Előfizetés

Szabadok vagyunk, humánusak, és van remény - Merkel üzent

Publikálás dátuma
2016.12.31. 09:25
Angela Merkel- Fotó: Thomas Lohnes/Getty Images
Az óév a nehéz próbatételek éve volt, de Németország és a németek ereje okot ad a bizakodásra - ezt Angela Merkel német kancellár jelentette ki újévi köszöntőjében, amelyet szombat este sugároz majd az ARD országos közszolgálati televízió.

Merkel a kancellári hivatal által előzetesen ismertetett beszédben kiemelte: kétségtelen, hogy a legnagyobb próbatétel az iszlamista terror volt, amelynek célkeresztjében ugyan a németek is ott vannak már sok éve, az idén viszont Németország "kellős közepén" is támadott, a nyáron Würzburgban és Ansbachban, néhány napja pedig Berlin központjában, a Vilmos császár-emléktemplomnál. A kancellár alászerint "különösen keserű és visszataszító", ha olyan emberek hajtanak végre terrormerényletet, akik azt állították, hogy védelmet keresnek Németországban, és tetteikkel gúnyt űznek, és megcsúfolják mindazokat is, akik valóban védelemre szorulnak.

A halottak és sebesültek iránti részvét és gyász közepette is bizakodásra ad okot mindaz, amit éppen ezekben a nehéz napokban érezni lehet Berlinben és sok más német városban, a vigasztalás, amelyet adunk és kaphatunk, és a szilárd határozottság, amellyel szembehelyezzük a humanitást és az összetartást a terroristák gyűlölettel teli világával - emelte ki a kancellár. Angela Merkel leszögezte: nem a terroristák határozzák meg, hogyan élünk és hogyan akarunk élni. Szabadok vagyunk, humánusak és nyitottak - jelentette ki Angela Merkel. 

Ez az hozzáállás például a szétbombázott szíriai Aleppóról készült képeket látva azt is jelenti: szükségszerű és helyes cselekedet volt, hogy Németország az óévben is segített a védelmére szorulóknak a megkapaszkodásban és a beilleszkedésben, és ez a hozzáállás tükröződik demokráciánkban, jogállamunkban, értékeinkben is - tette hozzá.  Ez mind együtt alkotja az "ellenmodellt" a terrorizmus, a gyűlölet világával szemben, és erősebb is lesz, mint a terrorizmus, mert mi együtt erősebbek vagyunk, és a mi államunk az erősebb - hangsúlyozta Merkel.

Az állam mindent megtesz polgárai biztonságáért és szabadságáért, és ez a munka soha nem ér véget. A biztonsági szervek támogatása az idén is emelkedett, és a szövetségi kormány 2017-ben is a lehető leggyorsabban végrehajtja a biztonság és a szabadság megőrzéséhez szükséges valamennyi politikai vagy jogszabályi változtatást.

A kancellár arról is szólt, hogy 2016 sokak számára a sarkaiból kifordult világ és a biztosnak hitt vívmányok megkérdőjelezésének éve volt. Megkérdőjeleződött például az Európai Unió és a parlamenti demokrácia, amelyről azt mondják, hogy már nem a polgárok közösségét szolgálja, hanem csak egy szűk csoport érdekét. Mindez azonban tévedés, "megannyi torzkép" - mondta. Az EU valóban lassú és körülményes, egyik tagjának kiválása pedig mély érvágás, és az is igaz, hogy arra kellene összepontosítania, amire jobban alkalmas, mint a nemzetállam. Azonban a németeknek soha nem szabad ámítaniuk magukat azzal, hogy a boldog jövőt a nemzeti külön út jelenti. 

Ahol Európa egésze kerül kihívás elé - mint a globális verseny, a külső határok védelme vagy a migráció ügyében -, ott közös választ kell adni, mindegy, mennyire fáradságos és nehéz, és a németeknek elemi érdekük, hogy vezető szerepet töltsenek be ebben - jelentette ki a német kancellár, hozzátéve: egyesek a parlamenti demokráciáról is a valóságot eltorzító képet festenek. A parlamenti demokrácia erős, és lehetőséget ad a részvételre és a beleszólásra. Nemcsak elfogadja, hanem ösztönzi az ellentmondást és a bírálatot, amely békés és a mások iránti tiszteleten alapul, a megoldásra és a megegyezésre irányul és nem rekeszt ki egész csoportokat.

