A sokak által értetlenül fogadott országos lőtérfejlesztési program, amelynek keretében az ország számos pontján lőtereket hoznak létre a „nemzeti önvédelmi képesség” növelése céljából, tulajdonképpen a kormánypártok újabb mozgalomépítési kísérlete a mára háttérbe szorult polgári körök mintájára. A 27 milliárd forintot fölemésztő állami projekt, amelynek valódi célja a honvédelmi miniszter zavaros magyarázkodásából nem derül ki, beleillik az Orbán-kabinet eddig követett stratégiájába, hiszen csakúgy a háborús közhangulat fenntartását szolgálja hazánkban, mint korábban a Brüsszellel, a bevándorlókkal, a hazai civil szervezetekkel vagy éppen a hajléktalanokkal szemben megütött militáns kormányzati hangnem.
A jelenség nem korlátozódik Magyarországra. Martin Schulz, az Európai Parlament leköszönő elnöke a Le Monde-ban egyenesen „Orbán-nemzedékről” beszél, egy olyan politikusi generáció tagjairól, akik önnön államaikat éppen Európával szemben kívánják megvédeni. De említhetném Orbán Viktor egyik példaképét, a török államfőt is, aki saját hatalmi céljai érdekében az elmúlt évek során gyakorlatilag polgárháborús állapotokat teremtett hazájában.
Az immáron hét esztendeje folyamatosan használt háborús retorika egyrészt a magyar kormány gyalázatos szakpolitikai teljesítményének, a társadalmi ellátórendszerek katasztrofális állapotának, illetve az egymás után kipattanó korrupciógyanús ügyeknek az elfedésére szolgál. Mégis többről lehet itt szó. A populisták kontinensünkön és a tengerentúlon egyaránt felismerték, hogy az 1945 óta tartó, példátlanul hosszú békeidő során rengeteg frusztráció felhalmozódott térségünk társadalmaiban, és csupán az a politikus lehet igazán sikeres, aki ezen felgyülemlett frusztráció levezetése végett kvázi permanens háborút hirdet valaki vagy valami ellen. E sorok írója az elmúlt néhány évtizedben nem egy és nem kettő olyan családapával találkozott, aki a „boldog békeidőkbe” beleunva kijelentette: „Az lenne jó, ha háború lenne…” De emlékezhetünk 1914-re is; a dualizmus korában szocializálódott fiatalokra, akik a hadüzenet hírére „Éljen a háború!” feliratú táblákkal vonultak végig Budapest utcáin, s csak röviddel később, a pergőtüzek poklában ébredtek rá, hogy a háború mégsem afféle férfias sport, hanem elképzelhetetlen szörnyűség.
„Hazánk több mint ezeréves történelme nem hagy kétséget afelől, hogy nemzetünk ereje mindig is a fegyverét ismerő és azt használni képes állampolgárainak felkészültségére, elszántságára és összefogására épült” – sorolja a lőtérprogram indoklásaként Simicskó István az unalomig ismert lózungokat, burkoltan a magyar szupremácia gondolatával is kacérkodva. Érthető, hogy a kabinet szociális érzéketlenségétől és az általa előidézett demokrácia-deficittől sújtott hazai társadalom feszültségének levezetésére újabb és újabb eszközöket keres Orbán Viktor, nehogy a világszerte tapasztalható elitellenesség hazánkban végül őt sodorja el. Az aktuális ellenséget kijelöli majd a propagandagépezet.
Addig pedig lövöldözhetünk a céltáblákra.
