Ez volna az Opera aranykora?

Nem rejtem el, sőt nyomatékosan hangsúlyozom, hogy sokkolt a Népszava december 30-iki számában, a Bóta Gábor tolmácsolásában közölt Ókovács Szilveszter-interjú. Kihozott a sodromból. Az Operaház és az Erkel Színház jelenlegi főigazgatóját kinevezése óta pártmegbízottnak tartom, oklevele szerint bármi is a hivatalos minősítése. Nem éreztem a nyilatkozataiból, hogy elsősorban a hivatása érdekelte volna, hanem amit kötelezően követnie kell, visszacsempészve egy korszakot, amelyben nem a művészetnek volt döntő szava, hanem az éppen mértékadó politikai irányzatnak. Ókovács mondatai igyekeztek elrejteni, hogy kurzust szolgál ki.

Muzsikabolond vagyok, mindenevő, gyerekkorom óta, mondhatni az anyatejjel táplálta belém édesanyám. És kivált az operával, ezzel a gyönyörű, mindent kifejező zenekari, énekhangi műfajjal, amelynek minden árnyalata csoda, de igazi gyönyörűségét a véletlen adta meg átélni. Három esztendő, amelyet a mai napig is a budapesti Operaház aranykorának neveznek, egyáltalán nem megszépített, kétségbe soha nem vont személyes élményekkel. Voltak már a háború előttről is bámulatosan őrzött estjeim, amikor az Andrássy úti színpadon Mozart Don Giovannijában (még Don Juanban), vendégként Pataky Kálmán énekelte Don Ottavio meseszép két áriáját. 1947: egy esztendeje jött haza Stockholmból a kényszerrel elűzött házaspár, Fischer Annie és férje, a zenetudós, halk szavú Tóth Aladár, akit Keresztúry Dezső miniszterként habozás nélkül az Operaház élére nevezett ki.

Nem késlekedett Tóth Aladár se, hiszen biztosan ismerte, tudta maga is, kit hívott meg a zenekar élére. A világnak egészen más tájáról, Ottó Klemperert, Latin-Amerikából. Ahol a művész szerencsétlenül vergődött. Tévesen agydaganatot állapítottak meg nála, még odakünn megműtötték, súlyos következményekkel, mozgási nehézségekkel, beszédhibákkal érkezett, sokszor szavát nem lehetett érteni. Nem volt rendkívüli eset a kor zeneművészetében. Tóth Aladár tudott Klemperer súlyos megpróbáltatásairól, mégis hívta Budapestre. És szerencsénkre jött. Maradt szakadatlanul három éven át.

Napra pontosan nem emlékszem, mikor állt föl 1947-ben első ízben az Andrássy út emelvényére, csak arra, hogy frakkban, fehér csokornyakkendőben, ahogyan az a világ egyik legnagyobb karmesteréhez illik, de gumicsizmában. Az arca is komor volt, látszott, nehezére esik minden mozdulat, de amint fölemelte a pálcát, mindennek nyoma tűnt, csakis a muzsika szólt. Ha jól emlékszem, azon az estén, a mi első esténken, a Szöktetést vezényelte, felejthetetlen élmény volt. Imádtuk Ferencsiket, a pulpituson képes volt Mozarttá lényegülni, de ilyen Mozartot még soha nem hallottunk.

Feleségemmel, akit akkoriban igyekeztem elvarázsolni a muzsikával, szorongattuk a sötétben egymás kezét, és elszántuk magunkban, ha kezdőként nincs is pénzünk, de amikor Klemperert olvassuk a színlapon, minden este jövünk, egyetlen egyet se szalasztunk el. Kétszer, háromszor is ott voltunk, ha Klemperer győzte, ott kellett lennünk. Így gyarapodott a repertoár mindennel, a Don Giovannival, a Figaróval, a Cosi fan tuttéval, A varázsfuvolával, később Wagnerekkel is.

Tudtuk Klemperer előtt is, hogy Budapest a legjobb énekeseké, Osváth Juliáé, Báthy Annáé, Rösler Endréé, Székely Mihályé, Palló Imréé, a még fiatal, de máris ragyogó Melis Györgyé és társaié, hovatovább Béccsel vetekedett egy-egy előadás. Észre se vettük, elszállt három esztendő. Európa egyik legjobb dalszínházának ez volt az aranykora, és akkor kezdtünk eszmélni, hogy elveszítünk valamit: három esztendő után bejelentették, Klemperer megy, viszi London, teljesen új zenekart kap ott, ami csak az övé lesz, operára, koncertre, lemezekre.

Egyszerre elszegényedtünk, de gazdagodtunk is, mert hódítani kezdett a CD, „birtokolhattunk” Klemperert, amihez csak hozzájuthattunk. Igyekszem emlékezni arra, akinek mindez az érdeme volt, az aranykor alkotójáé, Tóth Aladáré. És hirtelen rádöbbentem, azzal hitegetjük magunkat, az internettel korlátlanul dúsgazdagok vagyunk, bizonyos esetekben koldus szegények. Van, hogyne volna Tóth Aladár címszó, de szűkszavún, sokkal kevesebb, mint amennyit megérdemelne.

Valójában erre Melis György döbbentett rá, amikor a nevére bukkantam, ő is kevéssel halála előtt azon sopánkodott egyik nyilatkozatában, hogy hiába kutatott a páratlan zenetudós után, azzal kellett szembesülnie, milyen kevés a megemlékezés róla. Méltatlanul. Nagyon szomorú akkor lettem, amikor 1957 táján – már nem emlékszem, hol olvastam – Tóth Aladárt azzal igyekeztek „elkergetni”, hogy Rákosi idején ő vezette a dalszínházat. Nem nézték, miként és hogyan tett az Operaházért, hanem a mi országunkra jellemző ostobasággal állították félre. És akkor olvastam ezt a fölháborító fölfogást sugárzó interjút. Jól tette a Népszava és Bóta Gábor, hogy nyilvánosságot adott neki. Nélküle abban az hitben ringathatnánk magunkat, mintha viszonylag normális kulturális légkörben élnénk, a politika árnya és szennye nem érte volna el ezt a szférát is.