Kirúgni csak a labdát…

Friss újsághír: kirúgták XY ügyvezetőt. Csak így, egyszerűen „kirúgták”. Gondolom, egy ügyvezető igazgató már tiszteletreméltó pozíció. Amikor megkezdte munkáját udvariasan köszöntötték, többen gratuláltak új és komoly beosztásához. Aztán a minap nem elbocsátották, nem felmondták az állását, nem megváltak tőle, nem... (tessék folytatni, ki hogyan akarja, gazdag ez a mi magyar nyelvünk.) Manapság az embereket egyszerűen kirúgják. Maga a szó ártatlan. Mondjuk: kirúgja a kapus a labdát; a hátvédet felrúgták. Maradjunk a szó ártatlanságánál a fogamzástól a halálig: a baba már rugdos az anyja hasában (micsoda öröm!), a baba megszületett és ráadták az első kis rugdalózóját; és azután itt a vég, mondjuk, hogy szegény kutyám az utolsókat rúgta. Folytatható a sor: ki,- be,- fel-, le-, át-, rá-, alá-, fölé-, túl-, de én itt, most abbahagyom. Amiről mindez szól nem más, mint az a minősíthetetlenül rossz, elharapódzott szokás, hogy manapság a dolgozó embert nem tudják tisztességgel elbocsátani, hanem csak durván kirúgni. Sértőn, bántón, mintha eget verő bűnt követett volna el! Az újság is így közli egy hasábon a hírt, a gyerek meg hazajön az iskolából sírva: csúfolják, hogy az ő apukája kirúgott. Rajtunk, tollforgatókon is múlik: ne használjuk ezt a kifejezést. Ezeknek az embereknek családjuk, barátaik vannak. Nem kell a bajt tetézni.