Ember az embertelenségben

Az öregember lehajtott fejjel gubbasztott a villamoson az egyik ajtó előtti ülésen. Olyan volt, mint egy kopott ruhájú Mikulás. A szakálla bozontos, a haja nyíratlan. A lába előtt két jókora szatyorban mindene, ami ehhez a világhoz köti. Csak befelé látott és hallott, tudomást sem vett a körülötte lévőkről. Áporodott emberszaga volt, ki tudja, mikor volt módja legutóbb mosdani, aligha ez lehet élete legnagyobb gondja. A kocsi zsúfolt volt, az öregember körül tágult a tér.

A mögötte lévő ülésen egy jól öltözött, idősebb hölgy ült, vele szemben egy másik, amolyan budai úriasszonyok. Aki az öreg háta mögött volt, majd meg fulladt a méregtől. Egyfolytában mondta a magáét: ha majd hazaér, azonnal ír egy levelet az Orbán Viktornak, hogy hozzon törvényt arra, az ilyen piszkos, elhanyagolt emberek ne utazhassanak a tömegközlekedésen. Képzelje csak el, mondta a szemben ülőnek, mit hagy majd maga után az ülésen az az „illető”. Gondosan kerüli az ember szót. Ki tudja milyen baktériumok, bogarak nyüzsögnek a ruhájában, aztán jön egy másik utas, leül a helyére, és hazaviszi a tiszta lakásába. Megbetegíti az unokáit, ki tudja, mivel. A szemben ülő szorgalmasan bólogatott. Látszott, az utolsó betűig egyetértenek.

A villamos befutott a végállomásra. A „hölgyek” szedelőzködtek, fintorogva szálltak le az öreg mellett. Az rájuk sem nézett. Az utolsó utas leszállóban visszalépett, odaszólt a gunnyasztó embernek, talán le kellene szállnia. Nem megy tovább a szerelvény.

Akkor ért oda a villamosvezető, és csendesen mondta:

- Hagyja, nem zavar senkit. Odakint mínusz tíz fok van. Itt biztosan nem fagy meg.