Az új év a szövetségi parlamenti (Bundestag-) választás éve is - jelezte Angela Merkel, kiemelve: olyan politikai összeütközésre, választási küzdelemre törekszik, amelyben sok mindenről szenvedélyesen vitáznak, de mindig demokratákként, akik nem felejtik, hogy demokráciánk, és ezzel az emberek szolgálata megtiszteltetés. A Németország jövője iránti bizakodásához a szociális piacgazdaság is hozzájárul, amely a világ valamennyi gazdasági rendszerénél jobban segíti a megbirkózást a válságokkal és átalakulásokkal.

Rámutatott, hogy Németországban minden korábbinál többen dolgoznak, a vállalkozások pedig túlnyomórészt jó helyzetben vannak. A gazdasági sikerek lehetővé teszik a szociális rendszer erősítését és a rászorulók támogatását. Bátorítást ad az az elkötelezettség és találékonyság is, amellyel a német vállalatoknál és egyetemeken kutatják és fejlesztik a jövőt. Az új energiaforrásoktól a digitalizációig Németországnak minden területen van esélye arra, hogy azok között legyen, akik felfedezik és meghatározzák az új utakat.

Ehhez a világ iránti nyitottságra, és a magunkba és hazánkba vetett önbizalomra van szükség - húzta alá Angela Merkel. Összetartás, nyitottság, demokráciánk és egy erős gazdaság, amely mindenki jólétét szolgálja, ez az, ami ennek a nehéz évnek a végén is bizakodásra ad okot jövőnk iránt itt, Németországban. Azonban ezek az értékek nem természetes adottságok, 2017-ben is minden nap meg kell dolgozni értük, de érdemes dolgozni értük - zárta a beszédet a német kancellár.

Brexit után Italexit?

Forgács Imre
Publikálás dátuma
2016.12.31. 08:35
FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES

Olaszország populista miniszterelnökét – csakúgy mint brit kollégáját – pártpolitikai érdekek által vezérelt népszavazási kezdeményezés buktatta meg. Tegyük hozzá, mindkettőjük esetében teljesen megérdemelten. A baj csak az, hogy David Cameron és Matteo Renzi politikai kalandorságával nemcsak saját országát, hanem az Európai Unió jövőjét is veszélyezteti. A Monte dei Paschi, Olaszország harmadik legnagyobb bankja 2016 végén már csődközelben tántorog. A napokban bejelentett sok milliárdos kormányzati segítség sokak szerint nem lesz elegendő. Továbbra sem zárható ki egy pénzügyi összeomlás, ami – Olaszország esetleges uniós kilépésével párosulva – az integráció sorsát is megpecsételné.

A trumpizmus kísértete Európában

Ma már biztos, hogy 2016-ra nem a felelős politikusok és az okos választók éveként fogunk emlékezni. Várhatóan még hosszú évekig eltart az a bizonytalanság, amit a felelőtlen brit népszavazás Nagy-Britanniának és Európának okozott. Ráadásul alig néhány hónappal a Brexit után, az amerikai szavazók is alaposan rácáfoltak a várakozásokra. A leadott voksok alapján ugyan Hillary Clinton diadalmaskodott, de az elektori többséggel mégis csak egy tudatlan és alkalmatlan celebet választottak elnökké. A világ joggal aggódik amiatt, hogy Donald Trump a következő években már nem egy televíziós valóságshow-t, hanem az Egyesült Államokat fogja vezetni.

