Egy kórház orvosa, ahonnan minden beteget elhurcoltak, sorolja és sorolja megfáradt elfásultsággal, hogy a katonák hol kiket öltek meg égbekiáltó kegyetlenséggel, és, hogy ezért a menekültek hogyan álltak bosszút milicistákon, a lakosságon, majd ők hogy vérengzettek a rajtuk esett sérelmek miatt, aztán pedig milyen lidérces dolgot műveltek a menekültek, hogy utána következzen az erre való brutális válasz, és mindig, minden iszonyú gyiloknak van kiváltó oka, és nincs és nincs megállás, ez egy önmagába forduló, iszonytató spirál.
Aki hallgatja a Gazsó György által játszott orvost, egy olyan, szintén menekült asszonynak a lánya, aki élete végén már egyáltalán nem beszélt, dermesztő némaságban feküdt hosszú ideig a halálossá váló ágyán, és nem mondta el ikergyermekeinek elképesztő életének történetét. Csökönyösen hallgatott és hallgatott, de végrendeletében meghagyta nekik, hogy keressék meg apjukat és bátyjukat, akikkel soha, de soha nem találkoztak, és adjanak át nekik egy-egy lezárt borítékot. A bátyjuk létezéséről nem is tudtak, apjukat rég halottnak hitték, először nem is akarnak eleget tenni a feladatnak, a fiú egyenesen úgy fogja fel, hogy az anyjuk halála után is ki akar cseszni velük. De aztán a közjegyző, aki az anya barátja volt, nem hagyja őket békén, így mindinkább belemerülnek a nyomozásba, ami egyben a múlttal és azon keresztül a jelennel való döbbenetesen fájdalmas szembesülés.
A sok díjat nyert dráma, melyből 2010-ben Oscar-díjra jelölt film is készült, azzal kezdődik, hogy az anyától, Nawal Marwantól, akinek törvénytelen fia születik, elszakítják a gyerekét, és elviszik ki tudja hová. A Csomós Mari által játszott nagyanya átadja élettapasztalatát a kisemmizett lányanyának. Mondja, hogy menjen el a szülőföldjéről, mert itt nem lehet boldogulni, tanuljon meg írni-olvasni, nem megalázottként létezni. Határozottan, szinte szoborrá kövülve, csaknem valamennyi szótagot megnyomva, ellentmondást nem tűrően, végrendeletszerűen sorjáztatja a szavakat, majd meghal.
Csomós Mari, Csarnóy Zsuzsanna és Kováts Adél
Kívánságának megfelelően unokája pedig megtanul írni, olvasni, útra kel, csatlakozik hozzá egy fiatal lány, Sawda, és már együtt járják a világot, ami annak megtapasztalását is jelenti, és az elszakított fiú kutatását szintén. Kisemmizett anyaként Kováts Adél hátborzongató, felejthetetlen alakítást nyújt. Szikár, csökönyösen elszánt, akaratosan fogyhatatlan erejű, a keserves tapasztalatok következményeként bölccsé váló asszony, megakadályozza, hogy egy menekült táborban katonák által elkövetett, rútul kegyetlen, aljas lélektani hadviseléssel is párosuló tömegmészárlás után Sawda fegyverrel nekiessen az ártatlan lakosságnak.
Hosszas érveléssel, folyamatosan a szemébe nézve, a Lovas Rozi megszemélyesítette, feldúltan felháborodott társát meggyőzi, hogy akkor ugyanolyanná válna, mint ő. De ő maga azért elkövet egy bosszút, amiért börtönbe kerül. Itt megerőszakolja a hóhér, akiről később kiderül, hogy a saját, annyira keresett, de ekkor föl nem ismert fia, tőle születnek az ikrei. Amikor megtudja az igazságot, némul meg, nem képes elmesélni azt a förmedvényt a gyerekeinek, ami történt. Az előadás a bevarratlan sebekről, az elhallgatott történetekről regél, és arról, hogy végre-valahára el kell ezeket mondani, és csak ekkor lehetséges valamelyest normalizálódó élet.
