Még van esély?

Francis Fukuyama 1989-ben a The National Interest folyóiratban megjelent cikkében azt írta, hogy “a liberális demokrácia sorra legyőzte ideológiai vetélytársait: az öröklődő monarchiát, a fasizmust és legutóbb a kommunizmust”, s ily módon “az emberiség ideológiai fejlődésének a végpontja,... a történelem vége lehet.” John Lukacs 1993-ban írta, hogy a “20. század rövid évszázad volt. 75 évig tartott, 1914-től 1989-ig.”(A 20. század és az újkor vége. Könyv. ) Spiró György a minap a nemzetközi folyamatok kilátásairól szóló-, a Klubrádióban elhangzó vitában abbéli véleményének adott hangot, hogy a 20. század még nem ért véget. Nos, akkor hová is tart a világ, s benne hazánk?

Hiábavaló erőfeszítések

A nemzetközi életben kibontakozó és erősödő politikai áramlatok – a Brexit-, az amerikai elnökválasztás jelezte társadalmi problémák, a szélsőjobb megerősödése és fenyegető fellépése, a bevándorlás miatti félelem, a populizmus terjedése, a politikai korrektség - a becsületesség, a pontosság - sutba dobása, sokak szerint kaotikus, de mindenképpen igen nehezen áttekinthető helyzetet teremtettek. Az idézett neves írók gondolatai is kifejezik ezt a változást.

Egy hasonlóan sokféle szellemiségű időszakhoz, a rendszerváltás előtti és az azt követő időszakhoz visszanyúlva keresem a mai hasonlóságokat, eltéréseket, hátha van okulni való a történtek összevetéséből. Akkor az MSZMP politikájában a meghatározó prioritás az életszínvonal rendszeres emelése volt. Különös tekintettel a munkásosztályra. Ez nem sikerült. A nyolcvanas években egyre inkább nyilvánvaló lett: az úgynevezett szocialista rendszer minden vonatkozásban alul marad a nyugati világban kiépült piacgazdasággal, a liberális demokráciával szemben. Hiába tett meg mindent az MSZMP, hogy a kormányzás minőségét javítsa, tudósokat - Köpeczi Béla, Czibere Tibor, Kapolyi László akadémikusokat - is bevonva a kormányba. Hiába növelte az értelmiség szerepét a kormányzati munka korszerűsítésében (társasági törvény, adórendszer, határnyitás), és hiába kapott az Akadémia kitüntetett figyelmet, a K+F szféra 3 százalékot a GDP-ből, s hiába jött létre az OTKA. A vezetés Moszkvával dacolva hiába közelített az agyonszidott kapitalista módszerek felé, az IMF és a Világbank-tagság, a virágzó gmk-k, a kétszintes bankrendszer ellenére a gazdaság lelassult, s az adóssághegyek tornyosulása összeomlással fenyegetett. A demokrácia, a piaci verseny hiánya, a gazdaság ellehetetlenülése, másfelől az ellenzék térnyerése kilátástalanná tette a szocialista rendszer további működését.

A Kádár-rendszer, az az “átkos”, azonban nem omlott össze, “csak” kudarcot vallott, s vezetői időben levonták a megfelelő konzekvenciát: átadták a hatalmat a rendszer bírálóinak. A rendszerváltás a társadalom aktív szerepvállalása nélkül, de tagjainak érdekében zajlott le.

Bokrostól Orbánig

A rendszerváltás után létrejött a jogállam, a piacgazdaság, a polgárokat a jog védte a hatalom túlkapásaival szemben, kialakultak az autonóm működés intézményei az államigazgatás helyi szintjein éppúgy, mint a tudományos-, a kulturális életben. Az oktatási rendszer korszerűsítése, a felsőfokú képzés kiszélesítése utat nyitott a társadalmi mobilitásnak.

A gazdaság átalakítása azonban nem sikerült: közprédává lettek az ipavállalatok, a mezőgazdasági üzemek. 2010 előtt a Tax Justice Network szerint 242 milliárd dollár ment ki az országból offshore számlákra. Ez két év teljes GDP-je!. A gazdaság 1995-ben ismét az összeomlás határára jutott, s csak a Bokros csomag kemény intézkedései mentették meg, amelybe aztán a Horn kormány belebukott. A piacgazdaság létrehozása ellenére 11 év telt el azzal, hogy ismét eljussunk oda, ahonnan visszaestünk: az 1990. évi bruttó hazai termék értékét csak 2001-ben értük ismét el. Az MSZP-SZDSZ koalíció reformtörekvései sorra elvéreztek a Fidesz ellenállásán. A 2008-a gazdasági világválság idején a Bajnai-kormány kemény, de sikeres intézkedései révén túljutottunk a recesszión - aztán a szocialista párt ismét megbukott a következő választáson.

