A szerző mind a történészek, mind pedig a laikusok számára is élvezetes stílusban, a történeti objektivitás módszerét követve nyúl hozzá ehhez az ideológiailag és politikailag többszörösen „terhelt” témához. Olvasmányosan vázolja fel a kora-újkori előítéleteket, amelyek jó része nemcsak politikai okokból, hanem az ismeretanyag hiányából is fakadt. A cári Oroszországban az uralkodó megkülönböztetett figyelemmel kezelte a küldöldieket, és nem ritkán megakadályozták – vagy legalábbis szigorúan ellenőrizték – a helyiekkel való kapcsolatot. Az „európai” utazók így sokszor nem tudtak mit kezdeni az orosz „mássággal”, hiszen egyszerűen hiányzott a lehetőség, hogy elmélyítsék tudásukat a „másikról”, ahogyan a posztkolonialista diskurzus fogalmaz, és így sokszor leegyszerűsítő sztereotípiákkal pótolták a hiányzó tudást. Például az oroszokat szolgalelkűnek hiszik, akik nem tartják be ígéreteiket, nem érik el a „civilizált” népek színvonalát, sokat részegeskednek, stb.
Szvák Gyula nagyon sokat foglalkozott IV. (Rettegett) Ivánnal, és rámutat arra, hogy sok utazó egész egyszerűen a kegyetlen cár terrorpolitikájával azonosította az orosz hatalmi módszereket, de rámutat arra is, hogy az orosz hatalomgyakorlás valóban sokban különbözött az európaitól, mint ahogyan az orosz fejlődésre a tatár hódítás is rányomta a bélyegét. A kereskedelem, a városfejlődés ettől kezdve más utakon járt Keleten, mint Nyugaton, és az orosz gazdasági elmaradottságon a „felvilágosult” (vagy inkább erőszakosan modernizáló) cárok, uralkodók sem változtattak sokat. Szvák Péter cárról szólva Lenin idézi (Kljucsevszkij nyomán), hogy „erőszakkal harcolt az erőszak ellen”, és, miközben arra vágyott, hogy egyenrangú „európai” uralkodó legyen, nem habozott nyakon vágni akár a legelőkelőbb bojárját sem, ha azt „pedagógiailag” indokoltnak találta. De ha továbblépünk a 20. századba, akkor érdemes idézni Isaac Deutscher megállapítását, aki kitűnő monográfiát írt Sztálinról, mely szerint Sztálin, úgymond, barbársággal űzte ki a barbárságot Oroszországból.
Miközben a 19. század sem kedvezett a magyar-orosz barátságnak, az 1917-es októberi forradalom győzelmével és a Magyar Tanácsköztársaság leverésével megindult a baloldal – és persze a kommunizmus – kriminalizálása, illetve gyakori volt a „zsidókkal” egybemosni a kommunistákat. Részben ez a közhangulat is magyarázza a magyar zsidóság tragédiáját a második világháborúban; mint ahogyan a zsidó tulajdon elvételére is léteztek már tervek a holokauszt megvalósítása előtt.
A mai korhangulatban azt gondolom, a szerzőtől bátor dolog kimondani, hogy a Szovjetunió győzelme a náci Németország fölött világtörténeti jelentőségű tett, amely kijelentéssel a szerző természetesen nem mentegeti a Vörös Hadsereg által elkövetett atrocitásokat, bűncselekményeket (bár Magyarországon mintha kevesebb szó esne a magyar megszálló csapatok kegyetlenkedéséről a Szovjetunióban…)
A kötet értékes része annak bemutatása, hogyan alakulnak az oroszokkal kapcsolatos sztereotípiák Magyarországon, illetve hogyan látják ezt a kérdést az ELTE hallgatói, akiknek már nem lehetnek közvetlen emlékei az államszocializmusról. Meglepő, hogy milyen stabilak az eredmények; és mintha az előítéletek sem igazolnák vissza azt a kategorikus antikommunizmust, ami a hivatalos ideológiában (ismét) megjelenik. Az mindenesetre pozitív fejlemény, hogy az orosz nyelvet, a nyelv tanulását sokan kifejezetten pozitívan értékelik.
A kötetet gazdag képanyag, illetve a hallgatói dolgozatokból való válogatás egészíti ki. Összességében kitűnő olvasmány, és fontos iránytű az orosz történelemben való eligazodáshoz mind a ruszisták, mind pedig a „laikus” olvasók számára. A szerző komoly empátiával és történeti érzékenységgel „dolgozza bele” orosz történeti tudását a ruszofóbia természetéről és történeti okairól adott áttekintésbe, és egy-egy találó élethelyzettel is kiegészíti a kiváló történeti képet.
A kötetben helyet kap Jevgenyij Popov kritikája, amelynek egy pontját megismétlem: ma, a politikai okokból (is) bátorított ruszofób megnyilvánulások mellett jórészt feledésbe merül, milyen alkotásokra volt képes nemcsak az orosz magaskultúra, hanem az egyszerű, népi kultúra is. Gondolok itt olyan hősökre, mint Világszép Vaszilisza, Tengerlánya Marja, Baba Jaga, a Halhatatlan Koscsej, de hasonló alapmű A Rézhegyek Királynője Pavel Bazsov szerkesztésében. Az orosz nép, az orosz emberek „mássága”– jó értelemben – sokszor a mesékben, hitvilágban is tetten érhető.
