Hebdo: most az orosz katasztrófát gúnyolja ki

Karikatúrát közölt az orosz repülőgép-szerencsétlenségről a Charlie Hebdo francia szatirikus hetilap – írja hirtv.hu. A rajzon a repülőgép látható, és egy katonai egyenruhát viselő férfi, miközben kizuhan a gépből. A képaláíráson azt szerepel, hogy a Vörös Hadsereg Kórusának repertoárja. A karikatúra megjelenését követően petíció indult, a tiltakozás aláírói szankciókat követelnek Franciaország ellen az orosz tragédián való gúnyolódása miatt.

Igor Konasenkov, a védelmi minisztérium szóvivője éles szavakkal bírálta a karikatúrát. Szerinte „egy normális ember számára lealacsonyító", hogy egyáltalán figyelmet fordítson erre a gúnyrajzra. Konsztantyin Dolgov, az orosz külügyminisztérium emberi jogi megbízottja úgy fogalmazott, hogy a Charlie Hebdo kegyeletsértő karikatúrájával megalázta az emberi méltóságot, illetve a lap munkatársai kitörölték magukat az újságírók és civilizált emberek sorából.

Mint ismert, az orosz védelmi minisztérium Tu-154-es utasszállítója, fedélzetén 84 utassal és 8 fős személyzettel, vasárnap reggel zuhant a Fekete-tengerbe röviddel azután, hogy felszállt Szocsi repülőteréről. A gépen utazott a világhírű Alekszandrov művészegyüttesének 64 tagja is, akik újévi koncertet adtak volna a szíriai orosz légi támaszponton. Az orosz hatóságok szerint terrorcselekmény nem szerepel szerencsétlenség fő lehetséges okai között. A Kommerszant című orosz napilap szerdán közölt értesülései szerint a fékszárny meghibásodása okozhatta a tragédiát.

A francia gúnylap az olaszok tragédiájából is viccet csinált korábban: a „Földrengés olasz módra” című rajzon tésztaételként ábrázolták az áldozatokat. Amatrice önkormányzata rágalmazásért perelte az újságot.

A Hebdo egyébként már Németországban is megjelenik, az első szám borítóján a menekültválságban sokat bírált német kancellár, Angela Merkel és a dízelbotránnyal küszködő Volkswagen áll – írja a hirtv.hu. A karikatúrán az újabb négyéves ciklusra készülő kormányfő, Angela Merkel fáradtan, gyűrött arccal egy autószerelő állványon fekszik, alatta pedig VW feliratú sapkában egy szerelőmunkás áll, aki az alkatrészt a kezében tartva azt mondja, hogy új kipufogóval jó lesz még néhány évig.

Szerző

Tűzszünet Szíriában

Szíriában éjfélkor lépett életbe a tűzszünet. A fegyvernyugvásról állítólag a Bassár el Aszad elnök fémjelezte kormányzat és a mérsékelt ellenzék állapodott meg. A tűzszünet nem vonatkozik az Iszlám Államra (IS) a Fatah al-Samra (a korábbi an-Nuszra Front), valamint szövetségeseikre.

„Három dokumentum született a fegyverszünet kapcsán, az elsőt a szíriai kormány és az ellenzék írta alá, s azt a megállapodást tartalmazza, hogy a fegyvernyugvás Szíria teljes területére szól” – közölte Vlagyimir Putyin orosz elnök Moszkvában. A másik két szöveg a tervezett béketárgyalások témájáról szól. Mevlüt Cavusoglu török külügyminiszter kijelentette, a fegyverszünetet a török és az orosz fél garantálja.

Előzőleg Cavusoglu azt közölte, hogy a tűzszünet „bármely pillanatban” életbe léphet. Az Anadolu török állami hírügynökség ennek kapcsán emlékeztetett arra, hogy Ankara és Moszkva szerdán állapodott meg arról: az Aleppóban érvényes tűzszünetet Szíria egész területére kiterjesztenék. Amennyiben a fegyvernyugvás valóban tartós lesz, akkor ez jó kiinduló alap lehet a szíriai rendezésről szóló tárgyalások számára. Az erről szóló tárgyalásokat Kazahsztán fővárosában, Asztanában rendezik meg.

Törökországban nem mindenki fogadta nagy lelkesedéssel a török-orosz kiegyezést Szíria kapcsán. Kemal Kilicdaroglu, az ellenzéki szociáldemokrata CHP elnöke úgy fogalmazott, hogy a török kormány hamarosan „kezet ráz” Aszad szíriai elnökkel. Utalt arra, hogy Asztanában Törökország egy asztalhoz ül majd Szíria diktátorával. Mint mondta, a szíriai események kapcsán egyértelművé vált, hogy a térség egyedüli ereje Oroszország. Ami pedig Szíriában történt, az „a külpolitikánk legnagyobb veresége”.

