Költségvetés - kicsit másként

Ismét gazdaságfilozófiát váltott a kormány. Nem nagyot, kicsit. S tette mindezt csendben, visszafogottan.

2016 utolsó napjaiban, a gazdasági kérdésekben csekély jártasságot felmutató miniszterelnökünk kinyilvánította óhaját, hogy nullás költségvetést kíván. Meg is magyarázta, azt szeretné, ha kormány nem költene többet, mint amennyi pénzt beszed. De nem restellt némileg puhítani is a "nullás költségvetés" vízióján, amikor hozzáfűzte, hogy az elkövetkező pár év várható gazdasági fellendülésének fényében ez nem tűnik megvalósíthatatlannak. A pár év "fényének" emlegetése az orbáni szóhasználatot jól ismerők számára nyilvánvalóvá tette, hogy a kormányfőnek halvány elképzelése sincs arról, mikor valósulhat meg a nagyfokú költségvetési fegyelmet megkívánó cél.

Akár le is mondhattunk volna e bejelentés tartalmának boncolgatásáról, elraktározván a nullás költségvetés óhaját a miniszterelnök megszokott nagyotmondásai közé, ha - köszönhetően a mezőgazdaság idei kiváló teljesítmények, és annak, hogy néhány szolgáltatás jó évet fogott ki -, tavaly novemberben nem produkált volna a magyar gazdaság számottevő költségvetési többletet. Ez egyben alkalmat adott arra, hogy a gyengébben muzsikálók ne ácsingózzanak a kasszánál soron kívüli támogatásért, nem nyújtsák a tenyerüket néhány milliárd forintos "alamizsnáért." Látva a gazdasági adatokat, a kormányfő szíve meglágyult, és alighanem abban a pillanatban utasította a nemzetgazdaságért felelős, miniszterét, azonnal ossza ki azt a pár száz milliárdot. Ez az utasítás pedig felért egy paradigmaváltással: a nullás költségvetés feladásával.

Pedig a cél nem volt bolondság. Kormányzati propagandának sem lett volna utolsó, hogy az ország minden trükk nélkül képes saját erejéből megszabadulni az évtizedek óta nyomasztó adósságtehertől, ehhez talán a magán-nyugdíjpénztárak vagyonának elkobzására sem lett volna szükség. Orbánék úgy viselkedtek, mint akiket megcsapott a pénzszaga: képtelenek voltak ellenállni a kísértésnek, hiszen regnálásuk alatt még soha nem szembesültek ekkora költségvetési többlettel.

De híre ment az osztogatásnak. A sorban állók közül a legelkeseredettebbnek az alulfinanszírozott egészségügy tűnt, sikerült annyi pénzt kisírniuk, amivel csökkenteni lehetett a kórházak adósság állományát. A kasszánál a következő kliens a belügyi tárca volt, ők már kissé követelőzőbbnek tűntek, nem restelltek a "migráns-kérdés" veszélyeire hivatkozva újabb pénzekért folyamodni. Az odaítélt milliárdokból a még megmaradt menekülttáborok lakóinak életkörülményei jottányit sem javulnak, és a déli határok kerítése mentén járőröző, odavezényelt katonák és rendőrök átmeneti elhelyezése sem oldódhat meg ennyi pénzből.

A leginkább követelőző azonban az Eximbank volt. Az eredetileg a magyar vállalkozások külpiaci megjelenésére szakosodott állami bank tőkeemelésre vágyott, akárcsak egy esztendővel korábban, s kapott is több mint 40 milliárdot. Az eredeti céljaitól eltérően a vállalkozóknak olcsó hitelt is nyújtó pénzintézet valóban rászorult egy kis költségvetési injekcióra, hiszen ők finanszírozták meg a kormány szórakoztató és lejárató szócsövévé süllyedt TV2 megvásárlását Vajna Andrásnak, és aligha tévedünk abban, hogy a maffiaállam egyéb prominenseinek is jól jöhet a bank egy kis olcsó pénze, ha be akarják vásárolni magukat cégbe, társaságba, vállalkozásba, kastély felújításba. Az Eximbak tevékenységének elszámolására már az Unió statisztikai hivatala is felfigyelt, s magyarázatot követelt. A teljes elmarasztalásra még várni kell. De legyünk nyugodtak, nagy baj nem lehet. Varga Mihály nyugodtan nyilatkozza: "Csapataink harcban állnak."