Ennek ismeretében talán egy apró – amúgy jelentéktelen – epizód is elgondolkodtató lehet: mindez tavaly májusban, az Európai Tanács rigai csúcsértekezletén történt. Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke a kamerák előtt fogadta az érkező politikusokat, s a magyar miniszterelnököt különösen kedves barátjaként üdvözölte. Sokan talán ma sem értik, hogy a „diktátor érkezik” megszólítást és az azt kísérő játékos pofont vajon mivel érdemelte ki egy – az EU ostorozásából élő – populista kalandor? Ráadásul egy olyan valaki, aki Brüsszel nagyvonalú pénzügyi támogatásával számolta fel a jogállamot Magyarországon. Úgy látszik, másfél év kellett ahhoz, hogy az elnök úr is rájöjjön: semmi oka nem volt a tisztségéhez egyébként méltatlan viccelődésre. Néhány hete ugyanis – a maastrichti szerződés 25. évfordulóján tartott megemlékezésen – éppen ő figyelmeztette kemény szavakkal politikustársait az európai populizmus növekvő veszélyeire.

Európa közelmúltbeli története valóban azt mutatja, hogy a valóság és a tények teljes semmibevétele nemcsak az amerikai politikában hódít. A trumpizmus lényege a meghökkentő nagyotmondás és a folyamatos média-jelenlét. Mintha a sikeres politikusok Európában is a napokban elhunyt Gábor Zsazsa tanítványai lennének. Elhíresült mondása szerint soha nem volt fontos, hogy a vele kapcsolatos hírek igazak legyenek, az viszont igen, hogy minél többet beszéljenek róla. A Trump-kampány számos tanulságainak egyike, hogy a hazugságok és a kifejezett ostobaságok is képesek anyagi erővé válni (lásd: a pápa a republikánus jelöltet támogatja, nincs is klímaváltozás, és hasonlók). Az otthon maradó demokratákat láthatóan megtévesztette Hillary Clintonnak a TV-vitákban elért sikere. Meglepődve tapasztalták, hogy a vetélytárs – némi túlzással – a közösségi portálokon milliók által megosztott hazugságokkal győzött. A CNN például a napokban a nem túl hízelgő Twitter-in-Chief elnevezést adta Donald Trumpnak, ami sokat mondó paródiája az amerikai elnököt hivatalból megillető hadsereg főparancsnoka (Commander-in-Chief) címnek.

Az európai politikában számos hasonló esettel találkozhattunk az elmúlt két évben. Alekszisz Ciprasz baloldalinak nevezett kormánya például azzal a nagyhangú ígérettel került hatalomra, hogy véget vet a megszorításoknak, amiből természetesen semmi nem lett. A menekültválság tavaly óta tálcán kínálja a lehetőséget minden jobboldali populistának, hogy megszerezze a régóta áhított hatalmat. Nemcsak kerítésekkel, hanem hazugságkampányokkal is könnyű életben tartani a félelmet és az idegengyűlöletet, s – mint utaltunk rá – még az Európai Bizottság elnöke sem mindig ennek tudatában cselekszik. Sajnos ebbe a sorba illeszkedik Matteo Renzi esete is, akit a népszavazási kampányban még Silvio Berlusconi is „show-mesternek” nevezett.

Az olasz gazdasági válság

A népszavazás eredménye – érthető okokból – napokig uralta a világsajtót. A Financial Times például „Olaszország Európát fenyegeti” címmel hosszú cikket közölt a várható, elsősorban gazdasági következményekről. Összehasonlító értékelésük szerint az olasz belpolitikai válság – számos okból – még a Brexit-nél is nagyobb veszélyeket hordoz. Nagy-Britannia ugyanis mindig egy kicsit kívülálló maradt, Olaszország viszont egyike a Közös Piac alapító tagjainak. Az integrációs elkötelezettség sokkal mélyebben gyökerezik az olasz választókban, ebből viszont az is következik, hogy 2008 óta a kiábrándultságuk is nagyobb. A népszavazás természetesen nem a – közvélemény számára alig átlátható – alkotmányreformról, hanem a Renzi-kormány kudarcairól szólt. A 2014-es hangzatos választási ígéreteiből szinte semmi nem valósult meg: az ipari termelés a pénzügyi válság óta mintegy 25 százalékkal esett vissza, s a fiatalok körében a munkanélküliség már 40 százalék körül mozog. Különösen a déli országrész lakói érzik úgy jogosan, hogy az Európai Unió és Berlin semmilyen hathatós segítséget nem nyújt a menekültek áradatával szemben, ám a szigorú monetáris politikához továbbra is ragaszkodik.

