk, Krasznahorkai mélyre látó halványkék szemeivel, eléggé förtelmes helyet mutat.
2. Németh Gábor: Egy mormota nyara
Az Egy mormota nyara nem terjedelmében, hanem stílusában, gondolatiságában árulkodik a befektetett energiáról. A nagyjából napjainkban játszódó cselekmény főhőse egy helyszínvadász (location scout), aki egy vámpírfilmhez keres ideális helyszíneket. Ezen a jópofa alapötleten tovább indulva vezet minket Németh Gábor több különböző európai nagyvárosba, ahol hőse mást sem tesz, mint arcátlanul szemlélődik. Vizsgálódásait pedig töredékesen, odavetett mondatokba írja le. Ezek a naplószerű, kurta közlések (ahogy mondani szokás: minden sor mögött látszik egy kihúzott sor) az automatikus írást juttatják eszünkbe, s tele vannak ötletes képzettársításokkal, találó idézetekkel.
Az érzékenységről tanúskodó mű merész, stílusa formabontó, például minden mondat kis betűvel kezdődik. Felüdülés fellelni a szövegben az olyan ironikus megjegyzéseket, mint azt, hogy a szerző gyakran úgy érzi, mintha még mindig író lenne, pedig magában már rég leszámolt azzal, hogy léteznek jobb, meg rosszabb mondatok. Nagyszerű a kötet kulcsjelenete, amelyben név nélküli hősünk Amszterdamban egy holland apát és a sínek vészes közelében játszó gyermekeit figyeli, majd a következő töredékben megjegyzi: „Fogadjunk, eddig mindent fehérnek képzelted el.” Az Egy mormota nyara – követve Camus „semmi locsogásra” buzdító intelmét – nem rendelkezik konkrét cselekménnyel, s leginkább azt állítja, képtelenség merőben más civilizációban szocializálódott embereknek huzamosabb ideig egymás mellett élnie.
3. Szabó T. Anna: Törésteszt
Szabó T. Anna tud novellákat írni, méghozzá nem is akármilyen minőséget hozva, ez volt az idei év irodalmi felismerése. A költőnő első novelláskötete, a Törésteszt pofás kis kötet, egy műanyag játékbabát ábrázoló borítóval. A könyvben szereplő tucatnyi novella aktuális kérdésfelvétéseit az írónő remekbe szabott szereplőkkel, finoman megírt helyzetekkel pakolja elénk. Alapvetően nőközpontú írásokról beszélünk, a kötetben szereplő művek visszatérő témája a nőnek levés, a testiség, a testtel való viszony, a családon belüli hierarchia, az elnyomás, az elfojtás és a fájdalom. Ha úgy tetszik, a Törésteszt tulajdonképpen a női lélek önismereti tesztje, ami felszínre törő haraggal, fájdalommal, vadsággal provokál. Ez a munka egyúttal azt a hagyományt építi újra, amelyhez talán Szabó Magda vagy Tóth Krisztina neve illeszthető. A kötet önmagában nem hoz egységes színvonalat, legalább nyíltan kimondja, milyen oldalon áll. Az is látszik a szövegeken, hogy tagadhatatlanul női szerző munkái, amelyek azt is maguk után vonják, hogy az, aki elolvassa a negyvenkilenc novellát, valamennyire hiteles képet kap a női létről.
4. Závada Pál: Egy piaci nap
1946 májusában antiszemita pogrom esett meg Kunmadarason, ahol a hetipiacon az asszonyok nekimentek a zsidó árusoknak (olyan hírek terjedtek el, hogy a zsidók gyermeket raboltak el, húsukból kolbászt készítettek; üzérkednek, árdrágítást hajtanak végre). Később egy nagyobb tömeg felfegyverkezve vonult a zsidó házakhoz, a bántalmazásokban tucatnyian sérültek meg, közülük ketten belehaltak sérüléseikbe. Ez a történet képezi Závada Pál regényének gerincét, azonban az 1960-as években – korábbi áltudománynak minősítéséből – feltámadni látszó szociológia szárazsága helyett a szépirodalmi jelleg dominál benne. A szociális érzékenység persze megmaradt, de a konkrétumok elvesznek: Závada például Kunvadasra helyezi a cselekményt (térképen senki ne keresse). Ahogyan azt a szerzőtől már megszokhattuk, nem egy nézőpontból mutatja a dolgokat. Egyik narrátora egy bizonyos Hadnagyné Csóka Máriáé, a falu tanítójának neje, eképpen a közösség működésében tekintélynek örvendő asszony. Az Egy piaci nap neki köszönheti a legösszetettebb karaktert, aki egyszerre dolgozik azon, hogy elsikálja férje bírósági ügyét, de mivel mindenkit ismer a faluban, szem- és fültanújává válik az eseményeknek. Závada lüktető, gyorsan olvasható regénye hetven évvel jelenünk előtt játszódik, azonban annyiban mindenképpen áthallásos, hogy a cselekmény egy-egy mozaikja akár napjainkra is értelmezhető. A bűnbakkeresés például ma is olyan hívogató, mint a pacsirta hangja.
5. Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló
Az idei év nagy irodalmi vesztesége Esterházy Péter halála. A szerző azonban azt még megérhette, hogy az általa megnyitott könyvhéten dedikálhassa utolsó kötetét, a Hasnyálmirigynaplót. A magyar irodalom kortárs etalonja azt örökítette meg, mit tesz vele napról napra a gyilkos kór. (Éppen emiatt valamennyire rokonítható Karinthy Utazás a koponyám körül című alkotásával.) Műve azonban nem puszta tényközlések sorozata, hanem irodalmi színtérre vitt feljegyzésfüzér arról, hogyan éli mindennapjait az író, akinek az életét az írás határozta meg. A könyv az író hasnyálmirigyrákjának diagnosztizálásával veszi kezdetét, majd kronológiai rendben pillanthatunk bele Esterházy Péter páratlan gondolatai közé.
Esterházy ebben a műben, amelyben regényes metaforával élve csinos, magas nővé varázsolja a rákot (hol Kisasszony, hol Mucuska), ír arról is, mit tud tenni a test, ha a betegség mindenképpen megpróbálja eltántorítani az írástól, és említést tesz arról is, hova tűnik a híres humorérzék, a rá mindig jellemző derű akkor, ha az ember „hősugarak” alatt, kórházban fekszik. A Hasnyálmirigynapló egyik különlegessége az, hogy Esterházy az írás belső lélektani fázisába is beavatja olvasóját. Már a mű legelején elismeri azt, hogy mindenhol cetlik vannak körülötte, hogy ha kedve támadna, bármit lejegyezhessen. Aztán megjegyzi, mégsem tartja magát naplóíró alkatnak, mert őt nem érdekli az egzakt dátumozás, a tárgyszerű rögzítés. A Hasnyálmirigynaplóban benne van kicsiben minden, amiért szeretünk Esterházyt olvasni. Habár a téma végletekig lehangoló, mégis tudunk olvasás közben nevetni. Ahogyan a haldokló író feloldja önön halálát, az ám az „esterházy-s” gesztus.
6. Darvasi László: Taligás
Határeset, azt hiszem, ez a találó szó arra, hogy mennyire fogadhatja be a hazai olvasó Darvasi László művét. Azonban mindazok, akik rendszeresen olvassák szövegeit, örömujjongásban törhetnek ki a Taligás című regény miatt. A történet a 18. századi Bécsben veszi kezdetét, onnan kell Taligának, a különc kereskedőnek Szegedre utaztatnia egy süketnéma fiút – egy üvegbe zárt gnóm kíséretében. Akárcsak a szerző első regénye, A könnymutatványosok legendája, úgy ez sem klasszikus történelmi regény. Mondhatni, inkább csak alapul veszi a történelmet, amelyben szépírói teljesítménye, képzelete feloldódhat. A Taligás rétegzett, sokszínű mű, amelyben Darvasi egészen különös figurákat mozgat a jelentőségét is álcázó egyházi személytől kezdve a szinte horrorba illő lényekig. A Taligás egyik ütőkártyája az, ahogyan Darvasi nagy svunggal, a legnagyobb mesélőkhöz fogható örömmel és színvonalon elregéli a történetet. Ez a semmivel nem rokonítható elbeszélőhang, az ékes, pazar mondattenger a jelen irodalmának bravúrja. A Taligás szinte végletekig ellenállhatatlannak bizonyul, talán ezért olyan nehéz a könyv elolvasása után szabadulni a regény világából.