Szerző
Bonta Miklós

A jókedvű KDNP-st szereti az Isten

És mitől jókedvű egy KDNP-s? Hát a vidámító italoktól, tüzes vizektől, csiccsedt szőlőlevektől – és csak remélni merjük, hogy mástól nem. A derű, az élénkség a lényeg: referenciaként nézzük csak Harrach Pétert...

Tudniillik semmilyen szakpolitikai témára, de hirdetésre, vagy más kommunikációs feladatra sem fordított annyit a KDNP, mint amennyit piára – írta meg Bíró Marianna kolléganő. A 17 kereszténydemokrata képviselő 128 tavalyi szerződése több mint 108 és fél milliójába került nekünk. Az elvert összegek elsősorban élelmiszerre, leginkább alkoholra - bor és pálinkarendelésekre - folytak el. Az összesen majd' 7 millió értékű „kávé, tea, élelmiszer” vásárláson felül is szüksége volt koffeinre a KDNP-nek, hiszen további több mint 117 ezer forintért rendeltek teát, és bő félmillióért "kapszulás kávészolgáltatást".

Egyszer 1 millió 232 ezerért, egyszer 181 ezerért rendeltek alkoholos italokat a Bortársaság Boltok Kft.-től, további borokat is beszereztek a Pannonhalmi Apátsági Pincészet Kft.-től több mint 121 ezer forintért. Csak a pálinkaszámla több mint 85 ezerre rúgott. (Nem mellékesen: több mint hatszázezer forintot költöttek pendrive-okra – erre ráfér az egész internet - és több mint háromszázezret mobiltöltőkre.)

A népszerűségi listákat letaroló kisebbik kormánypárt tehát tudja, mitől döglik a muslica a borba. (Ráadásul Pálffy István már a Jameson whiskey hazájában a külügy pénzén kíméli a KDNP költségeit.)

Csak egy hiba van, prédikátor uraimék! Nem látom sehol a vízszámlát.

Szerző

Ellopják a demokráciát

Az Újév legelső napjaiban az ember várakozással tekint az eljövendőre. A megújulásban reménykedik. Hogy a világban - minden rossz előjel ellenére - jobbra fordulnak a dolgok. Ámde ha közéletünkre gondolunk, akkor az ószövetségi Szentírás prédikátorának könyvéből származó mondás juthat eszünkbe: „Ami volt, az lesz újra, és ami történt, az történik megint: semmi sem új a Nap alatt” (1,9). A hellenizmus korában élő szerző látja a régi dolgok elégtelenségét és vizsgálódása során homályba veszik az eljövendő megújulás lehetősége. Mintha inkább csak a bűn, a hiba makacs ismétlődése volna várható s nem az igazságosság és jóság érvényesülése.

Ezért az egyének és közösségek sorsát befolyásoló közéletünk állapotára kiváltképp ráillik a valószínűség szerint a Kr. e. 3. században élt gyülekezeti prédikátornak kiábrándult megállapítása, amely az emberi természet minden korban hasonlóan gyarló jellemvonásaira reflektált. Mert miről szól napjaink története? Leginkább ugyanarról, ami a múlt század húszas-harmincas éveinek hazai közéletét jellemezte. A legtisztességesebb próbálkozások is sorra megbuknak a hatalomgyakorlók magukat "nemzeti elkötelezettségűnek" hirdető, noha éppen a magyarság életerejét és jövőjét kockáztató önzésük miatt.