A lassan egy évtizede gyengélkedő olasz gazdaság számos hasonlóságot mutat Görögországgal, csak éppen a dimenziók nem összemérhetők. Egy esetleges gazdasági csőd esetén már csak emiatt sem lehet esélye a görögökéhez hasonló mentőcsomagoknak. Különösen irreális ilyesmiben bízni a 2017-ben esedékes francia elnökválasztás és a német parlamenti választások előtt, amikor Francois Fillon és Angela Merkel egyaránt kénytelen lesz a „saját”, gátlástalanul törtető populistáira figyelni.

Jó hír ugyan, hogy az olaszok legalább nem éreznek nosztalgiát az egykori lírájuk iránt és ragaszkodnak az euróhoz. A közös valuta azonban esetükben sem értékelhető le önállóan, amire pedig az olasz export, illetve a turizmus növelése érdekében égetően nagy szükség lenne. Az Európai Központi Bank szigorú monetáris politikája változatlanul alacsony szinten tartja az inflációt, ami elsősorban a nagyon eladósodott országoknak – s Olaszország is ilyen – kedvezőtlen.

Az ellenzék emelkedőben lévő „Öt Csillaga”, illetve a pártot vezető Beppe Grillo (humoristából lett, szintén celeb) és Donald Trump között kísérteties a hasonlóság. A mérsékelt pártok legnagyobb kihívója melegen üdvözölte az új amerikai elnököt. Választási győzelme esetére ő is a szabadkőművesek, a nagy bankok és a kínaiak elleni határozott fellépést ígéri. A programpontok között szerepel még az euró-övezet elhagyása is, ami azért igen veszélyes, mert ebben a kérdésben a szakértők véleménye is megoszlik. A bankok és a pénzügyi elit elleni harcról is sokat hallottunk az Atlanti-óceán túlsó partjáról. Sajnos a Monte dei Paschi rá is szolgál minden kritikára, csakhogy esetleges csődjével az olasz bankrendszer egészét veszélyezteti. Más kérdés persze, hogy egy bankpánik idején, a 360 milliárdos kétes hitelállományt görgető pénzintézetekkel a populista csodadoktorok sem tudnának mit kezdeni.

A Monte dei Paschi

Az 1472 óta működő pénzintézet (teljes nevén Banca Monte dei Paschi di Siena) a világ legrégebbi kereskedelmi bankja. Eszközértéke alapján Olaszországban a harmadik a sorban, s mintegy kétezer fiókot működtet. Sajnos egyike azoknak a pénzintézeteknek, amelyek felelőtlen üzletpolitikájukkal súlyos veszteségeket szenvedtek a pénzügyi válság idején. Emellett az eddig is milliárdokba kerülő szanálási kísérletei nem vezettek eredményre. 2016 nyarán a Monte dei Paschi a legrosszabbul szerepelt az Európai Központi Bank felügyeleti vizsgálatán. Az EKB ezért előírta számára, hogy a rossz – valószínűleg nem megtérülő – hitelek jelenlegi 27 milliárdos szintjét 2018-ig 14 milliárdra kell csökkenteni, emellett egy jelentős szerkezetátalakítási programot is végre kell hajtania.

A helyzet drámaiságát jelzi, hogy a Monte dei Paschi-nak december végéig 5 milliárd eurónyi friss pénzt kellett volna szereznie a pénzpiacokról ahhoz, hogy talpon maradhasson. Ez az olasz gazdaság vagy az európai GDP mértékéhez képest szinte jelentéktelen összeg. Mégis lehetetlen volt olyan befektetőket találni, akik a részvényeket hajlandóak lettek volna megvásárolni, ezért a „feltőkésítés” megint csak az államra maradt. Az uniós szabályok szerint azonban a bankmentés terheiből nemcsak a részvényeseknek, hanem a lakossági kötvénytulajdonosoknak (akik szintén a bank hitelezői) is részt kell vállalniuk. Ez utóbbiak viszont az olasz bankrendszer esetében meglehetősen sokan vannak, és egy – esetleg előrehozott – parlamenti választás idején ők is szavazni fognak.

