A kis Vidnyánszky

Még el sem kezdődött a Vízkereszt, vagy amit akartok előadása a Pesti Színházban, de már bolondként ott volt a színpadon, nézte a bejövő közönséget, néhány megjegyzést tett és szöszmötölt. Frakk volt rajta, elegáns is volt benne, de azért kicsit csáléra is állt a nemes ruhadarab, a haja bohócosan felfelé meredt, és lisztes képűre volt sminkelve. Manósan szelíd ábrázatúnak tűnt, de aztán kiderült, hogy be tud vadulni, akár tébolyult vitustáncra is képes. Ott állt a színpad bal szélén, még égtek a nézőtéri lámpák, nyugodtan beszélgetni is lehetett volna, de többen elkezdtünk csak rá figyelni. Vonzotta a tekintetet. Jelenség volt. Pajkos játékosság villódzott a szemében. Néhány gesztusából is látszódott, hogy fölöttébb mozgékony. Muszáj volt megnéznem a színlapot, hogy ki is ő. Ifj. Vidnyánszky Attila, konstatáltam. Tudtam, hogy a színművészetire jár, de ekkor láttam először. Ezzel a névvel nem lesz könnyű dolga, gondoltam rögtön, hiszen édesapja ekkor már igencsak vitatott módon a Nemzeti élére került, sok hatalmat összpontosított, és ezzel nem kevesek rosszallását kivívta.

Érdekes, hogy amikor az ő rendezését láttam először, a Szentivánéji álmot, amikor az akkor még éppen csak megszületett beregszászi színház a Józsefvárosi Színházban vendégszerepelt, ugyanez a heuréka élményem volt, hogy na itt van valaki, akire majd ezentúl minden bizonnyal figyelni kell. Hát kellett is. Kvalitásait az sem vonja kétségbe, aki esetleg sok mindenért csúnyán néz rá. A fia pedig elementáris bolond volt, az osztályfőnöke, Marton László rendezésében, bár többen is azt híresztelik, hogy neki szintén temérdek ötlete volt a produkcióval kapcsolatban, ami eredetileg az egyetemen született meg féléves próbával, majd néhány vígszínházi színész bevonásával került a Pesti Színházba. Szerepe szerint is ifj. Vidnyánszky volt az előadás motorja, aki igyekszik kibogozni a rendkívül összekuszálódott szerelmi szálakat, de azért bármennyire is fifikásan rafinált, hebehurgyaságában, vagy éppen rosszcsont kedvű játékosságból, ő is össze-vissza bonyolít temérdek mindent. Fogyhatatlan energiákkal, „ide nekem az oroszlánt is” mentalitással volt jelen a telivér, áradó humorú, de olykor melankolikusan költői produkcióban.

Színésznek tanult, de még nem végzett, amikor 2015 végén, elképesztően egyéni stílusú, markánsan erőteljes rendezéssel jelentkezett a Budaörsi Latinovits Színházban. Ebben a még műsoron lévő, elsöprően sikeres produkcióban, ami már jó néhány helyen megfordult az országban, szintén főleg az egykori osztálytársai szerepelnek. Hitvallásuk ez arról, hogy a legletaglózóbb körülmények ellenére tántoríthatatlanul elkötelezettek a színi pálya iránt, ha törik, ha szakad, ők mindenáron „teátristák” akarnak lenni. Egyikük, H. Vecsei Miklós, aki dramaturgi munka terén úgy tűnik, ifj. Vidnyánszky állandó munkatársa lett, amúgy a Vígben, A Pál utcai fiúkban, éppen Nemecsek Ernőt adja, úgy átvariálta a Liliomfit, Szigligeti Ede darabját, hogy az még inkább szólni kezdett a szabadság létfontosságáról, a játék halálosan komoly voltáról, és arról, hogy mi minden fal tornyosul a művészek előtt. Meg arról, hogy van egy csapat, amelynek tagjai szeretnek együtt dolgozni, jelentkeznek új idők új dalaival, és helyet követelnek maguknak a deszkákon. Áradó jókedvre is képesek, ugyanakkor éreztetik, hogy erre nincs túl sok okuk, ha csak nem a tehetségükbe és elkötelezettségükbe vetett feltétlen és jogos hitük. Abban a szezonban szerintem az évad legjobb produkciója volt a Liliomfi, és kis Vidnyánszky, ahogy a szakmában hívják, innentől rendezőnek is számított.