Beleérződik ebbe a darabba, hogy nálunk még mindig kimondatlan a vészkorszak temérdek bűne, teljes egészében a nyilvánosság által nem ismert az '56-os forradalom minden mozzanata, a Rákosi korszak, szüleink inkább hallgattak erről, mint beszéltek, nem véletlenül hívták az 50-es évek végén, a 60-as esztendőkben születetteket apátlan nemzedéknek. Nádas Péter Találkozás című darabja elképesztően szuggesztívan állítja ezt reflektorfénybe. A Futótűz pedig fájdalmasan metsző fénnyel arra világít rá, mennyire nem tudjuk, kik miért menekülnek, miért jelenthetnek veszélyt, milyen gyógyíthatatlan sebeik vannak, miért hordoznak magukban pusztításra is alkalmas gyűlöletet, és kellő ismeretek hiányában, meg idegenkedésünk, félelmeink okán mi miért nem tudjuk ezt kezelni, miért nem vagyunk alkalmasak empátiával teli befogadásukra, menekülésre való kényszerük megértésére.
Alföldit vádolni szokták azzal, hogy úgynevezett plakátszínházat csinál, produkcióiban túlzottan a napi aktualitásoknak megfelelően politizál. Ez most garantáltan nem plakátszínház, az előadás elgondolkodtatóan és megrendítően mélyre ás, miközben nem nélkülözi a kesernyés fekete humort sem. A színészek ezúttal elmondhatják, hogy „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni,” mert ritkaságszámba menően ezt szinte valamennyien meg is teszik. Igencsak hosszasan kellene sorolni az érdemeiket.
Közjegyzőként László Zsolt azt az embert testesíti meg, aki nem hagyja, hogy bármi is elkallódjon, elévüljön, feledésbe merüljön, kötelességének tartja, hogy utánajárjon annak, amit rábíztak. Martinovics Dorina és Olasz Renátó az ikerpár, kínok kínján mennek keresztül, míg eljutnak az igazsághoz, a farkasvakság állapota után temérdek megpróbáltatás után felnyílik a szemük. Pál András a rögeszmés gyilkológéppé váló, állandósult bosszúra berendezkedett elsőszülött fiú, kéjjel öl, és fotókon még imádja is megörökíteni a halál pillanatát. Martin Márta az a pótanya, akiből nehezen felfakadó vallomásként tör elő, hogy kígyót melengetve a testén, felnevelte őt, aki a Rusznák András által játszott saját apját is lelövi. Csarnóy Zsuzsanna olyan idegenvezető, aki szenvtelen tárgyilagossággal szónokol öldöklések helyszínén. Sodró Elisa semmiről sem tudni akaró ápolónő, de katona is, ahogy lényegében Schneider Zoltánról is elmondható, hogy két szerepe szerint lehetne áldozat és hóhér egyaránt.
Mintha Örkény István ezt már megírta volna a Pisti a vérzivatarban című groteszk darabjában, hogy bizony lehetünk gyilkosok és megöltek egyaránt. A történelem ismétlődni látszik. Menczel Róbert olyan díszletet is tervezett, hogy az nem kötődik korhoz, ahogy Nagy Fruzsina jelmezei sem. Bárhol, bármikor járunk, nagyon is a jelenről szól a lúdbőröztető erős valóságtartalmú mese.
A Kováts Adél által nem is olyan régen vezetett Radnóti Színház, az elmúlt időszak bemutatóit, A párnaembert és az Iván, a rettenetet is figyelembe véve, új, az eddigieknél háborgóbb, vadabb vizekre evezett. A kulturált, színvonalas, olykor túlzottan is disztingvált polgári színjátszás után, bátrabban, élesebben, szókimondóbban, de mégis akár elvonatkoztatva, filozofikusan is beszél húsba vágó kérdésekről. Mindehhez új tagok is vannak a társulatnál, akik törésvonalak nélkül, harmonikusan illeszkedtek be a csapatba. A Futótűz jelentős, sőt, ki merem mondani, hogy nagy előadás.