A kör bezárul?

Talán még nem, de az Európai Tanács semmitmondó nyilatkozatai (lásd legutóbb 2016. december 15-án) lassan teljesen érdektelenné válnak. Végre határozott cselekvésre lenne szükség, miután a gazdasági szanálás és a migrációs döntések halogatásával Olaszországban is a populisták erősödnek. A szír és a török válság elhúzódása esetén akár újabb tömegek indulhatnak el Nyugat-Európa felé. Ezért indokolt lenne például a hatályos uniós költségvetés felülvizsgálata. A módosítás a menekültügyben bejelentett tagállami vállalások figyelembevételével alakíthatná át a kiadásokat, s e döntést a nettó befizető országok választói biztosan támogatnák. A populizmus megállítása ettől persze még nem várható, de már egy ilyen lépés is több lenne a semminél.

Brexit után Italexit?

Forgács Imre
Publikálás dátuma
2016.12.31. 08:35
FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES

Olaszország populista miniszterelnökét – csakúgy mint brit kollégáját – pártpolitikai érdekek által vezérelt népszavazási kezdeményezés buktatta meg. Tegyük hozzá, mindkettőjük esetében teljesen megérdemelten. A baj csak az, hogy David Cameron és Matteo Renzi politikai kalandorságával nemcsak saját országát, hanem az Európai Unió jövőjét is veszélyezteti. A Monte dei Paschi, Olaszország harmadik legnagyobb bankja 2016 végén már csődközelben tántorog. A napokban bejelentett sok milliárdos kormányzati segítség sokak szerint nem lesz elegendő. Továbbra sem zárható ki egy pénzügyi összeomlás, ami – Olaszország esetleges uniós kilépésével párosulva – az integráció sorsát is megpecsételné.

A trumpizmus kísértete Európában

Ma már biztos, hogy 2016-ra nem a felelős politikusok és az okos választók éveként fogunk emlékezni. Várhatóan még hosszú évekig eltart az a bizonytalanság, amit a felelőtlen brit népszavazás Nagy-Britanniának és Európának okozott. Ráadásul alig néhány hónappal a Brexit után, az amerikai szavazók is alaposan rácáfoltak a várakozásokra. A leadott voksok alapján ugyan Hillary Clinton diadalmaskodott, de az elektori többséggel mégis csak egy tudatlan és alkalmatlan celebet választottak elnökké. A világ joggal aggódik amiatt, hogy Donald Trump a következő években már nem egy televíziós valóságshow-t, hanem az Egyesült Államokat fogja vezetni.

Ennek ismeretében talán egy apró – amúgy jelentéktelen – epizód is elgondolkodtató lehet: mindez tavaly májusban, az Európai Tanács rigai csúcsértekezletén történt. Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke a kamerák előtt fogadta az érkező politikusokat, s a magyar miniszterelnököt különösen kedves barátjaként üdvözölte. Sokan talán ma sem értik, hogy a „diktátor érkezik” megszólítást és az azt kísérő játékos pofont vajon mivel érdemelte ki egy – az EU ostorozásából élő – populista kalandor? Ráadásul egy olyan valaki, aki Brüsszel nagyvonalú pénzügyi támogatásával számolta fel a jogállamot Magyarországon. Úgy látszik, másfél év kellett ahhoz, hogy az elnök úr is rájöjjön: semmi oka nem volt a tisztségéhez egyébként méltatlan viccelődésre. Néhány hete ugyanis – a maastrichti szerződés 25. évfordulóján tartott megemlékezésen – éppen ő figyelmeztette kemény szavakkal politikustársait az európai populizmus növekvő veszélyeire.

