Megunhatatlan balkáni rezesek

Boban Markovic szerb trombitás és fergeteges balkáni cigányzenét játszó bandája az ezredforduló óta Európa-szerte töretlenül népszerű. A magyar közönség élénk érdeklődését jelzi, hogy január 3-án, kedden várhatóan kétszer is megtöltik a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet: délután és este is telt ház előtt lépnek fel a Müpában. A mindig mosolygós, közvetlen Boban nem a szavak embere, így egyetlen témára voltam kiváncsi: azokra a szociokulturális gyökerekre igyekeztem rákérdezni, amelyekből ez az összetéveszhetetlenül egyéni, sodró erejű muzsika táplálkozik.

Az 1964-ben, Vladicin Han városkában született Boban Markovic esetében a legfontosabb tényező – mint cigányzenész dinasztiáknál oly sokszor – a családi hagyomány. Ez voltaképpen nem is város, hanem egy soknemzetiségű községközpont: a szerb őslakosok mellett szép számmal élnek itt cigányok, de vannak bolgárok, macedónok, montenegróiak, ukránok is. Boban nagyapja, Pavle Markovic a harmincas-negyvenes években az akkori Jugoszlávia talán legismertebb népzenészének számított, lemezfelvételeket is készített, komoly társadalmi megbecsülést szerzett, szűkebb pátriájában szinte istenítették. „Sajnos nem ismerhettem őt személyesen, mert egészen kicsi koromban meghalt. Anyám mindig mondta, hogy ő sokkal tehetségesebb volt, mint az ugyancsak trombitás édesapám vagy én. Talán a fiam, Marko örökölte a legtöbbet Pavle tehetségéből. Ezért is adtam át neki a zeneszerzői-hangszerelői feladatokat, már sok évvel ezelőtt” – mondja Boban, aki hétévesen kezdett trombitálni. Egy pillanatra sem merült fel, hogy ne kövesse a szülői és nagyszülői példát, ne alapítson idővel saját rezesbandát.

Muzsikájának másik fontos gyökere a török szultáni katonazenekari hagyomány, ami ma sem csupán érdekes kolorit, hanem szerteágazó, különböző stílusokra és műfajokra bontható, több évszázados tradíció. Ha valaki nem tanulja meg alaposan ezt a gazdag, több száz témából építkező török repertoárt, akkor hiába a veleszületett tehetség, hiába a szerb, horvát, bosnyák, macedón falusi dallamok ismerete, nem lesz belőle igazi vezéregyéniség – legfeljebb elmehet valaki más zenekarába mellékszereplőnek. Szerb és cigány kettős identitása mellett Boban olykor „tiszteletbeli töröknek” érzi magát, annyira sokat foglalkozott az oszmán birodalom katonazenéjével. Szerinte Magyarországon is azért lelkesednek annyira a kompozícióikért, mert itt is megvannak a török kultúra látható és hallható nyomai. „Nyugat-Európában is szeretnek, Londonban és Párizsban is várnak minket, de csak Szerbiában és Magyarországon érzem, hogy ennyire közös hullámhosszon lennénk a közönségünkkel” – mondja az 1970-es évek közepe óta megszakítás nélkül koncertező trombitás.

A Boban Markovic Orkestar zenéjének harmadik fontos forrása egy szerbiai kisvároshoz (Guca), s az ott 1962 óta minden évben megrendezett rézfúvós világbajnoksághoz kapcsolódik. „Az egész olyan, mint egy esküvői mulatság, egy végeláthatatlan örömünnep, miközben mindannyian véresen komolyan vesszük ezt a viadalt” – mondja Boban. Az első három évtizedben, a szocialista Jugoszláviában ennek persze csak regionális jelentősége volt: a győzelem lehetőséget adott a társadalmi ranglétrán való előrejutásra. Amióta azonban a producerek – nagyjából a politikai rendszerváltással egyidőben – kitalálták a világzene (world music) fogalmát, egész Európából, sőt Észak-Amerikából és Ázsiából is érkeznek koncert- és fesztiválszervezők, hanglemezkiadók, rádiós és televíziós szakemberek, hogy felkutassák: kit lenne érdemes ismertté tenni, „befuttatni”. Miután Boban és zenekara a kilencvenes években egymás után ötször-hatszor elnyerte az Aranytrombitát, nem volt kérdéses, hogy érdemes vele foglalkozni. Honfitársa, az akkor már befutott zenésznek számító Goran Bregovic is felfigyelt rá, s ő ajánlotta Emir Kusturica filmrendező figyelmébe. Boban így került be az Underground, majd az Arizonai álmodozók című moziba, s ezek által olyan zenebarátok százezrei is megismerték, akiknek egyébként esélyük sem lett volna autentikus balkáni cigányzenét hallgatni.

Az ezredfordulón a mértékadó brit world music szaklap, a Songlines a világ legjobb trombitásának választotta Boban Markovicot, s ezt a pozícióját azóta is őrzi a népzenei szegmensben. Játékstílusa, előadásmódja természetesen nem vethető össze a nagy hangversenytermek klasszikus zenei virtuózaival vagy a jazz szofisztikált trombitásaival, de nem is ez a cél. Bobannak mindenekelőtt olyan fergeteges életörömöt kell sugározni a színpadon, s olyan inspirációt kell adnia népes zenekarának, amely egyszerivé, megismételhetetlenné teszi minden koncertjüket. A 2000-es évek elején, már produceri sugalmazásra megkezdődött a Boban Markovic Orkestar repertoárjának jelentős fejlesztése. A vajdasági születésű Horváth László, a Fonó Budai Zeneház igazgatója hozta össze Bobant a nála egy évtizeddel fiatalabb, öntörvényű délvidéki hegedűvirtuózzal, Lajkó Félix-szel, s ez igen termékeny együttműködésnek bizonyult. Amerikai trombitás kollégája, a zenekaraival (The Klezmatics, Hasidic New Wave) a kelet-európai klezmert forradalmasító Frank London is felfigyelt rá, s több produkcióban maga mellé vette. Boban és egyenrangú zenekarvezetővé előrelépő fia, Marko ettől kezdve már nemcsak ösztönösen megérezte, hanem tudatosan próbálgatta, hogy rezes cigányzenéjüket milyen műfajokkal lehet jól párosítani. Biztos stílusérzéküket mutatja, hogy szinte minden ötletük bevált. Nagy újdonságokat persze ma már nem lehet tőlük várni, de a hívószavak – Balkán, rezesbanda, Kusturica, szilaj életkedv – továbbra is remekül működnek.

Már-már hagyomány, hogy a Boban Markovic Orkestar a Müpában indítja az újévet. A két budapesti koncert ezúttal egy magyarországi turné része: január első napjaiban Veszprémben, Győrött és a miskolci Művészetek Házában is fellépnek.