Szerző

Vlagyimir Putyin éve volt az idei

Publikálás dátuma
2016.12.30. 06:31
Talán még a 2017-es év is Putyinról fog szólni FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/ADAM BERRY
Oroszország nagyhatalom ugyan, de nem az a szuperhatalom, ami a Szovjetunió volt. Vezetője semmiképpen sem a világ első számú politikusa, 2016-ban az orosz elnök minden lépését mégis nagyobb figyelem övezte, mint az amerikai elnökét. Vlagyimir Putyin a nyugati médiában félelmetes ellenségként jelenik meg, az elszigetelt, nemzetközi szövetségesek nélkül maradt diktátorként, ám ez torzított valóság. Putyin elvesztette ugyan nyugati partnereit, de ezt egy új szövetségesi rendszerrel pótolta, amelyben ő a "number one".

Az ünnepek előtt jelent meg a magyar könyvesboltokban Mihail Zigar – Putyin metamorfózisa című könyve. Az egyetlen független oroszországi tévécsatorna, a Dozsgy főszerkesztője azt a kérdést járja körül, hogy hogyan és miért lett Vlagyimir Putyinból, aki elnöksége első éveiben egészen Nyugat-barát vezetőnek látszott, és vélhetően az is volt, alig másfél évtized leforgása alatt a Nyugat egyik legszenvedélyesebb ellenfele, sőt ellensége? A válasz nem egyszerű, s mint általában történni szokott, ezúttal sem csak az egyik félen múlott. Lehet boncolgatni a kérdést, ki, mikor és hol hibázott, mi jelentette a fordulópontot, ha egyáltalán volt ilyen, de a Krím orosz annexiója után, 2014 márciusában közzétett Reuters brit hírügynökség elemzésnél jobbat talán úgysem lehetne összehozni.

Ez az elemzés nem kevesebbet állít, mint hogy Amerika saját kezével csinálta magának a Putyin-problémát azzal, hogy Washington nem volt hajlandó tudomást venni az orosz érdekekről és elvárásokról. Ha elfogadjuk, hogy Washingtonnak tényleg figyelembe kellett volna venni az orosz érdekeket és elvárásokat, tartania kellett volna magát a Szovjetunió felbomlásakor született megállapodáshoz, miszerint a NATO nem telepedik az orosz határok közvetlen közelségébe, s megmarad az ütközőzóna a két, immár nem összehasonlítható erejű hatalom között, akkor ez az álláspont igaz és magyarázatot ad arra, miért távolodott lépésről lépésre Putyin a Nyugattól, miért tért át fokozatosan a „csakazértis megmutatom nekik” politikájára.

De nyilván kérdés marad az is, hogy jogos volt-e Washington eljárása, hogy mit kellett volna elsődlegesen szem előtt tartania – Moszkva elvárásait vagy volt szocialista országok akaratát. Hiszen ezek az országok minden erejükkel NATO-tagok akartak lenni, a rakétaelhárító rendszerek telepítését örömmel fogadták, a szorosabb amerikai partnerséget igényelték, mint ahogy a mögöttünk maradó évben is a keleti és balti államok maguk igényelték, sürgették a NATO, illetve amerikai csapatok telepítését területükre. Bár e kérdés kissé naivan hangzik, talán az is, hiszen a nagyhatalmi relációkban ritkán valós szempont a kis partnerek akarata, de teljesen eltekinteni ettől mégsem lehet.

Tény, hogy, amint a hivatkozott Reuters elemzés állítja, az Egyesült Államok és Vlagyimir Putyin kapcsolata 2001 óta gyakorlatilag egy ciklikusan ismétlődő forgatókönyvet követ: Washington lépései – olykor szándékosan, olykor szándékolatlanul – mindinkább felbőszítették az orosz elnököt, aki folyamatosan túlreagálta ezeket, állítja az elemzés. 2001-ben a New York-i terrortámadások után úgy tűnt, fordulóponthoz ért az amerikai-orosz reláció, olyan új fejezet nyílik ebben a kapcsolatban, amire még nem volt példa.

Putyin példátlan támogatást nyújtott az afganisztáni háborúhoz, lehetővé tette, hogy Oroszország területén keresztül biztosítsák az afganisztáni erők utánpótlását. Azonban alig néhány hetet tartott a soha nem látott felhőtlen barátság, addig George W. Bush amerikai elnök be nem jelentette, hogy Washington felmondja a rakétaelhárító-rendszereket korlátozó ABM-szerződést, és védelmi rendszert telepít Kelet-Európába egy esetleges iráni támadás ellen. Nos, ez a rakétavédelmi rendszer az ötlet megszületése óta állandó feszültségforrás a két ország között. A végleges döntés 2008-ban született meg, az első állomást idén helyezték üzembe a romániai Deveselun.