Európa közelmúltbeli története valóban azt mutatja, hogy a valóság és a tények teljes semmibevétele nemcsak az amerikai politikában hódít. A trumpizmus lényege a meghökkentő nagyotmondás és a folyamatos média-jelenlét. Mintha a sikeres politikusok Európában is a napokban elhunyt Gábor Zsazsa tanítványai lennének. Elhíresült mondása szerint soha nem volt fontos, hogy a vele kapcsolatos hírek igazak legyenek, az viszont igen, hogy minél többet beszéljenek róla. A Trump-kampány számos tanulságainak egyike, hogy a hazugságok és a kifejezett ostobaságok is képesek anyagi erővé válni (lásd: a pápa a republikánus jelöltet támogatja, nincs is klímaváltozás, és hasonlók). Az otthon maradó demokratákat láthatóan megtévesztette Hillary Clintonnak a TV-vitákban elért sikere. Meglepődve tapasztalták, hogy a vetélytárs – némi túlzással – a közösségi portálokon milliók által megosztott hazugságokkal győzött. A CNN például a napokban a nem túl hízelgő Twitter-in-Chief elnevezést adta Donald Trumpnak, ami sokat mondó paródiája az amerikai elnököt hivatalból megillető hadsereg főparancsnoka (Commander-in-Chief) címnek.

Az európai politikában számos hasonló esettel találkozhattunk az elmúlt két évben. Alekszisz Ciprasz baloldalinak nevezett kormánya például azzal a nagyhangú ígérettel került hatalomra, hogy véget vet a megszorításoknak, amiből természetesen semmi nem lett. A menekültválság tavaly óta tálcán kínálja a lehetőséget minden jobboldali populistának, hogy megszerezze a régóta áhított hatalmat. Nemcsak kerítésekkel, hanem hazugságkampányokkal is könnyű életben tartani a félelmet és az idegengyűlöletet, s – mint utaltunk rá – még az Európai Bizottság elnöke sem mindig ennek tudatában cselekszik. Sajnos ebbe a sorba illeszkedik Matteo Renzi esete is, akit a népszavazási kampányban még Silvio Berlusconi is „show-mesternek” nevezett.

Az olasz gazdasági válság

A népszavazás eredménye – érthető okokból – napokig uralta a világsajtót. A Financial Times például „Olaszország Európát fenyegeti” címmel hosszú cikket közölt a várható, elsősorban gazdasági következményekről. Összehasonlító értékelésük szerint az olasz belpolitikai válság – számos okból – még a Brexit-nél is nagyobb veszélyeket hordoz. Nagy-Britannia ugyanis mindig egy kicsit kívülálló maradt, Olaszország viszont egyike a Közös Piac alapító tagjainak. Az integrációs elkötelezettség sokkal mélyebben gyökerezik az olasz választókban, ebből viszont az is következik, hogy 2008 óta a kiábrándultságuk is nagyobb. A népszavazás természetesen nem a – közvélemény számára alig átlátható – alkotmányreformról, hanem a Renzi-kormány kudarcairól szólt. A 2014-es hangzatos választási ígéreteiből szinte semmi nem valósult meg: az ipari termelés a pénzügyi válság óta mintegy 25 százalékkal esett vissza, s a fiatalok körében a munkanélküliség már 40 százalék körül mozog. Különösen a déli országrész lakói érzik úgy jogosan, hogy az Európai Unió és Berlin semmilyen hathatós segítséget nem nyújt a menekültek áradatával szemben, ám a szigorú monetáris politikához továbbra is ragaszkodik.

A lassan egy évtizede gyengélkedő olasz gazdaság számos hasonlóságot mutat Görögországgal, csak éppen a dimenziók nem összemérhetők. Egy esetleges gazdasági csőd esetén már csak emiatt sem lehet esélye a görögökéhez hasonló mentőcsomagoknak. Különösen irreális ilyesmiben bízni a 2017-ben esedékes francia elnökválasztás és a német parlamenti választások előtt, amikor Francois Fillon és Angela Merkel egyaránt kénytelen lesz a „saját”, gátlástalanul törtető populistáira figyelni.

