Szomorú, hogy a kormánypártban egyetlen ember akad, aki néha ki tud szakadni a miniszterelnök reálpolitikai kacskaringós „ideológiájából” és kibukik belőle a párttársaiból teljesen kiveszett autonóm szándék, hogy valamelyest távlatot adjon a kormányzásnak.
Kövér László házelnök, a Fidesz választmányi elnöke most is önjáró; interjút ad a Nézőpont Csoport kiadványának, mert nem állja meg, hogy blőd történelmi párhuzamokat állítson fel. Mint: „Ahogyan egykor a nyilasok és a kommunisták bázisa, úgy most a baloldal és a Jobbik potenciális tábora is jelentős részben lefedi egymást”. Ezért lehet, hogy "a liberális értelmiség egy része 180 fokos fordulatot vegyen és eljusson a felbátorodás Rákosi Mátyás által egyszer már megmászott csúcsára, aki a nyilasokat a kommunista pártba befogadva velük harcolt a valódi ellenség, a keresztény, nemzeti, polgári erők megsemmisítéséért". Kövér maga is érzi, hogy itt valami sikítóan félre csúszott, mert a mértékadó baloldali-liberális pártok a rendszerváltás óta nem akarták megsemmisíteni a ma néma keresztény, nemzeti, polgári erőket, amelyekhez viszont valójában a Fidesznek nem sok köze van. Kövér csak „technikai koalíciót” emleget, amitől kissé félti a Fidesz hatalmát, pedig nincs mitől félnie. Ha ez a "koalíció" csak technikai maradna, annyit mondana: Orbán leváltása a cél, nem pedig egész rendszerének megdöntése, a IV. Köztársaság. Aminek megvalósításához viszont ez az ellenzék szellemileg gyenge.
Kövér helyében jobban félnénk attól, hogy az autoriter berendezkedés magába dől, s jobban óvnánk az országot egy ilyen apokalipszist követő politikai káosztól, mint az Orbán-ellenes „technikai koalíciótól”, amiben az ellenzék csak önmagát morzsolná fel. A nemzet nem hülye ugyanis. Inkább az autoriterek megszokhatóságára, mint a politikai kóklerek kézfogásának bizonytalanságára bólintana.
Kövér elsuttogja az igazi veszélyt. „A kormányzás nagyon sok erőt vesz el a párttól, öli a lelki energiákat, szükségképpen hibákkal, gyarlóságokkal jár. Bár jobb állapotban vagyunk, mint amilyenben ellenfeleink látni szeretnének bennünket, de nem olyan jóban, mint amilyenben mi szeretnénk magunkat látni" – mondja, s alighanem tudja is: a hatalomgyakorlás elkoptat, ezért is „találta fel” a demokrácia a politikai váltógazdálkodást. De, ha már ezt sikerült felszámolni és a helyébe ültetni a tekintélyelvű kormányzást, akkor azt is be kellene látni, hogy ez csak akkor életképes hosszabb távon, ha az intézményrendszere, nyikorogva ugyan, de működik. Kövér azonban nyikorgást sem hall: „A posztkommunistákat legyűrtük, a rendszerüket leépítettük, de közben alig ismerünk rá arra a világra, amelyet az uniós csatlakozásunk célként való megfogalmazásakor magunk elé képzeltünk".
Igaza van a szomorú házelnöknek, a fideszes rendszerváltó generáció megöregedett, és a saját gyermekeik generációját nem sikerült a maga oldalára fordítania. Olyan generációs széttöredezettség van ma az országban, hogy a „feladat reménytelennek tűnik”, mondja, a tennivalót gyönyörűségesnek hazudva, a többi súlyos törést nem is észlelve.
Mit mondjunk? Ennyi erővel építhettetek volna egy élhető konzervatív világot is, akkor most nem bámulnátok velünk együtt oly szomorúsággal a saját álmaitok romjait.