De hát a színház egészét már az anyatejjel szívta magába. Az édesapja szellemi vezetésével működő, mind nevesebbé váló, komoly nemzetközi sikereket is elérő, jó néhány rangos fesztiváldíjra szert tevő beregszászi színházban nevelkedett. Ezt lényegében szó szerint kell érteni, mert éjt-nappallá téve dolgoztak, nem volt értelme feltenni azt a kérdést, hogy meddig tart a próba, mert szinte evidens, hogy reggeltől estig. Így bevett szokássá vált, hogy a gyerekek ott sertepertélnek a színházban, játszótérnek tekintik, vagy akár nézik a próbákat, önkéntelenül is magukba szívják a színházi levegőt, ami magától értetődően a természetes közegükké válik.

Ifj. Vidnyányszky asszisztenskedett is a papa mellett a Nemzetiben, nyilván abból is sokat tanult. Athéni Timon rendezése az Ódry Színpadon ismét csak reveláció lett. Bizonyította, hogy a Liliomfi esetében nem véletlenül jött ki jól a lépés. Újfent a saját osztálytársaival és ezúttal más osztályok tagjaival dolgozott, osztályfőnökét, Hegedűs D.-t megnyerte a címszerepre. H. Vecsei pedig újrafordította Shakespeare-t. Tébolyult, mégis vaslogikájú színház lett a végeredmény, amiben tobzódott a hatalmi őrület, véresen iszonytató háborúk dúltak, elviselhetetlenné vált bizonyos rétegek elszegényedése, nyomorba taszítottsága, miközben blőden hazug reklámok sorjáztak, a nélkülözés mellett ott dorbézolt a túlburjánzóan elfajzott fogyasztói társadalom, és egy korosztály megfogalmazta azt, hogy mennyire borzasztónak tartja ezt az egészet.

Ifj. Vidnyánszky főszerepet is kapott id. Vidnyánszkytól a Nemzetiben, ahol a Körhintában, Fábri Zoltán korszakos filmjének színpadi változatában, Soós Imre legendás szerepét játssza, édesapja rendezésében. Jó az alakítása a vitatható produkcióban. Parasztfiatalként már-már földszaga van. Elementárisak, olykor egyenesen félelmetesek az indulatai, kirobbanó az igazságérzete. Dilemmát jelenthet, hogy igazgatónak tanácsos-e fiára, vagy akár más családtagjára főszerepet osztania. Azt gondolom ez akkor kínos, ha az illető rossz, netán kutyaütő, de, ha valaki állja a sarat, akkor nem különösebben probléma, ha rendszert csinálni belőle nem is tanácsos.

Ifj. Vidnyánszkynak ripsz-ropsz betelt a rendezői naptára, már-már veszélyben tőle figyelemre méltó színészete, bár a filmesek is észrevették, mint izgalmas karaktert. A Radnóti Színházban pedig évad elején Bulgakov Iván, a rettenet című politikai szatíráját vitte színre, energikusan ötletes előadásban, invenciózus színészi alakításokkal. Soha rosszabbat, de azért ez nem heuréka élmény.

A héten láttam III. Richárd rendezését a Nemzetiben vendégszerepelni, ezt még nyáron, Gyulán állította színpadra, fiatalok mellett olyan nagyvadakat is valószínűleg könnyen megnyerve, mint Hegedűs D., Eszenyi Enikő, vagy az ifjabb korosztály egyik legtehetségesebbje, Trokán Nóra, és a már nagyok közé sorolható Trill Zsolt a címszerepben. Elképesztő jelenet, amikor az előadás vége felé, alpinista felszerelés segítségével, egy magas rúdra tornázza fel magát. Túl van már parancsára végrehajtott aljas gyilkosságokon, eljutott a hatalom csúcsára, de közben magányossá, elszigeteltté válva, bőrét és királyi pozícióját féltve vacog. Riadalomtól össze-össze rázkódik a teste. sejti már hatalmi tébolya és önmaga végét, hogy hamarosan dugába dől az az egyszemélyessé vált, hátborzongató diktatúra, amit felépített.

Ifj. Vidnyánszky, aki nincs még 24 éves, sokat tud a színházról, dermesztően sokat a hatalomról. Színészi és rendezői pályája egyaránt üstökösként indul. De hát láttunk mi már karón varjút. Jó lenne, a magunk érdekében is, ha befutná azt az igencsak szépreményű pályát, ami számára tehetsége alapján elrendeltetett.