De voltak más kényes, fordulópontnak is tekinthető történések. Mindenekelőtt a 2003-as grúziai rózsás forradalom, amelyet Moszkva úgy értékelt, hogy az amerikai beavatkozás és nyomásgyakorlás eredménye. Igaz, közben volt még egy momentum: a NATO 2002-ben hét újabb kelet-európai országot hívott meg (Magyarország, Lengyelország és Csehország már 1997-ben meghívást kapott). Putyin akkor még igencsak jól hangzóan érvelt. „Miért van szükség a katonai tömb bővítésére, amikor az ellenség, amellyel szemben azt felállították – a Szovjetunió – már nincs többé?”, tette fel a kérdést. Álláspontja ugyanis mindvégig ez volt, vagyis hogy a NATO Oroszország ellen irányul. Ez az alapállás egyben azt is jelezte, hogy az orosz elnök nem veszi tudomásul, hogy Oroszország nem a Szovjetunió, nem szuperhatalom. De mindaddig, míg az „úri klub”, a nyugati politikai partnernek tekintette, addig valamilyen mértékben tartotta magát e klub szabályaihoz.

Az eltávolodás azonban fokozatosan zajlott, a nyugatbarát Putyin egyre inkább nacionalista, tekintélyelvű vezetővé vált, aki szuperhatalom elnökének tekinti magát és hatalma megszilárdítása érdekében semmilyen eszköztől nem riad vissza. Kezdetben nem látszott, de fokozatosan nyilvánvalóvá vált, hogy az egykori KGB tiszt nem tudta levetkőzni a nyugat iránti bizalmatlanságát, és annak ellenére, hogy érezhetően oda akar tartozni, mélységes bizalmatlansággal viszonyul a nyugathoz. Egyértelművé vált, Putyin elsődleges célja, Oroszország hatalmának és hagyományos befolyási övezetének helyreállítása, és ennek legfőbb akadályát (jogosan) az Egyesült Államokban látta.

Az események kezdtek felgyorsulni: 2004-ben az ukrán narancsos forradalom, 2008-ban Koszovó függetlenségének kikiáltása és a legtöbb nyugati ország általi elismerése, Grúzia és Ukrajna NATO-tagsága melletti amerikai kiállás, a rakétavédelmi rendszerről hozott végső döntés. Putyin ekkor tette meg az első olyan lépést, amellyel bebizonyította, hogy igencsak veszélyes tud lenni – a grúziai katonai beavatkozásról van szó. Ez alatt az első nyolc év alatt a jelcini érában megroggyant és padlóra került Oroszország kezdett talpra állni és a Kreml ura egyre ellenségesebbé vált a nyugathoz, s belső hatalma megszilárdításáért egyre kifogásolhatóbb eszközökhöz nyúlt. Mára, mint ismert sikerrel felszámolta minden téren a belső ellenzéket, demokráciának nehezen nevezhető rendszert működtet.

A Krím 2014-es bekebelezését és a kelet-ukrajnai beavatkozást követően Putyin teljesen kiesett a már említett úri klubból. Nemzetközi elszigetelődését belső népszerűségének növelésével kompenzálta és a kezdeti duzzogás után 2016-ra megtalálta a nemzetközi kompenzációt is.

Évértékelő beszédében nemrég úgy fogalmazott, hogy az az Európai Unióval nem megy, hát majd a tagállamokkal építi újra az államközi kapcsolatot. És erre jó esélye van, hiszen elég sok olyan európai vezető politikus van, aki vonzódik a putyini módszerekhez, akit nem riaszt vissza sem az orosz demokrácia és jogállamiság állapota, sem az orosz nemzetközi félretájékoztatási, diverziós propagandagépezet, nem zavar az állami hackercsoport és az sem, ha netalán Szíriában civilekre és civil létesítményekre is hullajtanak véletlenül bombákat orosz vadászgépek. (Ez utóbbit az amerikaiak is megteszik időnként Szíriában, Irak és Afganisztánban egyaránt) Az európai szélsőjobb mintaképének tekinti a Kreml urát, aki 2016 végére már nemcsak abban reménykedhet, hogy a Fehér Ház új lakója nem tekinti többé ősellenségnek, hanem abban is, hogy Nyugat-Európában előbb-utóbb kormányra kerülnek „elvtársai” is.

De addig sem tétlenkedik, ilyen szempontból 2016 a legsikeresebb év volt számára. Az elszigetelt Putyin már nem létezik, megtalálta az új szövetségeseket máshol. Az újfent egyre látványosabb Erdogan-Putyin összeborulás nem sok jót ígér, de tény, hogy igencsak komoly erőnek tűnik egy orosz-török katonai és dacszövetség. S ha ehhez hozzátesszük Iránt is, egyenesen riasztó. De elérhetik, amit most láthatóan célul tűztek ki: a szíriai rendezést az ENSZ és a nyugat nélkül. Putyin bizonyos tekintetben elérte célját – a szíriai katonai beavatkozással eredményesebb volt, mint a nyugati koalíció, Oroszország új pozícióba került, és nem csak a Közel-Keleten. Megmutatta, ha nem is vált Szovjetunóvá, Oroszországgal számolni kell. Putyin éve volt 2016. Róla szóltak a hírek. És talán még 2017 is róla fog szólni.

Szerző