7. Háy János: Ország, város, fiú, lány
Háy János az utóbbi időben ráállt arra, hogy évről-évre új könyvvel gyarapítsa az Európa Könyvkiadó kínálatát. Az Ország, város, fiú, lány a szerző európai és Európán kívüli kalandozásainak foglalata, a műben szereplő tizennégy írás azoknak az utazásoknak állít emléket, amelyek 2004 és 2015 történtek meg az íróval. Persze, a kötet nem hagyományos útleírás, nem is teljesen útinapló, hanem irodalmi szöveg. Járjon a szerző a brit vagy a francia fővárosban, netán New Yorkban vagy Tallinnban, mindenütt megőrzi jellegzetes szempontrendszerét. Csakhogy hiába a szépen ívelő szöveg, az idegenvezetőt is irigységre késztető teljesítmény, az új kötet valamennyire elmarad Háy korábbi elbeszéléseinek, drámáinak kiforrottságától. Az utazás és a mesélés élménye sem javít igazán azon, hogy Háy beletenyerel a nosztalgiába, az akkor és a most szembeállításába; hogy a közhelyek, a poénok sem ülnek mindig. A gyűjtemény ereje éppen azért nem is másban, mint a tükörtartásban rejlik. Háy János messzemenően pesszimista, de végigkövetve utazásait, rájöhetünk: nem alaptalan a spleen.
8. Milbacher Róbert: Szűz Mária jegyese
Az ígéretes pályakezdő címkét szinte habozás nélkül aggatják marketingcélból minden közepes szintet átlépő szerzőre. Milbacher Róbert azonban méltán viselheti a megnevezést, de ha kiadója esetleg bele akarná illeszteni titulusában a fiatal szót, bajban lenne. A szerző ugyanis negyvenes éveiben jár, a Pécsi Tudományegyetemen vezet klasszikus irodalomtörténettel foglalkozó kurzusokat és irodalomtörténészként már szép karriert futott be. Regénye, a Szűz Mária jegyese ezért már puszta létezésével is a meglepetés erejével tud hatni (bár Szilasi László története is hasonló), pedig kitapintható írói bravúr húzódik mögötte. Kötete, amely a Sinistra-körzethez hasonlóan olvasható novellafüzérként és regényként is, a magyar vidékre kalauzol minket, de a kilátástalanságot igazán erős humorforrás szabadítja fel. Persze, van disznóság, obszcenitás, de az elbeszélőtechnika jól megválasztottsága mindent visz.
A mikszáthi anekdotázó fogást követő Milbacher elbeszélései egymásba folynak, szereplői is átmennek egyik történetből a másikba, miközben gyakran az elbeszélésben elfoglalt pozíciójuk is változik. Az anekdotikusság nem jelent gátat, ezt tudjuk azóta, amióta Hrabal megírta Sörgyári capricciót, Esterházyt pedig a Kis magyar pornográfiát, de a Szűz Mária jegyese újabb bizonyítéka ennek.
9. Varró Dániel: Mi lett hova?
Nem vagyunk egyedül azzal a véleménnyel, miszerint Varró Dániel kiváló gyermekversek szerzője, de az egyetemesség, amely kiemelhetné ebből a kalitkából, hiányzik. Pontosabban mindaddig hiányérzetem volt, még kezembe nem vettem a Mi lett hova? című kötetet, amely kilenc évvel a Szívdesszert után végre megmutatja a szerző másik oldalát is. Szép ívet jár be és több hangon szólal meg a verseskötet, de legnagyobb értéke mégiscsak az, hogy Varró megtartotta lírájának alapkövét, a formát. Annak ugyanis nagyura – a forma feletti hatalma itt szerelmi költészetben, de szokatlan ódában is megmutatkozik. A versgyűjtemény egységes képet rajzol, de az, amit mond, nem minden esetben hozza az eredetiség privilégiumát.
10. Lator László: Szabad szemmel
Lator László olyanféle igazodási pont a magyar irodalomban, mint amilyen Babits volt valaha. Egy jelentős lírai életmű végén idén adta ki a kezei közül a Szabad szemmel címmel közölt esszégyűjteményét, amelynek egybegyűjtésén, finomításán három éven keresztül dolgozott. A jövőre kilencvenedik születésnapját ünneplő szerző nagy idők nagy tanúja, ezért tud hitelesen szólni olyan pályatársakról, mint amilyen Pilinszky, Illyés vagy Szabó Magda volt. Utóbbi két szerzővel való levelezését is elénk tárja, más mellett ez a szemérmes intimitás teszi szerethetővé a kötetet. Az esszék, amelyek az elmúlt harminc évben születtek, önmagukban is élvezetesek, már csak azért is, mert Lator véleménye sokszor merőben más, mint az, amit az irodalomtörténet tart. Jól eső azt is látni, hogy a szerző ugyanazzal az aprólékos munkával elemzi Pilinszky nagyversét, az Apokrifot, mint a széles nyilvánosság előtt jórészt ismeretlen fiatalabb költők munkáit. Jogosan érezheti az olvasó, hogy ebben a testes kötetben minden benne van, amit a költő az irodalomról gondol.