Jó hír ugyan, hogy az olaszok legalább nem éreznek nosztalgiát az egykori lírájuk iránt és ragaszkodnak az euróhoz. A közös valuta azonban esetükben sem értékelhető le önállóan, amire pedig az olasz export, illetve a turizmus növelése érdekében égetően nagy szükség lenne. Az Európai Központi Bank szigorú monetáris politikája változatlanul alacsony szinten tartja az inflációt, ami elsősorban a nagyon eladósodott országoknak – s Olaszország is ilyen – kedvezőtlen.

Az ellenzék emelkedőben lévő „Öt Csillaga”, illetve a pártot vezető Beppe Grillo (humoristából lett, szintén celeb) és Donald Trump között kísérteties a hasonlóság. A mérsékelt pártok legnagyobb kihívója melegen üdvözölte az új amerikai elnököt. Választási győzelme esetére ő is a szabadkőművesek, a nagy bankok és a kínaiak elleni határozott fellépést ígéri. A programpontok között szerepel még az euró-övezet elhagyása is, ami azért igen veszélyes, mert ebben a kérdésben a szakértők véleménye is megoszlik. A bankok és a pénzügyi elit elleni harcról is sokat hallottunk az Atlanti-óceán túlsó partjáról. Sajnos a Monte dei Paschi rá is szolgál minden kritikára, csakhogy esetleges csődjével az olasz bankrendszer egészét veszélyezteti. Más kérdés persze, hogy egy bankpánik idején, a 360 milliárdos kétes hitelállományt görgető pénzintézetekkel a populista csodadoktorok sem tudnának mit kezdeni.

A Monte dei Paschi

Az 1472 óta működő pénzintézet (teljes nevén Banca Monte dei Paschi di Siena) a világ legrégebbi kereskedelmi bankja. Eszközértéke alapján Olaszországban a harmadik a sorban, s mintegy kétezer fiókot működtet. Sajnos egyike azoknak a pénzintézeteknek, amelyek felelőtlen üzletpolitikájukkal súlyos veszteségeket szenvedtek a pénzügyi válság idején. Emellett az eddig is milliárdokba kerülő szanálási kísérletei nem vezettek eredményre. 2016 nyarán a Monte dei Paschi a legrosszabbul szerepelt az Európai Központi Bank felügyeleti vizsgálatán. Az EKB ezért előírta számára, hogy a rossz – valószínűleg nem megtérülő – hitelek jelenlegi 27 milliárdos szintjét 2018-ig 14 milliárdra kell csökkenteni, emellett egy jelentős szerkezetátalakítási programot is végre kell hajtania.

A helyzet drámaiságát jelzi, hogy a Monte dei Paschi-nak december végéig 5 milliárd eurónyi friss pénzt kellett volna szereznie a pénzpiacokról ahhoz, hogy talpon maradhasson. Ez az olasz gazdaság vagy az európai GDP mértékéhez képest szinte jelentéktelen összeg. Mégis lehetetlen volt olyan befektetőket találni, akik a részvényeket hajlandóak lettek volna megvásárolni, ezért a „feltőkésítés” megint csak az államra maradt. Az uniós szabályok szerint azonban a bankmentés terheiből nemcsak a részvényeseknek, hanem a lakossági kötvénytulajdonosoknak (akik szintén a bank hitelezői) is részt kell vállalniuk. Ez utóbbiak viszont az olasz bankrendszer esetében meglehetősen sokan vannak, és egy – esetleg előrehozott – parlamenti választás idején ők is szavazni fognak.

A kör bezárul?

Talán még nem, de az Európai Tanács semmitmondó nyilatkozatai (lásd legutóbb 2016. december 15-án) lassan teljesen érdektelenné válnak. Végre határozott cselekvésre lenne szükség, miután a gazdasági szanálás és a migrációs döntések halogatásával Olaszországban is a populisták erősödnek. A szír és a török válság elhúzódása esetén akár újabb tömegek indulhatnak el Nyugat-Európa felé. Ezért indokolt lenne például a hatályos uniós költségvetés felülvizsgálata. A módosítás a menekültügyben bejelentett tagállami vállalások figyelembevételével alakíthatná át a kiadásokat, s e döntést a nettó befizető országok választói biztosan támogatnák. A populizmus megállítása ettől persze még nem várható, de már egy ilyen lépés is több lenne a semminél.