Az Orbán-rezsim 2010-ben ilyen előzmények után, óriási feladatok és lehetőségek (EU-s források, kétharmados parlamenti többség, nemzetközi támogatás ) birtokában kapott felhatalmazást az ország vezetésére. De a miniszterelnök kormányzása leszűkült a hatalom és pénz priorizálására (Bill Clinton). Ennek megfelelően, miként a rendszerváltáskor tette Antall József is, Orbán is lecserélte az elitet. Az új elit tagjai azonban nem képességeik, nem a teljesítményeik elismeréseként jutottak - jutnak - meghatározó pozícióba, hanem a hatalom iránti lojalitásuk honorálásaként.

Törvényesített korrupció

A rezsim, és az Orbán-család támogatására kapnak lehetőséget - s hozzá hatalmas jövedelmet, vagyont. Ennek forrása fölöttébb széleskörű. Kormányzati préda lett az oktatási rendszer, az egészségügy, a szociálpolitika. Ezek tönkretételével párhuzamosan kiszélesedett a közpénzek eltulajdonítása (például az MNB-alapítványok, letelepedési kötvények), az EU-s pályázati források (12 ezer milliárd forint) megcsapolása.

Ismét sok-sok ezer milliárdra nőtt az offshore cégekbe kimenekített jövedelem, vagyon. A társadalmi mobilitást felszámolták. Az ország elszegényedett, versenyképességnek hanyatlása drámaivá fokozódott. De - szemben a nyolcvanas évek végén történtekkel - a vezetésnek most nem kell gazdasági összeomlással szembenéznie: az EU források révén építheti az immár illiberálissá átkeresztelt társadalmat.

A nemzetközi és hazai kritikák ellenszeréül az Orbán rezsim sikeresen alkalmazza a Brüsszel elleni harcot, a média birtokbavételét és a bevándorlás elleni félelem- és gyűlöletkeltést. Mindezen túl a törvényekkel fedett korrupció Lánczi Andrástól elméleti alátámasztást - Lánczi meg rektori kinevezést - kapott. A professzor szerint az Orbán rezsim lényege az új vagyonos elit létrehozása. A Kötcsén meghirdetett „centrális erőtér” célkitűzés teljesítve. Csak egy kérdés nyitott: meddig működik?

El lehet menni...

Meg kell várnunk, míg magától összedől a nemzetrontó rezsim, s több generáció sanyarú élete lesz az ár, vagy 2018-ban pontot teszünk erre a gyászos negyedszázadra? A nyolcvanas évekkel összevetve azonban a helyzet minőségileg rosszabb.

Alapvető különbség, hogy akkor a változás szükségességét a hatalom is, az ellenzéke is elismerte, s egyetértés volt abban is, hogy az országot meg kell menteni. Ma Orbán populizmusa, az illiberális, retrográd társadalomfelfogás képviseli a változást - vele szemben nincs progresszív, modern, a fiatalokat is vonzó program, jövőkép. Az ellenzéki pártok deffenzívában vannak. Akkor korlátok között, zárt világban éltünk, itthon kellett előbbre jutni.

Ma szabad a világ, el lehet az országból menni, a “haza” identitása elsősorban a nyelvhez, a kultúrához, a családhoz kapcsolódik, s kevéssé az itthoni, helyi viszonyokhoz. Akkor az értelmiség kritikus volt a hatalommal szemben, most hallgat. Akkor a szellemi elit folyóiratot hozott létre - most tűri az ellenzéki lapok felszámolását. És nem utolsó sorban: az akkori hatalom egzisztenciális veszélyeztettsége (“nagytakarítás”) nem vethető össze a jelenlegi rezsim dilemmájával: dinasztia-teremtés, több generációs jólét - vagy szembenézés az igazságszolgáltatással, vagy később a népharaggal.

A választók többsége már látja, vagy érzi mindannak a lényegét, amiről írok. Kétharmaduknak már elege van az Orbán-rendszerből, de nem látja, nem érzi azt az eltökéltséget, azt a bátorságot a politikai pártok részéről, amit az újabb rendszerváltás megkövetelne a minden eszközt bevetni kész, gátlások nélküli rezsimmel szemben. És a hitelesség visszaszerzésének igyekezete sem tapasztalható egyes pártok részéről, beleértve az önvizsgálatot, uram bocsá’, a személyi megújulást is...

Van jó példa is. Ilyen a netadó esete, amely bizonyította, hogy a tömeggel szemben a rezsim nemcsak tehetetlen, hanem fél is tőle. S ide tartozik a Tanítanék Mozgalom, a Fekete ruhás nővér színre lépése. Ezek a mozgalmak igazolták a civilek hallatlan tettrekészségét. Más oldalról: a mai világ jelenlegi eklektikus viszonyaiban, az ellenzéki pártok zűrzavaros megnyilvánulásaiból a kormányzat reményt meríthet a továbbéléshez.

Ma még van esély arra, hogy a közmondásos végzetet - “nekünk Mohács kell” - elkerüljük. A magam részéről még mindig bízom az értelmiségben. A 80-as években is esélytelennek tűntek, és sikeresek lettek. Előttünk a teljes 2017-ik év…

Spirónak a mai helyzetben igaza lehet. De a holnapot illetően én Fukuyamának hiszek.