Álljon itt bizonyságul egy szó szerinti idézet Féja Géza „Szabadcsapat” című önéletrajzi regényének abból a részéből, amely Bajcsy-Zsilinszky Endre szerepéről tudósít: „Politikai pályája során sohasem jutott megillető eszközökhöz, napilaphoz, tőkéhez, hogy komoly szervező munkába kezdhessen. De nem is juthatott, hiszen úgy járt, miként a szent, ha rablók barlangjába téved, és meg akarja téríteni őket. Szerencsére feudálkapitalizmusunk immár eljutott a civilizált és fejlett technikával dolgozó rablás korszakába, így képviselői legfennebb mosolyogtak Zsilinszky ,naivságán’. Azt követelte azoktól, akik a támogatás reménységét megcsillantották, hogy győzzék le önmagukat, hozzanak áldozatot a nép érdekében, és kövessék őt, holott társadalmunkat az üzlet őrülete jellemezte.” Majd azt írja, akkor sem „csupán a népet nyomták el, hanem hasonló sors várt minden kiemelkedő és független lelkű tehetségre. Megbocsájthatatlan emberpazarlással dolgoztak, tudatosan felcserélték értékeinket, hogy csupán egyetlen politikai ,garnitúrája’ legyen az országnak, a politikai váltógazdaság pedig ezáltal lehetetlenné váljék.”

A tömegek akkor is, most is változtathatatlan sorsszerűségként vették tudomásul a közélet galádságait, ha ezzel összefüggésben lehet egyáltalán tudatosságról beszélni. Mert a hatalomviselők megtévesztő és hamis előítéleteket teremtő ideológiája a közfelfogásban egyeduralmat szerzett. Csak nagyon kevesen vették észre idejekorán, hogy miféle veszélyek leselkednek még a magát szabadnak érző és önálló gondolkodásra képes értelmiségi középosztály tagjaira is. Ezért aztán a gyengébbek betagozódtak, az erősebbek közül is jó néhányan - némi próbálkozást követően –, feladták. A többiek, a szótlan szegénység nagy tömegei, pedig ha gondoltak is valamit, némaságra kárhoztatott állapotukban nem tudtak társadalomformáló erővé növekedni. Ezért maradtak nagyon kevesen, akik pontosan látták, hogy mi történik, és végsőkig elszánt ellenállással őrizték cselekvőképességüket. Akkor is, amikor a változtatás hitében gyökerező tenni akarás minduntalan egzisztenciákat szétzúzó falakba ütközött.

Soros György a Project Syndicate-ben írt cikkében pontos képet nyújt jelenlegi helyzetünkről, szűkebb és tágabb régióinkról egyaránt. Találó kijelentése, hogy az emberek úgy érzik, az elit ellopja a demokráciájukat. De nemcsak az az érdekes, amit az elemzésében elmond, hanem az is, amiről hallgat. Soros bármennyire nemzetközileg elismert üzletember, a magyar közélet szempontjából mégis rossz befektetőnek bizonyult. Hiszen azok, akiket segített, sem hozzá - s ami a nagyobbik baj -, sem a demokráciához nem maradtak hűségesek. Mert nemcsak az írástudóknak, hanem a tőkeerős üzletembereknek is van felelőssége abban, ami a világban, és ami Magyarországon történt vagy éppen történik. És nemcsak azért, amit a Soros-cikkben olvashatunk, hogy "az egyenlők önkéntes társulása hitelezők és adósok kapcsolatává alakult", hanem sokkal átfogóbb értelemben is.

Ahogy Bajcsy-Zsilinszky esetében, most is volnának a közélet tisztulásában szerepet vállaló, a demokrácia iránt elkötelezett egyének, akik azonban anyagi eszközök híján nem tudnak szóhoz jutni. Ezt a segítséget azonban nem kapják meg. Most például azért sem, mert Magyarországon a gazdasági hatalom összefonódott a politikai hatalommal. A múlt század eleji hagyományokhoz hasonlóan, amikor a pénzemberek az állami ünnepségeken díszmagyarban feszítettek.

Az írástudóinknak egy része, ha nem is a nagyobbik hányada, próbál tenni valamit a közéletben. De mivel a hazai pénzvilág mindig a „rossz lóra tett”, gyarapodás helyett, ami kevesünk van, az is elenyészik. Újra és újra ugyanazok a hibák és bűnök ismétlődnek. A történelmi - Soros György szavával élve - kisiklások okát keresve ő is benne volt, és általánosságban a tehetős üzletembereink benne is vannak a pakliban. Ezért mondhatjuk a prédikátorral együtt: nincs új a Nap alatt.